Létünk apró nehézségei – Kritika Hajdu Szabolcs Legközelebbi ember című darabjáról

A tavalyi évad utolsó előadása volt a Legközelebbi ember a Radnóti Színházban. Ekkor, májusban már alig volt jellemző a koronavírus miatti előadáselmaradás, premiernapolás, többé-kevésbé a magyar színházi szakma és a Nagymező utcai teátrum is fellélegezhetett, és mintha ez a nyugodt levegő járná át továbbra is ezt a humoros, emberközeli előadást.

Egy vidéki ház lomtalanítása az alaphelyzet, Martin (Porogi Ádám), bár elmondása szerint új életet kezdett a fiatal Petrával (Berényi Nóra Blanka), mégis látszólag kényszeresen ragaszkodik egykori tárgyaihoz, melyek exfeleségére, gyerekeire, egész múltjára emlékeztetik. A lomtalanításban segédkezik Martin öccse, Krissz (Baki Dániel) és párja, Elvira (Sodró Eliza) is. A munka azonban csak nem akar elkezdődni, ráadásul váratlanul betoppan Bob (Hajdu Szabolcs), a Dél-Amerikából hazalátogató kántor, akinek jelenléte egyrészt fölborít mindent, másrészt mégis rendbe teszi a dolgokat, hiszen ennyi lom között nehéz még nagyobb rendetlenséget okozni.

a Radnóti Színház „Legközelebbi ember” című előadásának próbafolyamata

„Minden emberhez kapcsolódik egy legközelebbi ember. Vannak közeli barátok, rokonok, testvérek, de szerencsés esetben mindannyiunk mellett áll egy Legközelebbi ember, akivel megosztjuk az örömeinket, problémáinkat, akit elsőként hívunk, ha baj van. Sokszor a legközelebbi ember nem is tudja, hogy milyen sokat jelent nekünk, hogy ő a legközelebbi ember, és van olyan, hogy valaki egyszerre többeknek is a legközelebbi embere. Egy gyerek számára a szülei a legközelebbi emberek, később a barátok, a szerelmek. Van olyan, hogy magunkat gondoljuk valaki legközelebbi emberének, de kiderül, hogy mégsem vagyunk azok” – olvashatók az előadás szinopszisában Hajdu Szabolcs író-rendező szavai. Martin és Petra, Krissz és Elvira valóban legközelebbi embernek érezhetik a másikat, azonban éppen ez a közeliség válik kérdésessé a darabban: talán a számomra legközelebbi embernek mégsem én vagyok a legközelebbi embere, mivel az én boldogságom nem azonos az övével – ez adja a konfliktus magját. Nem árulunk el nagy titkot, ha kimondjuk, a színpadon a Balázs Béla-díjas alkotó, Hajdu Szabolcs maga tölti be a legközelebbi ember szerepkörét. Ő, azaz Bob az, aki fekete ruhában, rejtélyes módon ismerős kívülállóként lép a színre, és mivel mindenkiről szinte azonnal megtud mindent, kvázi egy láthatatlan kamerával közeli snitteket készít a szereplőkről.

Védjegye a hétköznapiság

Hajdú Szabolcstól nem idegen sem a szerzői, sem a rendezői, sem a színészi feladatkör, mindhármat művelte életében. Mióta nem rendez filmeket, visszatért a színházhoz, ahol évek óta közösségi munkamódszerrel dolgozik, tehát a színészekkel közösen hozza létre az előadásokat, belőlük és magából építi föl a szöveget.

Ezáltal a Legközelebbi ember, bár hasonló Hajdú Szabolcs korábbi színpadi munkáihoz, a Radnóti Színház színészei és a nagyszínpadi helyzet miatt mégis egyedi.

A Bibliothéque Pascal, a Fehér tenyér és a Békeidő rendezőjének szinte minden színházi munkája részben önvallomás is, jó példa erre a saját társulatával, a Látókép Ensemble csapatával létrehozott Ernelláék Farkaséknál, amelyből később film is készült, és elnyerte a Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztivál fődíját. Ám Hajdu Szabolcs alkotásai nem pusztán odavetett autofikciók, a rendező ügyel rá, hogy legalább annyira szóljanak minden befogadójukról. Művei sosem öncélúak, ahogy a Legközelebbi ember próbafolyamatáról is elmondta: addig távolították az általuk hozott személyes szálakat a priváttól, amíg nem váltak univerzálissá.

Voltaképp ez az univerzalitás adja meg a Legközelebbi ember zamatát, attól olyan szórakoztató, hogy szinte bármelyik karakterből magunkra ismerhetünk, vagy azt érezhetjük, valamelyik mondat biztosan elhagyta már egy családtagunk száját.

