Habent sua fata libelli – Markovits Rodion Szibériai garnizon című művéről

„Habent sua fata libelli. És megvan annak is sora, hogy egy könyv hogyan jut el az olvasóhoz. Markovits Rodion írása a Rodion név révén jutott el hozzám: egy ismeretlen utitárs olvasta a vasuton s nekem szemembe tünt a Rodion név, felidézve húszesztendős korom gyönyörűséges izgalmát, mely Dosztojevszkij remekművének, »A bűn és bűnhődés«-nek olvasásakor elfogott. […] Utitársam az étkezőbe ment és én lapozgatni kezdtem könyvében s különös dolog... vonat rohan részeg mozdonyvezetőkkel, rozoga marhakupék, törött fékű kocsik, rohan éjjel-nappal, magyar hadifoglyokat szállítva Ufába, Gorodokba, Krasznojarszkba, a magyar kálvária állomásaira” – idézi fel a Nyugatban Fenyő Miksa, miként került először a kezébe Markovits regénye, az I. világháború és az orosz hadifogság tapasztalatát feldolgozó Szibériai garnizon. Kritikájának nyitómondata, illetve annak kiterjesztése nem kizárólag a személyes történet kapcsán értelmezendő,

a „kollektív riportregény” műfaji meghatározással ellátott szöveg ugyanis (akárcsak szerzője) rendkívül kalandos életutat járt be

– lényegesen leegyszerűsítve: a nehézkes indulástól a világsikerig, majd a világsikertől a teljes elfeledettségig. A szerző és főműve pályaképét Kellér Andor Tökász (Egy könyv és egy író története) című írásában érzékletesen rajzolta meg, Szekernyés János pedig részletekbe menő tanulmányt szentelt a témának. E „párhuzamos életrajz” bizonyos mozzanatait ugyanakkor ezúttal is érdemes feleleveníteni.

A Szibériai garnizon először a kolozsvári illetőségű Keleti Újság hasábjain jelent meg, folytatásait 1927. április 4. és augusztus 15. között közölte a napilap. Néhány hónappal korábban – felhasználva a főszerkesztő, Weiss Sándor által biztosított nyilvánosságot – Markovits sajátos alkotói gesztust tett: a Keleti Újság december 26-i, karácsonyi számában egyrészt bemutatta készülő regényének tervezetét, másrészt felhívást intézett sorstársaihoz, az I. világháborúban orosz hadifogságba esett magyar katonákhoz, hogy osszák meg vele emlékezetük „csillogó és szürke cserépdarabkáit”, megalapozva ezzel a szöveg „kollektív” jellegét. Bár felhívására több mint háromszáz levél érkezett, s a szerző ezekre a napilapban hétről hétre reagált is (!), figyelemre méltó koncepciója („A hadifogság eposzát írnánk meg: ezren, ezer szemszögből.”) eredeti formájában nem valósult meg, ugyanis – ahogy arról később a sajtóban beszámolt – a küldemények elenyésző része bizonyult csak használhatónak, s ezek is csak egy-egy ötlettel gazdagították az alakulófélben lévő művet. Arról nem is beszélve, hogy az időközben tulajdonosváltáson átesett orgánum újdonsült vezetősége nem nézte jó szemmel a szöveg különleges gyakorlat mentén történő, ennélfogva komótos tempójú formálódását, és tulajdonképpen arra kényszerítette Markovitsot, hogy csapja össze munkáját.

Az elkészült regény a napilapban való megjelenés évében, a Keleti Újság közreműködésével könyvformátumban is napvilágot látott, a Papp Aurél címlaprajzával ellátott, kétkötetes Szibériai Garnizon ugyanakkor nem váltott ki túlzott érdeklődést, sőt – amennyiben hihetünk Kellér helyenként minden bizonnyal túlzó elbeszélésének – alig néhány példány fogyott belőle, így a könyvek döntő többsége sokáig a lap pincéjében porosodott. A „kollektív riportregény” lényegében az emigrációból hazatérő Hatvany Lajos pártfogása révén jutott el olvasóközönségéhez. A Nyugat alapítótagja – miután kézbe vette a könyvével mindaddig eredménytelenül házaló Markovits tiszteletpéldányát – a Magyar Hírlapban lelkesen köszöntötte „a riportot eposzi magasságba emelő” szerzőt, budapesti kiadót szerzett regényének, egyúttal pedig németre fordította azt. „Mint a mozdony, úgy be volt fűtve” – írja róla Kellér.

A Káldor Miksa vezette Genius által gondozott, rendkívül kelendőnek bizonyuló új kiadás megjelenésével egyidejűleg a Szibériai garnizon nemzetközi karrierje is rohamléptekkel indult útjára: a berlini Vossiche Zeitung és a londoni Daily Mail is folytatásokban közölte (utóbbi szakítva bevett gyakorlatával, miszerint könyvalakban korábban már megjelent regényt nem publikál), és

mindössze két év leforgása alatt tizennégy országban jelent meg.

