Közös dolgaink – Interjú Thimár Attilával

Mit tekintesz kortárs irodalomnak?

A kérdés nagyon jó és nagyon messzire vezet, de most csak röviden reagálok rá, és olyan aspektusból, amely az irodalom jelenlegi nehézségeihez tartozik. Az egyik fő szempont, amelyre én is csak sok töprengés után tudnék válaszolni, hogy mi vagy ki határozza meg a jelenlegi irodalom szerzői és értelmezési kánonját. Alapvetően három lehetséges válasz van: az olvasók a piaci vásárlásokon keresztül, az irodalmi szakma a kritikákon, tanulmányokon keresztül, amelyeket a megfelelő fórumokon publikálnak, valamint az oktatás a maga intézményrendszerében. Az oktatást rögtön két részre bonthatjuk, az egyik a közoktatás, amelyben lényegében mindenki részesül, a másik az irodalomhoz kapcsolódó felsőoktatás, amely viszont bizonyos jellemzőiben közelebb áll az irodalmi szakmához, mint az oktatási folyamatokhoz.

A problémát az jelenti, hogy a három tényező különbözőképpen vélekedik arról, hogy mi a kortárs irodalom, és miért fontos számunkra.

Az olvasói közösségek általában az éppen divatos témákra szavaznak, a felkapott, nem túl nehezen befogadható szerzőkre, művekre. Ez látszik a vásárlási adatokból, és eléggé logikus is. Ezek általában a legfrissebb, az utóbbi egy-két évben kiadott művek, egy öt-hat évvel ezelőtt megjelent könyvet kevésbé vásárolnak meg az olvasók. Ha nem veszik meg a megjelenése körül, később már nem fogják. Számukra az aktuális két-három évnyi irodalmi termés a kortárs irodalom. A szakma inkább a hosszabb változási folyamatokat veszi figyelembe, és vagy az utóbbi harminc-harmincöt évet tekinti kortárs irodalomnak, nagyjából tehát az 1990-től kezdődő időszakot, vagy egy nagyobb egységben gondolkodva az 1960-as évektől kezdődő periódust. A közoktatási rendszer pedig azt a korszakot gondolja annak, amelyik már nem fér bele a saját tananyagába, tehát nagyjából a József Attila és Radnóti Miklós utáni szerzők sorát. A kortárs irodalommal éppen ezért nem is sokat foglalkoznak. Ez a hármas felosztás természetesen elég sok zavart okoz, nem is abban a tekintetben, hogy kit soroljunk a kortárs írók körébe, hanem hogy az egyes megközelítések milyen értelmezéseket használjanak, másképp mondva, milyen recepteket ajánljanak az olvasóknak.

Kik azok az alkotók, akiket idesorolsz?

Én az elmúlt két évtized irodalmát tekintem elsődlegesen kortárs irodalomnak. Igaz, van a magyar irodalomtörténetnek egy, mondjuk, 1959-től, az Iskola a határon-tól kezdődő szakasza, amelyet eddig – jobb vagy újabb elnevezés híján – kortárs irodalomnak hívtunk, de ez elég megtévesztő, mert ez a regény is hatvannégy éves immár, vagy Ottliknak a Hajnali háztetőkjét is említhetném, amely „életkora” szerint már nyugdíjba is ment. Összefoglalva tehát a most író, alkotó embereket gondolom kortársnak, akár a fiatalabb, akár az idősebb generációkhoz tartoznak.

Az idei könyvhétre is rengeteg mű jelent meg, és sok új szerző is bemutatkozott. Mennyire könnyű saját kötettel megjelenni az irodalmi életben?

A kérdés csalafinta, mert kétfedelű. Fiatal költőként megjelenni nem nehéz. Akár saját maga finanszírozza a szerző a megjelenést, akár olyan intézményhez csatlakozik, amely fiatalok megjelentetésére használ fel állami kultúrtámogatást. Ez viszont nem jelenti még önmagában az irodalmi életben való megjelenést is. Azaz rengeteg olyan fiatal szerzőtől származó kötet van, amelyekről végül is alig tud az olvasó vagy az irodalmi szakma.

Többször volt szó a KO-n is arról, hogy még ha tehetséges is valaki, nem lehet megspórolni a verstant, az olvasást, minél több és többféle szöveg ismeretét, végső soron a mesterségbeli tudást. Mi az a minimum, ami szerinted egy első kötettől elvárható?

