Természetes vagy mesterséges? – Blahalouisiana: Sötét villám lemezkritika

A sötét villám egy létező jelenség (egy fénnyel nem járó villámtípus, mely egymilliószor nagyobb sugárzási dózist tartalmaz, mint egy hagyományos villám), és a Blahalouisiana-lemez címének esetében jól működő allegóriaként értelmezhetjük a zenekar műfaji identitására vonatkozóan. Egyfelől „villámdalok” ezek, melyek a hallgató azonnali lehengerlésére törekednek átlagosan három perc harminc másodperces hosszúságukkal és egyszerű, erőteljes bemondásokkal operáló refrénjeikkel, másfelől akadnak bennük olyan „sötét” mozzanatok, melyek elmozdítják a befogadót az úgynevezett szórakozói pozícióból.

Persze nem volt egyszerű az út egy olyan státuszig, amelyben egy ilyesfajta identikus állítás megfogalmazódhat. A Blahalouisiana – mint számos más kortárs produkció, akikkel együtt indultak – angol nyelven éneklő zenekarként kezdte a pályafutását 2011 őszén, és meglepő módon egy feldolgozással (Donna Summer: The Wanderer) kerültek fel a könnyűzenei térképre. A Tales of Blahalouisiana EP (2013) rockos, bluesos megszólalásával már kijelöli a Blaha-hangzást, és Novai Gábor „Nova” (Hungária) szereplésével a lemezen pedig már tetten érhetővé válik a kapcsolódás a hatvanas évek magyar rock and roll világához.

A Blahalouisiana című debütáló LP a nyelvi fordulatot is elhozta, hiszen ekkor már magyar dalok is születtek, az Ahol összeérrel pedig a zenekar átugrotta a nyilvánosságküszöböt. Az Alagutak, fények, nagymamád jegenyéi (2017) már csak három, a Minden rendben (2019) már csak két angol nyelvű dalt tartalmaz, és ezeken az anyagokon vannak magyar nyelvű, jelenleg is koncertslágerként működő dalok (Túl távol, elég közel; Testemnek, ha engedem). A Hozzánk idomult az éjjelre (2022) még – talán alkotói hiúságból – rákerült a Discomposed soundtrack és a Give me one, de a Sötét villám (2024) már teljes egészében magyar lemez lett. Vajon a Sötét villámmal a Blahalouisiana egyszerűen csak eljutott önmagához a csúcsra menetelés viszontagságai között, vagy döntést hozott önnön magáról, miután felismerte erősségeit?

Sötét villám: természetes vagy mesterséges?

Nem teljes bizonyossággal, de megnevezhetünk három olyan tényezőt, amelyek által a popzenekarok egy halmazba sorolhatók. Az első tényező a követői magatartás, amely annyit foglal magában, hogy az adott zenekar feltérképezi a globális műfaji trendeket, és ezek alapján konstruálja dalait. A második tényező a befogadói kultúra általi alkotói reakció, miszerint a produkció csak olyan szerzeményeket hoz létre, amelyekről – az előzetes tapasztalatai alapján – sejti, hogy tetszést fognak kiváltani. A harmadik tényező a populáris zene toposzainak formába öntése, ami annyit jelent, hogy az alkotók a daloknak időkeretet és formakeretet határoznak meg, a trackek nem lépik túl a négy percet, illetve a verze-refrén-átkötés részeknek nincsenek variánsai, a szerkezet egyértelmű és az egyszerűségre törekszik. A Blahalouisiana zenéjét leginkább a formai tényező határozza meg, és ez náluk voltaképpen olyan, mint a versíróknál a kötött versforma: nem feltétlenül börtönt jelent, hanem inkább alkotói kihívást. A dalok megformáltsága ugyanis túlságosan akaratlagosnak tűnik, ami miatt túlzottan eklektikusnak sem nevezhetjük a Sötét villámot.

Felmerül hát a kérdés, hogy vajon mesterségesen, a popzenei trendek alapján, vagy természetesen, a zenekar belső intuícióit követve kialakult zenei valóság-e a Blaháé.

Összehasonlításképp említhetünk olyan zenekarokat a magyar könnyűzene elmúlt húsz-harminc évéből, akik a mainstream térbe úgymond akaratuk ellenére kerültek be. Ilyen például a Heaven Street Seven, amelynek elhíresült dala, a Hol van az a krézi srác? még kereskedelmi rádiókban is szólt, holott a zenekarnak ilyen célja egyáltalán nem volt, de említhetnénk a Quimby Most múlik pontosanját is, ami olykor még a kisebb kereskedelmi csatornák mulatós zenei műsoraiban is felcsendül. Léteznek olyan magyar formációk is, akiknél viszont a popularitásra törekvés látszik, ilyen például a Margaret Island és a Honeybeast, de említhetjük Dzsúdlót vagy a Valmar duót is. A Blahalouisiana a Sötét villámmal valamelyest mindkét kategóriába beleesik: organikusan alakuló zenei világuk erősségeit felismerve tudatosan faragtak magukból első vonalas popzenekart.