Ismerős a kotnyeles, mindig mindent megbeszélni akaró Elvira és az önmagát nehezen kifejező Krissz, a teendőket elodázó, sérelmekkel teli Martin, de még mintha ezt a Petra-féle, mindenhol otthonosan mozgó nőtípust is láttuk volna már valahol. Hajdu Szabolcs védjegye a hétköznapiság, a Legközelebbi ember sem egy nagy történet, de egy-két csavarral és egy dél-amerikai misztikus-szakrális szállal, vagyis a jaguárkirálynő mítoszával kiegészülve végül helyenként mégis elrugaszkodik a hétköznapi valóságtól. A zsibvásárrá alakult nappaliban még a tapintható ideológiai ellentétek sem eszkalálódnak, nem esnek egymás torkának az oltásellenesek és oltásellenes-ellenesek, sem a nemzetre büszke és kevésbé büszke szereplők, az ilyesfajta nézetbeli különbségek itt nem háborúszítók, hanem csak súrlódások, létünk apró nehézségei. A Legközelebbi ember jellemző konfliktusokat tár nézője elé, amelyekre a karakterek ugyancsak jellemző megoldásokkal felelnek – vagy épp nem felelnek, ahogy ez a családban lenni szokott: nem értünk egyet, de legalább „nem szarunk a saját fészkünkbe”. Felmerülhet, hogy a hétköznapiság akár unalmassá, egysíkúvá válhat az előadás száztíz perce alatt, ez mégsem következik be, pont azért, mert a Legközelebbi ember egyfajta szocioszínházként is működik, látleletet adva a magyar középosztály mindennapjairól. Természetesen érezhetjük kiszámíthatónak a darabot, ahogy Hajdu Szabolcs más munkáit is, de visszaadhatatlan az az élmény, amellyel előadásairól távozunk: a mikrotörténetek, az ismerős helyzetek humoros bemutatása fölszabadít, ami kicsit olyan, mintha egy pszichológusnak lett volna ránk tíz perce.

A szavak színháza

A szöveg – mivel a színpadi alkotók közösen hozták létre – mentes a kényszeredett megoldásoktól, a játszók tényleg úgy beszélnek, mintha csak egy mindennapi párbeszéd folyna a színen, azaz a mondatok befejezetlenek és olykor rosszul formáltak. Baki Dániel kimagasló alakítást nyújt, ritka szerethetően formálja meg az akaratgyenge Krissz karakterét, Sodró Eliza szintúgy kiemelendő, monoton hangon elpampogott mondatai egyedi ízt adnak az előadásnak. Berényi Nóra Blanka rendkívül izgalmasan játszik, Porogi Ádám pedig, bár sokadjára osztottak rá művészkaraktert, még mindig tud újat mutatni. Hajdu Szabolcsnak jól áll a rezonőrszerep, finoman uralja a színpadot. Mindenkire jellemző egy elegáns poentírozás, ami utánozhatatlan lüktetést ad a közösen létrehozott textusnak.

Ahogy Hajdu Szabolcs más előadásainál, úgy ennél is úgy érezhetjük, mintha egy ajtórésen keresztül látnánk be valaki saját nappalijába.

A jelmezek, sminkek sem különösek, sőt, a Legközelebbi ember egy művészfilmes sitcomra hasonlít leginkább, hiszen minden megvan benne az amerikai tévé világából ismert műfaj szokásos kellékeiből: férfiak, nők, egyszerű bonyodalom plusz kanapé. Ugyanakkor a Radnóti Színház előadása mélyebbre ás még úgy is, hogy a karakterek szájába adott mondatok nem sokban különböznek a heti horoszkópok bölcsességeitől. A közhely itt megigazul, és húsbavágó kérdések merülnek föl: mit várok a saját kapcsolatomtól? Boldoggá tesz-e valaki? Tisztán emlékszem mindenre, vagy csak a képzeletem torzítja el múltam egyes eseményeit? Ez utóbbi Martin könyve kapcsán merül föl, amelyet fikciónak szánt, családtagjai szerint a szereplők mégis túlságosan hasonlítanak rájuk. „Egy kreált világ, kreált karakterekkel, amik pont ugyanolyanok, mint mi” – azonosítják az előadásban Martin könyvét, és ezzel a mondattal Hajdu Szabolcs kulcsot is ad az előadás nézőinek a Legközelebbi emberhez és egyéb színházi munkáihoz. Mindeközben felmerül az alkotó felelőssége, azaz hogy etikus-e a személyes szálak állandó beemelése, és mivel jár, ha elmosódik a valóság és a fikció közti határ.

„Nagyon sok értékes dolog van itt, csak minden össze van keverve mindennel” – hangzik el Martin szájából még az előadás elején, miután belép a Simonyi-Lengyel Mira tervezte túlzsúfolt térbe. Remek a látvány az egymásra hányt kacatok tengere, amelyben szinte minden fölösleges és idejétmúlt, de a tárgyba kódolt emlék miatt nem lehet tőle megválni. Ahogy az előadás maga, úgy a díszlet is több felfedeznivalót tartogat, és elnézegetve a sok limlomot, csak később jövünk rá egyes tárgyak jelentésére: hiszen szimbolikus a gólya, a Buddha-szobor, vagy az „égbelátó”. A rendezői színház gyakran monumentális látványvilága, attraktív fényei a Legközelebbi emberben nincsenek jelen, ez ugyanis a szavak színháza, ahol egyszerű, banálisnak ható emberi történetek elevenednek meg a színen, teret adva a színészi játéknak és a néző képzeletének. Végül is ilyen a jó színház: nem válik a közönség szolgájává, mégis jó nézni, és görbe tükröt tart.