Én máshonnan közelíteném meg ezt a kérdést. Részben nem lehet pontosan megmondani, hogy mi ez a minimum. Vagy ha szépen elősorolnám, akkor mindenki elszédülne a nagy mennyiségtől. Inkább abból indulnék ki, hogy már az első kötetnél is létkérdés, életkérdés kéne legyen, hogy a szerző azt fejezze ki és olyan formában, amit igazán akar. Tehát ne másokat vagy az éppen aktuális trendeket utánozza, ne akarjon megfelelni kiadóknak, fórumoknak, irodalmi táboroknak, képzőintézményeknek, hanem csak arra koncentráljon, amit ő akar kifejezni, és ehhez találja meg a megfelelő formát, szerkezetet, stílust és nyelvet. Így születnek olyan könyvek, mint az Iskola a határon vagy a Töredék Hamletnek. Ezekhez viszont rengeteget kell olvasni, az olvasottakat megérteni, elemezni, rájönni, hogy ezekből mi használható fel az adott szerzőnek, hogy valóban azt mondja el, amit akar. Mert különben minek publikálni?

Az epika, a líra és a dráma terén látsz minőségbeli különbségeket az elmúlt években, évtizedekben?

Igen, de ez elsősorban az egyes műnemekben használt nyelvi és poétikai eljárásokon múlik, nem önmagukban a műnemeken vagy azok befogadási szokásain.

A lírában nagyon nehéz megtalálni azt a nyelvet, főleg a fiataloknak, amelyen hitelesen tudnak megszólalni.

Elsősorban azért, mert a sokféle infokommunikációs eszköz eléggé átgyúrta az alapvető kifejezési formákat, s ezzel együtt sematizálta, jelentéseiben lesmirglizte, lebutította a közléseket. Ha egy fiatal ezt szokta meg, és ezt érzi hitelesnek, akkor nagyon nagy munka ezen a nyelven igazán mély tartalmú dolgokat kifejezni. Az epika jobban teljesít, mert történeteket szívesen olvas mindenki, és jó érzés belehelyezkedni mások életébe, főleg tét nélkül: amikor becsukjuk a könyvet, nem kell tovább szenvednünk a szereplőkkel. De itt is a művek nyelvi szerkesztettsége, minősége a legnagyobb kérdés. A kortárs drámai termés mindig a színházba járók igényeihez igazodik, viszont most éppen a covid miatt is a színházi befogadási szokások igen megváltoztak, s nem látni pontosan, a folyamatok milyen irányban fognak folytatódni.

Egyetemi oktatóként mit tanácsolnál a diákoknak, a kötelező anyagon túl mit olvassanak a kortárs irodalomból?

A teljes irodalmi spektrumot természetesen senki nem tudja átfogni, én sem. Illúzió is lenne bárkinek azt gondolnia magáról, hogy mindent ismer. Ami ebből nagyon fontos következtetés, hogy óvatosan kell fogalmaznunk, amikor napjaink magyar irodalmáról átfogó kijelentéseket akarunk tenni, mert ez óhatatlanul részleges lesz.

Valóban rengeteg mű jelenik meg manapság, van miből válogatni, csak hát fel kell kelni a kényelmes gamer fotelből, és el kell menni a könyvhöz, mondjuk, a könyvesboltba, és belelapozni. És ne felejtsünk el még egy tényezőt: igen megritkult azoknak a száma, akik tudnak ajánlani. A középiskolai tanárok is csak egy szűk szeletét ismerik a megjelenő könyveknek, a kritikusok is, a szülők meg talán még kisebb részt. Nem kapnak elég jó inputot a gyerekek ahhoz, hogy mit olvassanak. De hogy konkrétumot is mondjak, a közelmúltban elhunyt íróink közül Tandori Dezső és Térey János műveit biztosan ajánlanám. Ezek immár lezárt életművek, és elég terjedelmesek is, hogy sok műfaj, sokféle irodalmi irány, több kísérletező próbálkozás is megtalálható legyen bennük.

Azt hiszem, a legfontosabb a nyitott érdeklődés, ennek másik oldalán a józan ítélet, hogy ami nem tetszik, azt nem kell elismerni jónak, még ha sokan trendinek is tartják, vagy éppen a kritikusok most dicsérik is a művet. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a középiskolai oktatás sajnos ma nem ad kellő felkészítést a kortárs magyar irodalom olvasásához, ezért ha valaki mégis a kezébe veszi ezeket a műveket, akkor leginkább saját magára, a saját egyéni befogadási munkájára számíthat.

