Töredékek – Fejezetek Grendel Lajos életéből

A (cseh)szlovákiai magyar irodalom meghatározó alakja idén lenne hetvenöt éves. Kiadatlan önéletrajzi feljegyzései középpontjában pályafutásának fő fordulópontjai, az életében irodalmi szempontból fontos barátságai, valamint mindenkori legkedvesebb olvasmányélményei állnak. Az alábbiakban részletet közlünk az írásból.

A nyolcvanas évek első felében gyakran megfordultam Kiss Gy. Csabáéknál és Szegedy-Maszák Mihályéknál. […] Hosszú, délutáni beszélgetésekre emlékszem a hűvösvölgyi kertben, főleg irodalomról, és főleg a 19. és 20. századi magyar irodalomról. Ő irodalomtudósi, én inkább írói nézőpontból. Mindketten rengeteget olvastunk, így könnyű volt beszélgetnünk. Például a 19. század magyar irodalmában Kemény Zsigmondot tartottuk az első számú prózaírónak. Tehát jobbnak Jókainál. Mikszáth viszont annak idején nem tartozott a kedvenc íróim közé. Persze azóta megváltozott a véleményem, ma már szinte istenítem. De Mihály nem felejtette el. Még a halála előtt is odadörgölte az orrom alá (persze csak tréfából), hogy Mikszáthot nem szerettem. A huszadik századi irodalomról is nagyjából megegyezett a fölfogásunk. Ő Kosztolányit tartotta a legnagyobb magyar írónak, én Krúdyt. Krúdyval [szemben] csak az volt a kifogása, hogy rengeteget írt. Persze igaza volt. Én sem szerettem, amikor egy csodálatos hölgy mindig bajuszkát visel az orra alatt. De az Asszonyságok díja és a Boldogult úrfikoromban felülmúlhatatlan. (Meg még négy-öt regénye.) A negyvenöt utáni magyar irodalomban is közel állt a felfogásom az övéhez. Mindketten megegyeztünk, hogy Ottlik Géza az első. Én [ezt] Mészöly Miklóssal egészítettem ki. Ő másodikként tartotta számon. Ottlik, aztán Mészöly, aztán slussz-passz – Esterházyig. Én viszont, ha úgy tetszik, „nagyvonalúbb” voltam. És főleg a novellisztikát [nézve].

A magyar irodalomban, a költészet mellett, a novellisztika az egyik csúcs. A regény, néhány jelentős kivétellel – 10–12 regény, ami nem sok – másodlagos.

Ezt persze Mihály is elismerte. De a novellisztika jelentőségéről nem tudtam meggyőzni. Jobban mondva, nem is a jelentőségéről… A novellisztikát [ugyanúgy] prózának tartotta, mint a regényt. [Ebben] az irodalomtudósok túlnyomó többségével azonos nézetet vallott. Én nem. A [novellát] a próza és a költészet bizonyos keverékének tartom, s épp a strukturalizmus erősített meg ebben. Költészet prózában elbeszélve – mondanám. Regényt sokféle módon lehet írni – a regény mindent kibír az esszéregénytől az avantgárdig – és persze [a] krimi[ig], lányregény[ig] stb. Vagyis az irodalmilag alacsonyabb rendű műfajokig. De novellát csak egyféleképpen. Vagy művészi, vagy kidobni az ablakon. És persze sokkal ősibb. Gondoljunk csak Maupassant-ra, Csehovra, Hemingwayre, C. Mansfieldre, Babelre, Borgesra, Cortázarra, és sorolhatnám tovább. Nos, a magyar novella felveszi a versenyt a legkiválóbb világirodalmi nagyságokkal. És ezt nem és nem veszi tudomásul a magyar irodalom[tudomány]. A regényt tekinti az igazi dobásnak, pedig sok magyar regény délibáb.

A cikk teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat májusi számában a 22. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.