„Kíváncsi voltam, hogyan lehet izgalmasan bemutatni a középkorúak unalmas hétköznapjait” – Interjú Hajdu Szabolcs rendezővel

Tíz éve nem pályázol állami támogatásokra a filmjeiddel. Minek kellene történnie, hogy változtass az álláspontodon?

A Nemzeti Filmintézet vezetőségének és a szakmának kéne kötnie egy egyezséget, hogy mostantól minden filmes alkotó egyenlő eséllyel indul a pályázatokon. Transzparens pályázatokra lenne szükség, hogy lássuk, milyen szempontok alapján dől el, hogy ki kap támogatást, és ki nem. A szakmának is legyen beleszólása, hogy kikből áll össze a kuratórium. Az lenne a cél, hogy értsük meg végre, hogy egy hajóban evezünk. Nem jelentünk veszélyt egymásra. Mindannyian a közös társadalmi gondolkodásért dolgozunk, és senkit sem a rossz szándék vezérel.

Az Ernelláék Farkaséknál, a most megjelent Kálmán-nap és a filmtrilógia később érkező harmadik része, az Egy százalék indián is a középosztálybeli középkorú házaspárok párkapcsolati problémáiról szól. Mi fogott meg ebben a témában annyira, hogy három előadást, majd azok alapján három filmet is készítettél róla?

Egy hiányt szerettem volna pótolni, mert senki sem foglalkozott a témával. Kíváncsi voltam, hogyan lehet izgalmasan bemutatni a középkorúak unalmas hétköznapjait. A művészek többnyire a saját közegüktől távolabb eső társadalmi rétegeket mutatnak be, például a szegényeket, máskor pedig túlságosan szűk szociális közegekről mesélnek. 

Én átlagos emberek mindennapjait szeretném bemutatni, függetlenül attól, hogy hol és milyen politikai környezetben élnek.

Ezek a történetek univerzálisak, mindenki számára ismerősek lehetnek Európa bármelyik országában, Ázsiában és Dél-Amerikában is. Életünk nagy részét az tölti ki, amit az Ernelláék Farkaséknál, a Kálmán-nap és az Egy százalék bemutat, de az emberek mégsem beszélnek ezekről a problémákról, így nem is tudják levonni a tanulságokat. A trilógiával egy kicsit szórakoztatni is szeretnénk a nézőt, de társadalmi tanulmányként is értelmezhető.

Milyennek látod a mai középkorú generációt? Mennyire beszélik meg a családi, párkapcsolati problémáikat? Sok a tabu?

Ez sokat változott az évtizedek alatt. Erről is szól Kizlinger Lilla Mit csináljak, hogy jobban érezd magad című előadása, amelyben Lillával egy kétezres évekbeli párt alakítunk: az anyját és az apját. A darab húsz évet ugrik előre az időben, és megmutatja Lilla párkapcsolatát a jelenben, összehasonlítva az előzővel. Az előadásban a lány barátja folyamatosan arról beszél, hogy mit érez. Ha visszaemlékszem a fiatalkoromra, mi sosem beszéltünk az érzéseinkről. Nem tartották férfiasnak az ilyesmit. Vagy nem is tudom, fel sem merült. Ez a felfogás mára rengeteget változott a fiatalabbak esetében, de a középkorúak közül sokan még a mai napig nehezen beszélnek az érzéseikről. Nem alakult ki. A Kálmán-nap esetében a szereplők talán félnek, hogy ha kimondják az igazságot, akkor véget ér valami, például egy párkapcsolat, amelynek lehet, hogy valóban véget is kéne érnie.

Ezek szerint látsz változást a középkorú és a fiatalabb generáció közt?

Folyamatos a változás, amelyet a mi generációnk képtelen utolérni. Az ember akkor jön rá, hogy hogyan kellett volna nevelnie a gyerekeit, amikor azok már felnőttek. Akkor döbben rá, hogy hogyan kellett volna viselkednie egy párkapcsolatban, amikor az már véget ért. Öntudatlanul jönnek elő olyan reflexek, amelyeket nehéz megmagyarázni. Ez a gondolat már a Fehér tenyérben foglalkoztatott.

Ahogy az Ernelláék Farkaséknál-ban, úgy a Kálmán-napban is rendkívül életszagú a történet, a karakterek és a párbeszédek hitelesek, elhisszük, amit látunk. A sajtóvetítés utáni beszélgetésen említetted, hogy a Kálmán-nap egyik szereplőjét, Ernőt egy építkezésen látott emberről mintáztátok. A hétköznapok során tudatosan figyeled a környezetedet, hogy „elkapj” egy párbeszédet, gesztust vagy történetet, amelyet aztán rendezőként felhasználhatsz egy előadásban vagy filmben?