A Kortárs folyóiratban indult egy sorozat ördöglakat címmel. Ennek mi az elsődleges célja?

A dolog egyszerű is, bonyolult is egyszerre. A szerkesztőségi munka során folyamatosan érzékeljük, hogy minden ízében átalakul a magyar irodalom. A szerzői, alkotói pályák, életművek másképpen formálódnak, a kritikai élet is változott, most éppen tetszhalott állapotban van. Az olvasói szokások is átalakultak, nem is kicsit. A sok változást egyben érzékelni sem könnyű, részleteiben megfigyelni még nehezebb. A szerkesztőségben sokszor beszélgetünk arról, hogy ezek a folyamatok vajon javára válnak-e az irodalomnak, vagy inkább egyre nehezebb helyzetbe kerül mindaz, amit kortárs magyar irodalomnak hívunk. Az új sorozatban, amelynek az ördöglakat címet adtuk, ilyen kérdésekre keresünk válaszokat, s közben próbálunk pozitív megoldási javaslatokat is adni, ahol tudunk.

Az első írásban Pécsi Györgyi a költői szerep átalakulásáról és a költők számának jelentős megszaporodásáról fejtette ki gondolatait, a másodikban Hlavacska András a fiatalabb kritikusgenerációk integrálásának lehetőségeiről elmélkedett. Nekem az áprilisi és a nyári dupla számban jelent meg egy-egy esszém. Az előbbiben megpróbáltam egy átfogóbb vázlatot adni, ahol kitértem az érzékeny pontokra, az elakadásokra, az utóbbiban pedig a befogadók szempontjából tekintem át a problémás kérdéseket. A sorozat darabjai az egymást követő Kortárs számokban olvashatók, s szeretnénk egymás felvetéseire is reagálni, hogy megalapozzuk a szélesebb párbeszédet is.

Hogy látod az állami támogatások szerepét és a meghatározó intézmények felelősségét jelenleg az irodalmi életben?

A kérdés nagyon összetett, még ha így megformálva egyszerűnek is tűnik. Az egyik alapvető kérdés, miért van szükség állami támogatásra. Ha visszagondolunk a 19. századra, a Zalán futása vagy a Csongor és Tünde sem állami támogatásból jelent meg, hanem előfizetések, illetve egy speciális részvényesi pénzelőlegezés révén. Igaz viszont, hogy akkor egyrészt jóval nagyobb lélekszámú volt az a közönség, akinek az olvasnivalót kínálni, reklámozni, eladni lehetett. A 600-800-1000 példányos könyvekre eleve jóval nagyobb lélekszám esett, de az arányokat tekintve még ennél is nagyobb volt azoknak a száma, akik főúri rangjuknál vagy egyáltalán normális megélhetésüknél fogva tudtak áldozni támogatóként a kultúrára.

Manapság az állami támogatások a hiányzó magántámogatásokat pótolják.

A hatalmas viták is ebből adódnak, hiszen azzal, hogy egy magántámogató – akár magánszemély, akár cég – kinek ad támogatást, nem lehet vitázni. Az ő pénze, annak adja, akinek akarja. Állami források esetében más a helyzet, tehát ide egy olyan szereplőt, szakmai kuratóriumot kell beiktatni, amelyik az állami pénz elosztásában segítséget nyújt szakmai alapon. Persze itt is felmerülhet, hogy az állam azt mondja, az én pénzem, és annak adom, akinek akarom, de ez nem túl gusztusos a 21. század elején.

A szakmai kuratóriumok döntésével kapcsolatosan aztán számtalan vita kerekedhet, akár a beszélgetés elején érintett kérdés miatt is, mindenkinek más a fontos a kortárs irodalomból, de fontos itt az is, hogy az egyes kuratóriumi döntések esetében szerepet játszhatnak az „előtörténetek” is, a kurátorok nem ritkán évtizedes sérelmeket, hiányokat akarnak kiigazítani. Ebben a helyzetben nehéz egy tiszta, fehér lapot kezdeni, akármelyik kuratóriumról van is szó.