Újrajátszás

Ugyan a lemezen a popos hatás dominál, fellelhetők rockzenei és beatzenei elemek is. Üdítő tény, hogy hiába van műfaji értelemben is átalakulóban a magyarországi könnyűzenei kultúra, vannak olyan klasszikus elemek, amelyek bizonyos kontextusban nem hatnak avíttnak vagy retrónak. A beates hangzás a fiatalabbak számára egyébként is újdonságként hathat, mivel egyre nagyobb feladat számukra az elmúlt hetven év könnyűzenei hagyatékát megismerni és feldolgozni, de azáltal, hogy például a Budapesten vagy a Nem hittek Lenonnak című dalokat hallgatják, a hazai és a külföldi rocktörténet egyes pontjai is világosak lehetnek számukra.

A huszadik század közepi beat- és rockzene újrajátszásának tehát megvan a pozitív olvasata, viszont néhol pont ettől válik túl homogénné a Blahalouisiana zenéje.

Csak helyenként hallhatunk olyan megoldásokat, amelyek kiránthatnak minket ebből az egyneműségből.

Leginkább az egyes dalok riffjei, illetve a különböző hangszerek soundjai által jelenik meg egyfajta unikalitás, jóllehet ezek között is kevés olyat találunk, amely végső soron, a dal egészét tekintve nem hat általánosnak. Ilyen az Éllek túl bevezető gitártémája, a Szeressetek refrénje alatti pattogó billentyűszólam, a Hazudjunk egymásnak-ot működtető riff vagy a címadó dal, a Sötét villám első refrénje utáni, különös hangzással megszólaló gitárszóló. A legtöbb dalra jellemző, hogy valami gesztusszerű dallammal indul, ami egyből meghatározza a hangulatot. A popdal formái természetszerűleg nem engedik ezeknek a témáknak a kifejtését, ami a finom érzékeléssel megáldott hallgatók számára egyértelműen azt jelenti, hogy az egyébként a professzió minden aspektusát kimerítő szerzeményeket többször is meg kell hallgatni.

A Blahalouisianáról beszélve lehetetlen elmenni amellett, hogy az egész zenekar Schoblocher Barbara köré épül – ő az, akihez mind külsőségekben, mind énekhangban a Blahalouisianát kötjük. Ez nem azt jelenti, hogy a Blaha többi tagja csupán alkalmazotti szerepben létezik; inkább az a helyzet állt elő, hogy született egy konszenzus, miszerint Schoblocher a meghatározó figura. Az énekesnő nem csupán kifogástalan énekhangjával van jelen a produkcióban, hanem olykor alanyi szerzőiségét is megmutatja. Így van ez a Sötét villámon is, amelyen két olyan dal is szerepel, amelynek szövegét ő jegyzi (Faliórák, Nem úgy volt még).

A felszínen és a felszín alatt

A két Schoblocher-szöveg azonban,, mondhatni, „leesik” a Sötét villámról. Ez annak köszönhető, hogy Szajkó András (a zenekar gitárosa és szövegírója) írásaihoz képest kevesebb kockázatvállalást érzékelhetünk, Schoblocher szókészletében sokkal inkább idomul a magyar mainstream popzenei hagyományhoz. A „lassan elmúlik a nyár”, a „lehet, hogy nehéz, lehet, hogy néha fájni fog” (Nem volt úgy még) sorokat még a „komplexitás” szó sem tudja elemelni a giccstől vagy a popularitás egykedvű konformizmusától. A Faliórák ennél egy fokkal nagyobb vállalást tesz, itt látunk már kísérletet bonyolultabb képek létrehozására is („Az idő is csak sziklákból épít tornyot a mellkasomra”), mégis azt mondhatjuk, hogy az említett dalok szövegileg talán a leggyengébb pontjai a lemeznek.

Szajkó András szövegei esetében azonban már beszélhetünk kockázatvállalásról. A popdal már említett, szűk formai keretei között megjelennek már-már poétikusabb sorok is – ezek egyfelől retorikai megszólalások, másfelől erősen tartalmiak –, amelyek jelentése a befogadók számára nem feltétlenül egyértelmű, ez a „nem egyértelmű” vonzat pedig a Blahalouisianát valamelyest az alternatív szcéna felé húzza.

A zenekar egyik pikantériáját épp az a küzdelem adja, amelyet a Szajkó-szövegek folytatnak a popzenei forma kereteivel.

Azt persze nem lehet állítani, hogy a szövegíró stilisztikailag a dalok ellen dolgozna, ez a konfrontáció csak egyes pontokon nyilvánul meg: „De az öröm ízléstelen” (Éllek túl); „Olyan elmélet ez, amit nem a gyakorlat ihletett” (Szeressetek); „Vér és könnyek nélkül a valóság felszárad” (Hazudjunk egymásnak); „Minden körút magába vezet, mint egy kis Rómában” (Budapesten); „Ez a fétisem felőröl, hogy Isten lába kell nekem” (Kedvenc Rögeszmém); „Nem készültem emberölésből / megint puskázni kell” (Nem hittek Lenonnak); „Ha Isten látta kertem, hát ősszel mellém ült / Vágyaim gazolva igazoltam, hogy elévült” (Egy popzenész nyara).

A Blahalouisiana Sötét villám című lemezével gyakorlatilag elkészült a „hogyan tovább”. Ha eddig kétségeink lettek volna afelől, hogy a zenekarnak van-e saját hangja, most már biztosak lehetünk benne, hogy a válasz igen. A Blaha megtalálta magát, és remélhetőleg nem marad örökre így, ahogy most létezik, és akadhat még a mesterséges és a természetes alkotás közötti lavírozásban egy kevés progresszió.