Az igazmondás realizmusáról – A Gyulai Iskola 1969–2019

És most lássuk, hogy milyen kritériumok, jellemző tulajdonságok alapján beszél Garami Gréta a Gyulai Iskola szellemiségéről, művészeti stílusáról. Csak a legjellemzőbbeket hangsúlyozva, az itt dolgozó művészek: a realizmus lángjának hordozói; a festmény mint ablak metaforájának (fundamentumának) képviselői; a késleltetett, lazúros, nagy méretű akvarellfestés és a tiszta technikák fontosságának hangsúlyozói; a szakmai igényesség, a virtuozitás, a fény- és anyaghatások érzékeltetésének, a speciális beállítások, perspektivikus csavarok, a különleges tükröződések, tér- és reflexhatások megtestesítői. A Gyulai Iskola alapítói az úgynevezett nomád nemzedék szülöttei (lásd például Csoóri Sándor, Kósa Ferenc, a táncházmozgalom, Samu Géza és a Fás Kör, Bukta Imre stb. tevékenységét). Ők azok, akik az eredetet és tisztaságot keresve újra a falusi, a tanyasi világ, a paraszti környezet felé fordultak, s a pusztulásra ítélt tárgyak, környezet, életforma és kultúra világában felfedezték az elmúlás esztétikáját. Innen eredeztethető szociografikus (a szocializmus, valamint a posztszocializmus, illetve a kapitalizmus szegény embereket kifosztó, tönkretevő, panelekbe költöztető magatartásának következményeit, hatásait vizsgáló), tény- és valószerű, igazságtevő és igazmondó szemléletük, kritikai magatartásuk. És innen fakad a megalázottakkal és megnyomorítottakkal szeretetközösséget vállaló, az esendőségek iránt érdeklődő empátiájuk.

Tóth Tibor valamikor azt tanácsolta a köréje gyűlő művésztelepieknek, hogy mindenki azt fesse, amit lát.

Így alakultak ki azok a tűéles objektivitásra támaszkodó egyedi realizmusok, amelyeknek egyértelmű közös vonása a szeretetgerjesztő szemlélődés.

Ám Tóth Tibor adott még más tanácsokat is hajdani növendékeinek és későbbi eszmetársainak. Például azt, hogy kerüljék a „felvett modernizmust”, a sikerorientált magatartást, mert az leértékelődéshez vezet. Vagy azt, hogy ellent kell állni az izmusok csábításának, ki kell állni az örök értékek mellett, ki kell kapcsolni az individualista szándékokat, mert csak a közös célok vezetnek el a hiteles művészet képviseletéhez. Sőt, azt is vallotta, hogy a hagyományos képformáknak (portréknak, életképeknek, tájképeknek, enteriőröknek, csendéleteknek) identitáshordozó funkciójuk van.

„Ha a tárgy, a mondanivaló ugyanaz, akkor ne a személyek különbsége alkossa a kép kvalitását, hanem az objektív tényezők határozzák meg a festmény minőségét. Úgy gondoltuk akkor, hogy nincs kánon, összevisszaság van, nincs egyértelmű eszme a kortárs művészetben. Ezért kiszűrve az egyénieskedő lehetőséget, az objektivitás vált céllá. […] Ez az egész egy provokatív kísérlet. Nemcsak a szocreállal szemben, hanem az izmusok kavalkádjával is szemben állt a csoport. Ezzel ellentétben, a valóságban, a természetben láttuk a biztos igazságot” – összegzi és adja tovább a Tóth Tibor-i tanítás lényegét az a tanulmányban idézett Balogh Gyula, aki egyben meg is magyarázza a kötet három részből összeillesztett nyitóképének, a Pis-ta-bá-nak (1982) eredetét, amelynek egész alakos portréját három művész (Szakáll Ágnes, Balogh Gyula, Székelyhidi Attila) festette meg.

A tanulmány teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat áprilisi számában a 45. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.