Magyartanítás az MI után – A februári Kortársból Vinczellér Katalin tanulmányát ajánljuk

Megy-e az A(G)I által az irodalomtanítás elébb?

A kérdés nem költői, de egyelőre megválaszolhatatlan. És ahogy minden területen, úgy abban az anomáliákkal és paradoxonokkal leírható közegben, ami jelenleg, 2025 őszén a magyar nyelv és irodalom közoktatási környezetét jelenti, megkerülhetetlen. Jelen tanulmány csak a középiskolai irodalomtanítás vonatkozásában vállalkozik a kérdés megvizsgálására. 

Az irodalomtanítás fogalmát pedig leszűkítem az értő olvasás és önálló értelmezői tevékenység tanítására.

A lexikális tudás tartalma, jelentése, relevanciája már az internet általános használatának elterjedése óta problematikussá vált, ezért az ezzel való foglalkozás egy másik tanulmány témája lehetne.

A gondolkodást érdemes az irodalom tantárgyi pozicionálásánál kezdeni. Ha a legegyszerűbb oldalról közelítjük meg, a magyar nyelv és irodalom az első számú érettségi tantárgy, mindenki számára kötelező, az írásbeli vizsgák sorát is a magyar nyelv és irodalom nyitja. Ez az egyedüli olyan vizsgatárgy, amelynek írásbelije középszinten is 240 perces. Ezek alapján tűnhet magas presztízsűnek. Azonban ha a bölcsészettudományok megbecsültségét vagy az iskolában hagyományosan humán tantárgyaknak nevezett tanulmányokhoz való viszonyt nézzük, mintha kimondatlan konszenzus lenne abban, hogy feleslegesek, az irodalommal való foglalkozás pedig egyenesen értelmezhetetlen nyűgként jelenik meg a középiskolások többsége számára. Nincs közvetlenül megtapasztalható, effektív haszna, a továbbtanuláshoz sehol sem kizárólagosan kötelező az emelt magyar érettségi, a diákok számára nem belátható, miért is segítene bárkit a munkaerőpiacon egy magyar szakos diploma. A tárgy legitimitását szinte már csak a fentebb leírt kimeneti szabályozás, érettségi pozicionálás biztosítja. Abban a rendkívül haszonelvű, gyors megoldásokat kereső társadalmi igényben és ezeket a megoldásokat felkínáló technológiai környezetben, amely a 2020-as évek fiataljai számára a minta, az olvasás mint elmélyülést, lelassulást, fókuszált, koncentrált figyelmet igénylő tevékenység, gyakorlatilag értelmezhetetlenné vált.

[…] Az eszközök valóban pusztán külsődleges eszközök maradnak, ha felhasználási módjuk nem visz közelebb a tanári szándékhoz. Azaz

a maximálisan digitalizált és technicizált környezetben sem megkerülhető az az alapkérdés, hogy mi az átfogó tanári koncepció az irodalomtanításról, és ez órákra lebontva hogyan konkretizálódik.

Véleményem szerint az egyik legfontosabb feladat az élményszerűséget megőrző, értő olvasás képességének kifejlesztése. Egy-egy szépirodalmi szöveg értő, elmélyült olvasása olyan komplex érzelmi, kognitív és logikai folyamatokat indíthat el, amelyek valóban segíthetik az önálló, kritikus gondolkodás fejlődését, hogy ezzel a már-már közhelyessé koptatott kifejezéssel éljek. Az én pedagógiai gyakorlatomban a kritikus gondolkodás a konstruktívan kérdező, kételkedő és válaszokat kereső magatartást jelenti. Amelynek kiindulása tehát az olvasás általi
megismerés.

Kérdés, hogy mennyiben kell újragondolni mindezt az AI korában, amikor bármely szépirodalmi mű tartalma villámsebesen összefoglaltatható, azonnal választ kapnak a diákok a kulcsszavas keresés kérdéseire, formális, de érvényes vázlatpontokba szedi az AI egy lehetséges értelmezés megközelítési módjait, akár többféle olvasati lehetőséget is elhelyez a horizonton. És természetesen maga az értelmezés is megirattatható, majd megfelelő promptolás esetén még valamilyen mértékben személyesnek tűnő hangvételűvé is tehető. Tehát miért is töltenének a diákok bármennyi időt a fáradságos önálló munkával, ha mindez néhány perc alatt elvégeztethető a mesterséges intelligenciával? Azaz ma már nemcsak az olvasásfogalom megváltozásának reflektálásával van dolgunk, hanem egy

újabb alapvető kérdést kell feltennünk: hogyan legitimáljuk a 2020-as évek középiskolásai számára az irodalom tanításának, a szövegértelmezés egyediségének, az egyéni olvasatok megalkotásának jelentőségét, fontosságát.

A kötelezőség mint érv mindig is problematikus fogalom volt, azonban a mediatizált kulturális közegben és a mesterséges intelligencia determinálta környezetben végképp elvesztette érvényességét.

Bár Dietz Ferenc A mesterséges intelligencia az oktatásban: kihívások és lehetőségek című 2020-as tanulmányában megfogalmazottak óta exponenciális mértékben megugrott az AI oktatásban való alkalmazhatóságáról szóló tudományos publikációk száma, lényegében a „veszélyek” tudatosításával együtt is domináns tech-optimista álláspont továbbra is egy erős hang a témával kapcsolatban: „Az MI a pedagógust […] nem kizárja az oktatásból, csupán virtuális asszisztensként segíti az oktatót képességeinek a kiterjesztésében és az értékelésben (hallgatói munkák kép-, szövegelemzése, ráfordított idő, prediktív analitika). Mindezek által a tanár gyorsabb és hatékonyabb lesz az adott szakterületen történő egyéni fejlődésre tudásban és készségekben egyaránt. A tanuló számára ismert és elfogadott lesz az egyéni előrehaladás, ami megkönnyíti az egész életen át tartó tanulást.”

Ahhoz azonban, hogy a diákok irodalomtanulás szempontjából ezeket a tanulási rendszereket effektív tudják alkalmazni, jó esetben még írott szövegekkel kell dolgozni. Azaz az olvasás elméletileg még nem megkerülhető. Bár kétségtelen tendencia, hogy a bemeneti utasítást olyan eszköz vagy alkalmazás segítségével adja meg a felhasználó, amely alkalmas a beszédfelismerésre és annak írott szöveggé alakítására. Azaz már a billentyűzetet sem kell feltétlenül használni.

[…] Kódaként egy végzős, magyar fakultációs gimnazista roppant elgondolkodtató sorait szeretném idézni, amelyek ugyan nem az irodalomtanításhoz kapcsolódnak, de erős impressziót adnak arról, hogy egy alapvetően még a hagyományos olvasáskultúrához is mélyen kötődő, az elmélyülést igénylő tizennyolc éves hogyan tekint a mesterséges intelligenciára:

„…az AI ilyen visszhangkamra lesz, ahol minden kérdésedre választ kapsz, kérdezz bármit és bárhanyadjára, a beszélgetőpartner csak és egyedül a tiéd, nem érhet csalódás, mert mindig csak megértés és megerősítés ér, meg persze folyamatos figyelem. És ebből a biztonságból kilépni nehéz, főleg, ha az illető nem is akar.”

A tanulmány teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat februári számban a 56. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában, a Magyar Napló Könyvesboltban és a Ludwig Múzeum shopjában, valamint fellapozhatja könyvtárakban.