Szellemi könyvtárakról és személyes irodalomtörténetekről – Néhány gondolat az Ünnepi Könyvhét kapcsán

Szép, kerek évfordulót hagyunk épp magunk mögött, bár az 550-es számra gondolva mintha már a nyomtatott könyvek idősödésére is utalnánk rögtön, ha vénülhet egyáltalán ez a valamikor az örökkévalóságnak szánt értékhordozó, önnön tárgyi értékénél mindig jóval többet magába záró tudástár, kiadásában olykor akár művészeti remek. Hosszú és gazdag múltra tekint vissza a magyar könyvnyomtatás története Hess András 1473 pünkösdjének előestéjén elkészült Chronica Hungarorumától, azaz A magyarok krónikájától az idei könyvheti katalógus ugyancsak hosszú kiadványlistájáig. De meddig lesz ez még érdekes bárkinek is, mikor sokak már inkább a felhőben tárolják könyvtárukat?

Nem bocsátkozom most történeti fejtegetésekbe, hogy milyen utakat járt be eme több mint fél évezredben a magyar könyv, megteszik ezt helyettem szakavatottabb kollégák más orgánumokban; nem kerülhetem ki azonban néhány olyan kérdés felvetését, mely bennünket is közelről érint: miként változott meg a kultúra és az olvasás fogalma akár csak pár emberöltőre visszanézve, és leginkább ebben a mai, átformálódó, átalakuló világban széttekintve. Ehhez két, nagyjából egy-egy emberöltőnyivel korábbi, a fél évszázaddal ezelőtti 1973-as és a negyedszázados 1998-as Könyvhetekhez nyúlok vissza.

Mit jelent ma a könyv?

Induljunk azonban a jelenből, hogy majd egy kis kitérővel visszatérhessünk ugyanide. Mit jelent ma a könyv? Elsősorban piaci termék, másodsorban szórakoztatás, harmadsorban esetleg ismeretterjesztés, és csak mindezek után irodalom, művészet, emlékezet. Ha termékként vizsgáljuk, akkor a könyvpiac része, amely a maga gazdasági hullámvölgyeivel együtt hol jobban, hol kevésbé, de továbbra is prosperálni látszik, viszont mindez csak részben érinti a kultúra hagyományos értelemben vett lényegét. Az irodalmi vagy művészeti minőség ugyanis nem pénzügyi nyereséggel vagy példányszámokkal kifejezhető kategória, még ha a médiamarketing világa felemás korszakunkra oly jellemző módon csakis sikerlistákban képes értelmezni önmaga fogyasztásra degradált létmódját. A sikerlista könnyedén megspórolja bárki számára az érvelés és gondolkodás oly fárasztó tevékenységeit, azonban csak egyetlen kizárólagos mércét érvényesít: a mennyiség és a bevétel puszta számait. Ez annak a nem is olyan hosszú folyamatnak is egyenes következménye, amely során a magas és a populáris kultúra közti különbségek eltörlésével az előbbi számára ugyancsak egyedül a popularitás, azaz a (leginkább fogyasztásban, vagyis eladott példányszámban és bevételben mérhető) népszerűség lett az egyedüli mérce.

Ez a csapdahelyzet mindenki számára nyilvánvaló. Egy banális analógia: ha csak az eladási számokat vesszük, akkor a világ legnépszerűbb étele bizonyos gyorséttermi láncok hamburgerje, de ettől még ne nevezzük ezt gasztronómiának, hiszen csupán egy élelmiszeripari egyentömegtermék, amely fogyasztásra talán, de ízkalandokra teljesen alkalmatlan, ha egyáltalán élelmiszernek nevezhető. Ugyanígy az éppen aktuális hollywoodi kasszasikerek pénzügyi sikere vagy bukása, majd a stúdiók saját maguk között kiosztott Oscar-díjai az égadta világon semmit nem mondanak el művészeti értékeikről, illetve azok teljes hiányáról, hiszen éppen a lehető legszélesebb tömegigények kiszolgálására születnek a filmgyári futószalagokon.

És itt megérkeztünk a szórakoztatás kérdéséhez. A kultúra sokak számára csupán a wellness egy formája, minél gyorsabb és kényelmesebb kikapcsolódás, instant porleves.

A művészeti minőségnek azonban semmi köze az aktuális tömegdivathoz és egyenízléshez,

amely pusztán a mindenkori közhelyes középszer és a gondolattalan giccs áradata. A kulturális értéknek éppen ebből kellene kiemelkednie, éppen ezt kellene felforgatnia, és bennünket magunkkal szembesítve megrendítenie. De vajon van-e igény a gondolkodásra és megrendülésre? (És ugyanígy: van-e vajon igény az értelmező kritikára, amely nemcsak ítélve pontoz, hanem együtt gondolkodik a művel?)