Schöpflin Aladár részint a „kollektív riportregény” folyatásáráról, Az aranyvonatról írott kritikájában három tényező együttállásában határozta meg a Szibériai garnizon elsöprő sikerét, a befogadástörténet szempontjából Erich Maria Remarque klasszikusával, a Nyugaton a helyzet változatlannal állítva párhuzamba Markovits bestsellerré vált regényét: „Az első az anyag érdekessége, a másik az anyag tárgyalásának a tömegek számára rokonszenves, mindenki számára szemléletes módja, a harmadik a megjelenés pillanata, az a lélektani pillanat, amikor az emberekben, miután tíz évig undorodtak mindentől, ami a háborúra emlékeztette őket, egyszerre felébredt a kívánság, megtudni, hogy is volt a háború, mi volt az élete és sorsa a fronton és a fronton túl, a hadifogságban az egyszerű katonának.”

Amennyiben figyelembe vesszük, hogy a Schöpflin által felsorolt tényezők közül voltaképpen csak a második vonatkozik a nyersanyag megformáltságára, a szerző által érvényesített poétikára, mintegy értelmezhetővé válik az a tény, hogy a Szibériai garnizon valószínűtlen felfutása után Markovits írói pályája – legalábbis az erre irányuló figyelem szempontjából – gyors lejtmenetbe kezdett, olyannyira, hogy már az 1929-ben megjelent, a „kollektív riportregényt” kiegészíteni hivatott Az aranyvonat is az érdektelenség falaiba ütközött. Főművére, annak ellenére, hogy magyar nyelven bizonyos időközönként a 20. század második felében is kiadták, a kérészéletűnek bizonyuló világsikert követően lényegében évtizedes elfeledettség várt. Ennek kapcsán jogosan merülhet fel a kérdés: ha a Szibériai garnizon – részint más háborús tematikájú szövegek hatására (gondoljunk itt például Kuncz Aladár Fekete kolostor című, szintén a fogság élményét feldolgozó 1931-es regényére) – már a megjelenését követő években veszített érvényességéből, s korabeli sikerének egyik kulcsfontosságú tényezője valóban az, hogy optimális „lélektani pillanatban” került a nyilvánosság elé, vajon miként hathat napjaink olvasójára? Különös tekintettel arra az (irodalom)történeti kontextusra, mely – Balázs Imre József szavaival élve – „a jelen olvasói tapasztalatai és az első világháborús fogságregények közé ékelődik”: a második világháborúra, a Gulagra és a holokausztra, illetve a felsoroltakat valamilyen módon megjelenítő szövegekre.

A Szibériai garnizon egyik különlegessége kétségkívül narrációjában rejlik, a regény elbeszélője ugyanis jórészt egy névtelen civil perspektíváját követve vezeti el a befogadót a kiképzéstől a fronton át a szibériai fogolytáborig. Markovits „hőse”, aki a történet legelején mint betegségből lábadozó diplomás munkanélküli (továbbá mint férj és egy kisfiú apja) jelenik meg, a háború, valamint a katonaság realitását tekintve kezdetben tájékozatlannak és túlzottan jóhiszeműnek bizonyul. Naivitását, szentimentális elképzeléseit ugyanakkor fokozatosan maga mögött hagyja, végül tulajdonképpen beavatást nyerve az őt körülvevő mikrotársadalom működésébe, egyúttal pedig beteljesítve édesanyja szavait, melyeket korábban értetlenséggel és sértettséggel fogadott: „– Fiam, te kiismered magad. Te hazajössz onnan, csak az a fő, hogy a családodért ne aggódj. Csak magaddal foglalkozz. Én téged nem féltelek.” Bár a regény kollektív jellegére vonatkozó elképzelését Markovitsnak végső soron nem sikerült megvalósítania, egy rafinált narrációpoétikai eljárás révén a Szibériai garnizon mégis a hadifogolylét kollektivitását sugalmazza. Tudniillik a főszereplő domináns nézőpontja, ahogy azt Balázs Imre József is megállapítja, a lágerben játszódó fejezetekben alapvetően háttérbe szorul, helyét pedig a személytelen elbeszélő „mindent látó, mindenről tudósító” perspektívája veszi át.

Ezzel párhuzamosan a regény fókusza a kiszolgáltatott egyén jellem- és sorsalakulásáról a tiszti fogolytábor abszurd valóságára helyeződik át,

egyebek mellett bepillantást engedve, milyen eszközökkel küzdenek a legénységhez képest hadifogoly-státuszban is privilegizált helyzetű tisztek a láger mindennapjait átszövő unalom ellen, például Izgató címmel humoros lapot vagy „színésznőket” is felvonultató tábori színházat alapítva.

