Pillanatképek a magunk történelméből – Kritika Kontra Ferenc A fiú című könyvéről

Elszánt történetek – áll a könyv alcímében, s ez a meghatározás több szempontból fontos. Egyrészt megjelöli a műfajt, ezzel a rövid epikákhoz csatolja a könyvet. Azért érdemes ezt számon tartanunk olvasás közben, mert a könyvben álló elbeszélések egy hosszú kronológiai láncra is felfűzhetők, amely lánc a 20. század elején kezdődik, és a század végén záródik. Akár kihagyásos történelmi regényként is olvasható lenne a könyv, mert több elemében – például a motívumok ismétlődése, az emberi jellemek alakulása, az előforduló emberi kapcsolatok hasonlósága – a regény szerkesztésmódjára is emlékeztet. Fontosabb azonban, hogy az egyes történetek önmagukban, kerek egészként megálló és lezárt történetek, ezért az egész kötet a magyar anekdotázó epikai hagyományból veszi gyökerét. Mindegyik elbeszélés elindul egy pontról, s eljut egy másikba, s ez az út leginkább a szereplők lelki változásához vagy sorsuk fontos fordulópontjához igazodik. Mindkét esetben meghatározó lesz a szereplők belátása, felismerése, amellyel az élet helyzeteit elrendezik magukban.

Emberiesség és emberi helyzetek

A „történetek” meghatározás azért fontos továbbá, mert a középpontban mindig az epikai cselekmény áll, az elmesélhető, újramondható történetek – az emlékezetre méltó dolgok, mondták régen. Szerencsére a tanulságok didaktikus levonása, a filozófiai háttér kezelése távol áll a szerzőtől. Az elbeszélések legfőbb jó tulajdonsága a valósághoz való erős kapcsolódásuk. Hitelességükhöz nem fér kétség, részben mert nagyon is elképzelhető történetek, részben mert a szerző már más könyvében is megírta a történet alapjául szolgáló egyik-másik epikai magot, harmadrészt az epikai építkezés módja könnyen átélhető részünkről, olvasók részéről is. Egyrészt ismerősek az emberi helyzetek alapvonásai, másrészt ismerős maga az elmesélés módja, a közvetlen megszólalás, a baráti hangú, a pátosztól teljesen mentes elbeszélési mód. Az ilyen történeteket mi is hasonló módon mesélnénk el egy baráti borozgatás közben, s ez az ismerősség hangulatát kölcsönzi a szövegeknek.

De ne feledjük az alcím másik szavát, az „elszánt”-at sem. Ne értsük félre, nem az elbeszélő elszánt, akár még a megformálási módban sem, hanem a történetek hordoznak magukban olyan komolyan veendő epikai cselekménysorokat, amelyek az életnek nem a napos oldalához tartoznak. A főszereplők sorsa szempontjából döntő pillanatokat formált meg a szerző, akiknek ezért nagyon határozottan állást kell foglalniuk, hogy merre induljanak tovább azon a széles skálán, amelynek egyik végén az emberiesség, a másikon az érzéketlenség áll.

A könyv gravitációs pontja az emberiesség fogalma.

Ha kérdésbe formáljuk át: hogyan tudunk a különböző helyzetben emberek maradni? Mi a jó választás? Mi a bátor és mi az esztelen próbálkozás? Hogyan tudunk alkalmazkodni sorsunkhoz, és mikor megyünk azzal teljesen ellentétes irányba, aminek szükségszerűen bukás lesz a vége. A könyvben megjelenő sorsok mind erre keresik a választ, akár a falusi tanítóhoz szállított árva kisfiú, akár egy halott kisfiú helyett örökbe fogadott fiú, akár egy, a délszláv háborúban megerőszakolt nő sorsáról van szó.

A címben középpontba állított köznév valóban irányítója a történeteknek, részben mert egy családi, tág értelemben vett genealogikus, leszármazási sor elemeit olvashatjuk, részben mert mindig a fiú – a „fiú” életkorban és helyzetben álló ember – az, akinek döntenie kell a idősebb generációk példáinak, mintájának követéséről, avagy újak választásáról. (Nem véletlen, hogy az Újszövetségben is tékozló fiúról szól a példabeszéd, noha tékozló apából feltehetően több volt a történelem során.) A fiú tehát nemcsak egy epikai szereplő, de egyben egy emberi minőség is, amelyik rácsodálkozik a világra, s amelyiknek ezzel együtt tapasztalatot kell szereznie arról. Az 1967 nyara című írástól kezdődően már autobiografikus elbeszéléseket olvashatunk, s innentől egyes szám első személyre vált át a narrátor. Ebből a nézőponti irányból, szemléleti erőtérből olvassuk a további elbeszéléseket, amelyeknek ezért önértelmező jellegük lesz. A visszatekintő szövegek újraértelmezik a múltat, a napjainkig vezető utat. Mivel több elbeszélésnek erős valóságreferencialitása van, ezért nem túlzás a narrátor és a szerző erős közelítése egymáshoz. Legalábbis annak kijelentése, hogy egy idősebb ember szemszögéből értelmezi a narrátor a korábban történteket. Az idősebb életkorhoz a bölcsesség társul általában is, de Kontra Ferencnek ebben a regényében különösen.

