Kánikula – A Kortárs folyóirat nyári dupla számának ajánlója

„Mindig is azt gondoltam, hogy a Budában föllelhető többféle rend egyikét olvashatjuk akár úgy is – sőt akár elő is adhatjuk úgy! –, mint egy monodrámát. Az öreg Bébé ül a konyhában, jegyzetelget, szívja a Gitane-t és tépelődik.” Sümegi István Ottlik Buda című regényéből készített különleges szövegösszeállítása, montázsa egy-egy szálat kiemelve szubjektív nézőpontból mutatja be a klasszikus művet. Ezt a különleges kísérletet Metszet címmel közöljük a számban.

„Akasszátok fel a kabátokat!” – a kétszáz éve született Petőfi Sándor képei nyomán épül Marno János Egy pór korsó cserépdarabjai című verse, de fellelhető benne a magyar költészeti kincsestár számos más eleme is. A PS (avagy távirat Arany Jánosnak) bravúros befejezése a költeménynek. A lapszámból ezentúl az olvasók figyelmébe ajánljuk még Falusi Márton Önmagáért senki és semmi című versét.

Pécsi Györgyi nagyszabású tanulmányban idézi fel Szőcs Géza alakját, költészetét, a hozzá fűződő barátságát. Végigtekintve az életúton és a pályaképen, igyekszik objektív képet festeni az irodalomban betöltött szerepéről, erdélyiségének megnyilvánulásairól és közéleti szerepvállalásáról. A szerző az általa fontosnak tartott művekről részletesen ír, leghangsúlyosabban a tanulmány címében is szereplő Liberté 1956 című műre tér ki, amely 2006-ban jelent meg a forradalom ötvenedik évfordulójára. „Amikor Szőcs írta a könyvét, és amikor a könyv megjelent, még előtte voltunk ama őszi napoknak, nem tudhatta, nem sejthette (ahogy egyikünk sem), hogy mivé fajul a forradalom ötvenedik évfordulójának emlékezete. Annyi bizonyosan történt, hogy még jobban megterhelődött nehezen feldolgozható valamivel az egyébként is ellentmondásos narratívák hálójában vergődő forradalom és szabadságharc öröksége.”

Bár megváltoztak a befogadás keretei, a technikai feltételek és a műfaji kategóriák is, busongás helyett az oktatásban érdemesebb felvenni az új befogadási módokhoz igazított tempót, máskülönben a következő generációk végképp elveszíthetik a kapcsolatot az irodalmi művekkel. Az ördöglakat sorozat legújabb részében Thimár Attila írását olvashatják arról, hogyan változott az irodalom az elmúlt években a befogadók szemszögéből. Pedagógusoknak mindenképp ajánlott olvasmány.

Nem evezve messzire ettől a témától, Gerencsér Anna Nagy Koppány Zsolttal készített interjút, mi másról, mint az irodalom helyzetéről és az olvasási szokásokról. Szóba kerül, hogy az olvasás nehezen szállhat versenybe a streaming televíziózással, és a Szigeti veszedelem leginkább Columbo feleségéhez hasonlítható lassan abban a tekintetben, hogy mindenki hallott róla, de (szinte) senki nem látta (olvasta). Persze az irodalmi műveltséget nem lehet senkinek a torkán akarata ellenére lenyomni, de azért: „Nagy kitüntetés az élettől, sorstól, neveltetéstől ez: olvasónak lenni”.

Csehül áll, cigányútra ment, angolosan távozik, tótágast áll, lakonikus típus – ezeket a kifejezéseket anélkül használjuk a mindennapi beszédben, hogy különösebben gondolnánk a csehekre, cigányokra, angolokra, szlovákokra vagy a spártaiakra. Ugyanakkor a digó, spagettizabáló vagy ruszki szavakat már jóval célzatosabban vesszük a szánkra. Kérdés, hogy valóban rászolgáltak-e ezek a népek a folytonos emlegetésükre. E. Bártfai László nagytanulmánya olvasmányosan szól az etnosztereotípiákról, és garantáltan nem csak a nyelvészek számára érdekes.

Páskándi Géza számos esszében szólt a számára különösen fontos, és általa „lélekmentőknek” nevezett erdélyi írókról, így többek között Dsida Jenőről, Benedek Elekről, Tamási Áronról, Kós Károlyról, Bálint Tiborról vagy Lakatos Demeterről. Bertha Zoltán Páskándi erre vonatkozó munkásságáról írt tanulmányt Transzszilván „lélekmentők” címmel.

A 20. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb költőjének az árnyékából kilépni nem kis feladat. Gróh Gáspár Domokos Mátyás Ágh Istvánnal negyedszázada készített életútinterjújáról ír a lapszámban, amely Hatvan év öt tételben címmel jelent meg ismét a közelmúltban. Tolmácsolja, kommentálja az 1998-as beszélgetést, amelyen keresztül nem csupán Ágh fiatalkoráról, de egész generációjának életérzéséről képet kaphatunk. „Az interjú születése óta eltelt huszonöt évben nem sok változott, maradt a viszonylagosság és bizonytalanság. De közben versek és kötetek sokasága született Ágh István keze alatt, jelentős költőből nagy költővé érett, képes volt úgy folytatni a versírást, hogy az abszolútum és a bizonyosság keresése új dimenziót adott életműve korábbi alkotásainak is.”

Kritika rovatunkban Mosonyi Kata Fenyvesi Ottó Mély vizek, magas hegyek című kötetéről ír. „A térképekkel és sok fotóval illusztrált szép kivitelű könyv műfaja tehát […] »hibrid«: történelmi lecke, dokumentumtár, gazdag kultúrtörténet, lírába oltott bölcseleti próza.” A szerző útinapló formájában mesél a délszláv államok történelméről, a traumák soráról, valamint saját családtörténetéről. A szövegből 2022-ben a Kortárs is közölt részleteket.

Jánosi Zoltán Antigoné gyűrűi – Kézjelek Kreón árnyékára című tanulmánykötetéről Cs. Nagy Ibolya írását közüljük. A vaskos kötetben szereplő tanulmányokat Jánosi legfontosabb írásaiból válogatta össze. Nagy lászló, Kiss Anna, Ratkó József műveinek vizsgálata mellett párhuzamot von több magyar és külföldi szerző életműve között (mint például Arany és Federíco García Lorca, vagy Nagy László és Márquez, Lorca és Tamási Áron esetében).

Bence Erika irodalomtörténész és kritikus cikkeit gyakran közli a Kortárs. Ezúttal az ő könyvéről írt bírálatot Bene Adrián. A Tarkó-rejtély című tanulmánykötet alcíme: Elemzések, bírálatok a magyar irodalom köréből. A kötetben hangsúlyos szerepet kap a vajdasági irodalom, mivel a szerző maga is itt él és alkot, de számos egyéb mű is szóba kerül. Bence Erika az első világháborútól napjainkig vizsgálja az irodalmat Markovits Rodiontól Végel Lászlón át Kontra Ferenc vagy Milbacher Róbert munkásságáig.

A lapszámot Ujvárossy László munkáival illusztráltuk.

A Kortárs július–augusztusi számát az online térben is átlapozhatja a kortarsfolyoirat.hu oldalon.