Ha látok egy érdekes karaktert, gyakran teljesen megfeledkezek magamról, és csak őt figyelem. Sokszor rám is szólnak, hogy ne nézzem olyan feltűnően. Előjön belőlem a gyermeki kíváncsiság. Azt is megjegyzem, hogyan viselkedik és mozog, és évekkel később is fel tudom idézni. Ez nem tudatos cselekvés, nem tudom irányítani.

A Kálmán-napban rengeteg a humoros kiszólás. Rég láttam olyan magyar filmet, amelyen ennyit nevetett a közönség. Mennyire volt tudatos, hogy a trilógia második része egy kicsit könnyedebb lesz?

Nem volt tudatos. Elsősorban azért készítettem el ezeket az előadásokat, mert örömömet leltem bennük.

Rengeteget nevettem, miközben írtam, de ügyeltem rá, hogy ne csapjon át bohóckodásba a történet, emiatt sok poént ki is kellett húzni.

A humor, irónia célja, hogy elkerüljük a szentimentalizmust, és ne vegyük túl komolyan magunkat, mert akkor csak egy szimpla pszichológiai okoskodás és kínlódás lenne a végeredmény. A humor azt a célt is szolgálta, hogy végig szerethetők maradjanak a szereplők.

Mennyiben kellett másképp játszanotok a filmben, mint az előadásban? Másfajta eszköztárból kell dolgozni a kamera előtt?

Teljesen. A színház mindig inkább mutat. Minél nagyobb a tér, annál jobban kell irányítani a néző figyelmét. Ahogy közeledünk a nézőhöz, a mutatás átalakul elrejtéssé. Rejtenünk kell az érzelmeinket, gondolatainkat. A kamera előtt hagynunk kell, hogy a kamera megfigyeljen minket, és nagyon óvatosan kell bánni azzal, hogy mit mutatunk meg, mert a kamera azt is látja, amit elrejtesz.

A trilógia mindhárom részének egyszerre vagy rendezője, írója és szereplője is. Mondhatjuk, hogy ezeken az alkotásokon érezhető a legjobban a kezed nyoma?

Nem, nem hinném. Minden filmemet nagyon erős kontroll alatt tartom, és a megvalósítási szándék is mindegyiknél ugyanolyan személyes.

Hogyan nézett ki a folyamat, ahogy az előadást filmre adaptáltad?

A legelső eldöntendő kérdés az volt, hogy milyen filmes formanyelvet használjunk. A Kálmán-napban nagyon sok a dialógus, a szereplők folyamatosan beszélnek benne, a sűrűn vágott reakció-ellenreakció forma zsákutca lett volna, öt perc alatt kimerül ez a módszer, és semmi köze a mozihoz. 

Hosszú beállítások mellett döntöttünk, ami azt eredményezi, hogy sok minden a képen kívül hangzik el, sokszor van olyan a filmben, hogy nincs szereplő a képen, csak a hangjukat halljuk, vagy háttal vannak, vagy életlenben.

Ez egy kiszámíthatatlan dinamikát ad a történetmesélésnek, és egy különös thrillerhatást, ami a vihar előtti csend koncepcióját erősíti.

Egy interjúban említetted, hogy számodra nem okoz gondot külföldön filmet készíteni, mert Budapest neked csak egy város, nem pedig a városod. Mióta érzed ezt?

Mindig is így éreztem. Egy kis faluban nőttem fel, és számomra mindig Debrecen jelentette a nagyvárost. Sokkal közelebb áll hozzám, mint Budapest. Nem véletlen, hogy Debrecenben több filmet is készítettem, a fővárosban pedig egyet sem. Legalábbis, ami a külső helyszíneket illeti. A szülőfalum nagyon erős hatást gyakorolt rám, Budapesthez viszont nem tudok így kapcsolódni. Sokkal inkább sajátomnak érzem Rómát, ahol sok időt töltöttem gyerekként, és ahol a következő filmemen is dolgozom majd.

Említetted egy beszélgetésben, hogy a világhoz való viszonyulásodat tizenhárom évesen a színházi közösség határozta meg, és ez nevelt. A mai napig érzed ezt?

Teljes mértékben. A színházi közösségben szocializálódtam, az adott irányt az életemnek. Előtte tornásznak készültem. Az időm nagy részét egy tornaterem falai között töltöttem. A színházzal nyílt ki előttem a világ, és találkoztam az irodalommal, a drámával, a színésztársaimmal és a szabadság érzetével. Ebben a demokratikus közösségi létben érzem jól magam. Nem akartam mindenáron rendező lenni, háttéremberként is jól éreztem magam. A közösség választott ki. Mindig engem küldtek előre, azt mondták: „majd Szabolcs elmondja és megcsinálja”. Így lettem rendező.

A Kálmán-nap március 14-től látható a magyar mozikban a Budapest Film forgalmazásában