Nyilván a kérdés másik oldala, ami manapság nagy port kavart a Libri megvásárlásával kapcsolatban, hogy a könyvkereskedelem és a könyvkiadás megint más nézőpontok szerint vesz részt ezen a kulturális piacon. Ennek részletes kifejtésére itt nincsen tér, de az egy érdekes tanulság volt, hogy a mostani adásvétel kapcsán mindenki a jövőre függesztett tekintettel formált véleményt, s alig voltak, akik azt is felvetették, hogy érdemes átgondolni, milyen folyamatok mentén is alakult ki a Libri-birodalom. A lépésről lépésre történő változások, még ha ugyanolyan horderejűek is, kevésbé rázzák meg az embereket, mint a hirtelen átalakulások.

Egy harmadik nézőpontból pedig azt látjuk, hogy a kultúrpolitika azt érzékeli, az írók, költők mindig csak vitatkoznak, legjobb velük nem is foglalkozni, lehetőség szerint kitolni őket a közéleti kommunikációs térből. A politika hatékonyságalapú működési mód, a maga nézőpontjából igaza van. Másrészt viszont

mégiscsak az írók, költők tudnak normális magyar mondatokban megfogalmazni nagyobb közösségeket, akár társadalmi rétegeket érintő, fontos kérdéseket, tehát jó lenne meghallgatni azt, amit ők mondanak.

Már csak azért is, mert sokszor az ő oldalukon áll a nagyobb olvasottság, nagyobb műveltség.

Szerinted a szakma képviselői mit tehetnek a helyzet javítása érdekében?

Mindenki mást, ami éppen keze ügyébe kerül. A legfontosabb felismerni, hogy az irodalomban részt vevő alkotók közös érdekéről van szó. Ezen túl egyébként az egész társadalom érdekéről is. Kukorelly Endre nagyobb hullámokat is kiváltó véleménycserét provokált ki a Kossuth-díj odaítélésével kapcsolatban. Én azt hiszem, hogy az eredeti célja az lehetett, hogy bizonyos közös, a szakmát érintő ügyekben elinduljon az irodalmárok között egy párbeszéd. Felvetett egy témát, néhány ponton karcosan, néhány ponton viszont ironikusan fogalmazva, de végső soron mindenkit hellyel kínálva: „Gyertek, üljünk le, és beszéljük meg.” Ez így nem valósult meg, helyette elkezdődött egy nyilatkozatháború, amelyben mindenki a maga pozíciójából, nézőpontjából beszélt, az ellentétek, szakadékok mélyebbek lettek, mint előtte. Ennek ellenére nem volt értelmetlen, hogy Endre beledobta ezt a követ az állóvízbe, mert teremtett egy alkalmat, hogy beszélgessünk. Ez ugyan most nem sikerült, de legközelebb talán több esély lesz rá.

Nekünk a Kortárssal az a célunk, hogy az irodalom és a művek helyzetéről meginduljon egy hasznos párbeszéd az irodalmi élet szereplői között, illetve az irodalmi életen kívül is. Mi nem paskoljuk az állóvizet, mert nem is tudnánk olyan nagy médiavisszhangot kelteni, mint Kukorelly Endre. Viszont úgy gondoljuk, az irodalmi élet szereplői mellett jó lenne megszólítani valamilyen formában azokat is, akik a kultúra támogatásának felelősei, kormányzati szereplők vagy az állami vállalatok mecenatúrával foglalkozó vezetői, vagy akár nagyobb állami kulturális intézmények irányítói. Ők többnyire úgy gondolják, hogy a kultúra segítése szükséges, de egyben felesleges nyűg is, mert nem tudják, mit és milyen módszerrel támogassanak. Ehhez meg kellene teremteni azt a közéleti beszédteret, ahol a kérdésekről politikamentesen lehet szólni. Ez még elég messze van.

Az irodalmi életen belül elég sok az egymással ellentétes vélemény, s ezek közül többnyire azokat hangosítja ki a média, amelyek politikai nézetekhez köthetők, azokkal párhuzamosan haladnak.

Ez érthető, mivel ezzel a legkönnyebb felkelteni a figyelmet, kattintásszámot szerezni. Az irodalmi élet szereplőinek jut az a feladat, hogy ezt ne engedjék, és inkább a szakmai, esztétikai, irodalmi kérdések előtérbe állításán fáradozzanak. Már csak azért is, mert ezek időtállóbbak, mint a politikához kapcsolható vetélkedések. Mi pedig tesszük tovább a dolgunkat, megpróbálunk értékeket megőrizni, továbbadni, és amennyire lehetőségeink engedik, teremteni.