Lépjünk most vissza két nemzedéknyi távolságra, hogy megnézzük, mit gondoltak a könyvről az 1973. év Könyvhetén. Az ötven évvel ezelőtti könyvheti katalógus A magyar könyv ünnepe című bevezetőjében Simon István úgy fogalmazott, hogy a könyvek „lapjain évszázadok kincse, a megélt nagy emberi életek és korok tanulságai mentődnek át a jövőbe. Amikor kezünkbe vesszük a könyvet, gondoljunk arra, hogy segítségével nemcsak egyetlen életet, hanem tíz- és százmillió rég holt magyar életét is megélhetjük, kortársai lehetünk Balassinak és Zrínyinek, Csokonainak, Petőfinek, Adynak is. Így jön velünk a nagy múlt, mely haladó forradalmi harcosaival, humánus törekvéseivel az egyetemes emberi ügyet szolgálta és a kezünkben tartott könyvek segítségével szolgálja ma is.” Alig két emberöltővel ezelőtt tehát magától értetődő volt a jubileumi köszöntő írója számára, hogy a könyveknek, az írott emlékezet kizárólagos átörökítőjeként, megkérdőjelezhetetlen missziója van a jelen számára. Az akkori könyvheti kiadványok között is feltűnő, hogy több szerzőtől adtak ki válogatott verseket, gyűjteményes köteteket, és ekkor indult a Magyar Remekírók kiváló sorozata szintén a Csokonai-összes két kötetével, éppen a kulturális emlékezet átörökítésének céljából. Olvas ma még egyáltalán bárki Csokonait, hacsak nem kötelező számára? Érdekel bárkit akár csak a tavalyelőtti irodalom? Valóban ennyire érdektelenné vált volna számunkra az emlékezet a csakis az illékony jelennek tetszelgő kultúraipar által?

A fogyasztás és az eldobható élmények korában a kultúra fogalma is átalakul, vagy már régen eldeformálódott. Nem egy megrögzött kultúrpesszimista panaszkodás szól belőlem, csak rögzítem a tényt: ma nem a minőség és az értékek megőrzése és felfedezése, hanem a figyelemgazdaság megszabta feltűnés igénye határoz meg régóta mindent. A bulvárszenzáció készpénzre váltható valuta, míg például

egy irodalmi folyóirat észrevétlen és kétes értékű marad, hisz gondolkodásra hívó és elmélkedést igénylő kínálata egyszerűen értelmezhetetlenné válik ebben a koordináta-rendszerben.

A kérdés az, hogyan tudja mindezek ellenére újra és újra felmutatni saját értékeit. Meglehet, hogy inkább keveseknek, de egy határozott értékrendet megőrizve, mégis hogyan tudja felkelteni a figyelmet a minőségi élő irodalomra és művészetekre?

Az 1998-as Könyvhét megnyitóbeszédében Kukorelly Endre azt mondta, hogy számára „a lassúság hiányzik. Ehhez képest lehet, hogy majdnem szinte semmi más. Most az lesz, hogy beszerzek egy csomó könyvet, hazacipelem, és az ágyam melletti polcra pakolom. És akkor, remélem, lesz majd nyugi. A könyv lelassít. Igaz, ahhoz előtte már le kell kissé lassulni, megállni, hagyni a pokolba ezt az egész egészet.” Megint eltelt egy emberöltő, és a világunk azóta is csak megállíthatatlanul gyorsul. A könyv azonban eleve elmélyültséget kíván, koncentrált figyelmet, azaz lassulást – kilépést a hétköznapok zakatoló idejéből. Az olvasás ebben az értelemben nem e világi tevékenység, de vajon lehetséges-e még megteremteni az elmélyültség külön idejét? Egyáltalán beszélhetünk még olvasóról, aki elmélyed egy regényben, esszében, versben, kritikában, vagy csak fogyasztót említhetünk, kinek mindjobban fragmentálódó figyelméért egy egyáltalán nem egyenrangú küzdelem folyik az egyre virtuálisabbá váló világban?

A szellemi könyvtár

Még egy utolsó kitérőt teszek a két korábban említett régvolt Könyvhét kapcsán, ugyanis véletlenül ugyan, de mindkettőhöz fűznek némi személyes emlékek, még ha csak közvetetten is, mivel 1973-ban még nem éltem. A könyvek által azonban az embernek a születése előtti időkhöz vagy legalábbis azok irodalmához ugyancsak kialakul egyfajta személyes kötődése. A sors úgy hozta, hogy szüleim 1973-ban házasodtak és kezdték el családi könyvtárunk darabjait összevásárolni, ezért számomra sokáig ettől az évtől volt értelmezhető a kortárs irodalom. Mondhatjuk úgy is, hogy egy személyes olvasótörténeti szempontból számomra 1973-ban kezdődött a jelenkor irodalma, mivel egész egyszerűen ettől az évtől kezdve voltak friss kiadások a polcainkon. Ez az év lett személyes könyvtárunk alapja, és nem csak kézzelfogható tárgyi valójában.