A narrátor leginkább meghatározó tulajdonsága mások megértése, az ítélkezéstől tartózkodás, olykor az emberi gyarlóság elfogadása.

Nem akarja egyik sorshelyzetet sem didaktikusan kiélezni sem a narrációban, sem a cselekmény szintjén. Csak elmeséli. Majd az olvasó továbbgondolja, kiegészíti, s ha akarja, akár értékítélettel is megtoldhatja azt.

Széles ablak az életre

Mindezeket eddig a narrációra koncentrálva mondtam el, de kihagyhatatlan, hogy beszéljünk az epikai cselekmény tér- és időkoordinátáiról. Az időről már volt szó korábban, a 20. század elején kezdődik, egy három elbeszélésből álló tömbbel újrakezdődik (1967 nyara, 1968 nyara, 1969 nyara), hogy azután egészen az 1990-es évek végéig, a 2000-es évek első évtizedéig fusson. Ahogy haladunk előre az időben, a narrátor személyes tapasztalatai egyre nagyobb teret kapnak a szövegben, hogy az utolsó elbeszélésekben már ezek lépjenek előtérbe, noha éppen ott olyan történések állnak a cselekményben, mint például a délszláv háború, amelyek jóval túlmutatnak a személyes világ keretein. A térbeli koordinátákat tekintve a Drávaszög vidéke, illetve a délvidék és a déli szomszéd országok azok a koordináták, amelyek behatárolják a cselekménytörténetet. Ez a térbeli meghatározottság több szempontból is fontos. Egyrészt azért, mert olyan problémákról tud szólni így a szerző, amelyek elsődlegesen fontosak a 21. századi Európa szempontjából. Az egyik a nemzetiségek békés (néha háborús) egymás mellett élése. Kontra Ferenc korábbi köteteihez hasonlóan itt is árnyaltan írja le, ahogy az egymás mellett élő hétköznapi emberek jól megférnek egymással, függetlenül attól, hogy milyen nemzetiségűek. Minden esetben felülről, kívülről gerjesztett ellenségeskedés tudja csak egymással szembe fordítani őket. A másik jelentős tematikai csomópont a háború kérdése. Ez elsősorban a könyv hátsó részének elbeszéléseiben kerül elő, de nagy szerencsétlenségünkre újból aktuális: Európa miként reagáljon az esetlegesen kirobbanó háborúkra. Az elbeszélések (Apám és a vonatok, A préda megfigyelése, A határfolyó) nagyon jól mutatják meg, hogy egészen másként éli meg ezt az egyszerű ember, és természetesen más dinamikájú a politika által meghatározott beszédtér.

Az egyéni traumák másként történnek meg, mint ahogy azt a politikusok elképzelik, s éppen ezért túlélésük is más életstratégiát igényel – ahogy többek közt a Hat vendég című elbeszélés is példázza.

Eddig azokat a jellemzőket soroltam, amelyek újak Kontra Ferenc prózájában, de a kötetben megvannak a hagyományosan visszatérő elemek is. Ilyen a zene szerepe az egyes írásokban: mindig cím szerint, pontosan azonosítható módon szerepelnek a könnyűzenei, többnyire rock- vagy popszámok, így bárki, még a fiatalabb generációkból is, visszakeresheti azokat, s akár be is kapcsolhatja a dalokat olvasás közben. A zenéknek ez a hangulatfestő szerepe egyben korjelölő elem is, hiszen annak a korszaknak a hangulatát hordozzák és kölcsönzik az írásoknak, amikor születtek. Hasonlóképpen fontos a filmszerűség, az epikai cselekmény erős képi láttatása. A cselekmény egységei sokszor olyan vágásokkal követik egymást, ahogy a filmek dolgoznak, s a néhány ceruzavonással megrajzolt belső és külső terek is egy-egy film látványelemeire emlékeztetik az olvasót.

Kontra Ferenc új elbeszéléskötete széles ablakot tár a délvidéki életre, amelynek sokféle mozaikdarabja a római kortól egészen napjainkig érve hever úton-útfélen ezen a tájon, és aki be akar lépni ennek a világnak a hangulatába, bátran vegye kezébe a könyvet, megbízható és hiteles kísérőt kap a narrátor személyében.