A rövid, mindössze néhány oldalas fejezetek sokaságából álló Szibériai garnizon – kiváltképp az Amur folyó menti láger életét, továbbá az innen való szabadulást követő „hányódás” eseményeit megjelenítő epizódok egymásutánja – azt a benyomást keltheti, hogy az olvasott szöveg nincs kellőképpen megkomponálva. A szerkesztetlenség (finomabban szólva: fragmentumszerűség, laza szerkesztettség) látszólag paradox módon ugyanakkor előnyére válik a regénynek, figyelembe véve, hogy ha nem is szándékoltan, de az elbeszélt történet „hőseinek” egzisztenciális helyzetét modellálja. „Mert nem regény; nincsen novellisztikus magva, önmagába visszatérő kerek története, nincs megkomponálva, nincs összefogva. Mint ahogy nem volt megkomponálva, összefogva az a millió meg millió sors, mely 1914 nyarán elindult a legszörnyűbb szörnyűségek felé” – világít rá a kulcsfontosságú összefüggésre Fenyő Miksa. A „kollektív riportregény” különleges keletkezéstörténetének ismeretében nem tekinthetünk el attól, hogy a szöveg egységességének hiánya kétségkívül összefügg befejezésének körülményeivel (azzal, hogy Markovits eredeti szándékától eltérve, sietve alkotta meg művét), jóllehet e szóban forgó irodalomtörténeti adalék voltaképpen nem változtat azon, hogy a szöveg szerkesztésmódja végső soron a megélt tapasztalat autentikus elbeszélésének esszenciális eszközeként szolgál.

A Szibériai garnizonban érvényesített szemléletmód egyebek mellett azért is lehetett (és lehet) rokonszenves mindenkori olvasójának, mert mentes a háborút romantizálni igyekvő törekvésektől, sőt mintegy le is leplezi ezek hamisságát.

Markovits névtelen „hőse” eljátszik ugyan a gondolattal, milyen lenne hősi halált halni, egymaga eldönteni a háború kimenetelét, a propagandalapok bizonyosságával, ékes szavakkal írni életről, halálról, újra és újra kénytelen azonban szembesülni idejétmúlt eszményeinek képtelenségével. „Sokféle szenvedés van. Kategóriák vannak a hadifogoly-szenvedésben. Kétségtelen, hogy szenvednek a tisztek is: a fogságtól, a távolléttől, a bizonytalanságtól. És vannak kosztbeli szenvedések is. Milyen csemege például odahaza a lazac. Csak próbálnák meg mindennap a lazacot rántva, füstölve, passzírozva, konzervben, paprikásnak, mindig lazacot. Majd nem lenne a lazac csemege a fényes vendéglőkben! Az Amur meg az Usszori ontják a lazacot. Múltkor a konyhafőnök nagy, különleges ebédet rendezett: sertéskarajt adott az ebédhez. Nem lehetett megenni, olyan halszagú volt. Lazacszaga volt a karajnak. A disznók is lazacon élnek az amuri kormányzóságban. Azzal hizlaljak őket, azért volt halszaga a karajnak” – regisztrálja az elbeszélő a tiszti láger foglyainak egyik sarkalatos problémáját. Az idézett részletben élesen megnyilvánuló viszonylagosságtapasztalat a „kollektív riportregény” egészének is sajátja.

A Szibériai garnizonban tehát nem valamilyen kétes értékű morális állásfoglalás, hanem alapvetően a bizonytalanság élménye artikulálódik, többek között a személyiség egységébe vetett hit vagy éppen a nyelv hatáskörének vonatkozásában. Hogy az utóbbira egy konkrét példát is említsünk: a regény fogságban tengődő főszereplője egy otthonról érkezett levél révén értesül édesanyja haláláról, a lesújtó hír szövegbeli jelenléte ugyanakkor egyedül számára nyilvánvaló, bajtársai értetlenül fogadják a helyzetet, a racionális édesapa tudniillik kizárólag a megszólítás melegségével, illetve a búcsúzásban tetten érhető hiánnyal közli a számára voltaképpen elmondhatatlant. Markovits több tekintetben is előremutató regényét ennélfogva érdemes párhuzamosan olvasni a 20. századi magyar irodalom hasonló tematikájú mesterműveivel, például Ottlik Iskolájával vagy Székely János A nyugati hadtestével.

A cikksorozat korábbi darabjai:

Zenélő, szomorú mocsár – Gozsdu Elek és a Tantalus

Amiről a noteszlapok hallgatnak – Tolnai Otto első, Rovarház című regényéről

Mennyi a nyugdíja egy világszínvonalú kisregénynek – Ottlik Géza: Hajnali háztetők

„Menj Könyvecske, tulajdon agyam fajzotta leányom” – Fél évszázada jelent meg Weöres Sándor Psychéje

„A sokszor írt témának meg nem írt regénye” – Lovik Károly: A kertelő agár

Szenvedélyek végletekig: 80 éve jelent meg Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regénye

Az eltűnt Hellász nyomában – Szabó Magda Zeusz küszöbén című művéről

„csak azokat a napokat vesztettük el igazán, amelyekre nem emlékszünk” – 110 éve jelent meg Kaffka Margit Színek és évek című regénye

„Nem érzed-e, hogy jön homlokod felé a golyó […]” – Esszé Bródy Sándor A nap lovagja című regényéről