Minden szenvedélyes olvasóban kialakul ugyanis egy elképzelt személyes szellemi könyvtár és ugyancsak egy személyes irodalomtörténet. Ez az olvasni szerető ember saját értékiránytűje.

Mindez abban gyökeredzik, hogy az olvasás egy mélyen személyes találkozás lehetőségét nyújtja bármilyen könyv nyelvi kincsestára és bármilyen szövegben megszülető gondolat, valamint az egyszeri olvasó között. Természetesen ez nem történik, nem is történhet meg minden könyv fellapozásakor, csak azon kivételes, ám mégis gyakori esetekben, mikor egy-egy szöveggel, regénnyel, verssel, esszével vagy akár csak egyetlen mondattal való találkozás valóban meg tudja érinteni az olvasót. Mindenki, akit akár csak életében egyszer le tudott kötni egy írás, azaz be tudta vonni magába egy irodalmi alkotás, emlékszik ezekre a pillanatokra, percekre, órákra. Barthes-tal szólva ez a szöveg öröme, ahogy az írás „a nyelv gyönyöreinek tudománya”, hasonlatos tehát a szerelemhez.

Ebből adódóan minden olvasóban épülget lassan egy olyan személyes irodalomtörténet, amely párhuzamos vagy akár teljesen független is lehet a szakmai kánonoktól. Egy személyes ízlés által meghatározott magán-irodalomtörténet, amely egyedül a valóban személyesen átélt olvasásélményekből és irodalmi találkozásokból építkezik. Ebben az értelemben hasonló magánéletünk találkozásaihoz is, ahol szimpátiák, benyomások, hosszabb-rövidebb, őszintébb vagy felületesebb beszélgetések, egymás előtti kitárulkozások alakítják emberi kapcsolataink laza csomópontokból szövődő hálózatát. Lehet ez a találkozás teljességgel véletlen vagy előre szervezett, kíváncsiságból fakadó vagy kötelezően letudott, akárcsak barátainkkal, akikkel már nem is emlékszünk, hogyan hozott össze a sors, vagy rokonainkkal, akikkel megáldott vagy megvert ugyanaz. (Ebben az értelemben a kötelezők és klasszikusok is a rokonságunkba tartoznak: nem mi választottuk őket, de felelősséggel tartozunk irántuk, még azok iránt is, akiket nem igazán zártunk a szívünkbe…) A valódi olvasóban a könyvekkel kapcsolatban éppúgy megmaradnak ezek a kötődések, akárcsak barátaival és ismerőseivel szemben.

Ennek kiindulópontja általában az első olyan találkozás az irodalommal, amely valóban megérintett, kíváncsivá tett, magával ragadott – azaz elcsábított, és egy addig ismeretlen vágyat ébresztett az olvasásra. Szerelmes könyvtárunk első darabjai. És ezek a véletlen találkozásokból fakadó kósza benyomások ugyanúgy meghatározók maradnak ízlésfejlődésünk során, akárcsak a klasszikus kánon értékei. Mindehhez rendkívül erősen tud hozzájárulni egy-egy személyes találkozó egy szerzővel, íróval, költővel, akinek írásai ebből fakadóan már egy másfajta személyes fénytörésben tűnnek fel előttünk. Ez pedig számomra az 1998-as év Könyvhetét idézi fel, mikor a családi könyvtártól függetlenül már valóban a saját könyvtáramat építgettem. És ekkor találkoztam azokkal az írókkal és művekkel is, akik/amelyek később egész szakmai érdeklődésemet meghatározták.

Kézbe venni a világot

A szellemi könyvtár ugyan egy belső fogalom, számomra azonban elválaszthatatlan a könyvek tárgyi valójától. A könyvekből épülő kicsiny könyvtáram építi otthonom, és épít engem is. Olvasóként pedig a papír és a tinta tapintható és szagolható valósága kísér az olvasás imaginárius útjain és repít mindig vissza könyvespolcomhoz haza. Bárki, aki kezébe vett valaha egy könyvet, valóban kezei között tarthatta a világ egy kisebb-nagyobb szeletét. Egy könyv viszont nemcsak ezért lehet oly fontos számunkra, hanem mert olvasása során nem egyszerűen csak a szemünkkel kísérjük a sorokat, hanem minden érzékszervünkkel a könyvre hangolódunk, halljuk a lapok surranását, ahogy lapozunk, és szagoljuk az új kötet illatát, ami rögtön egy már ismerős ízt is csal a szánkba, és kezünkben érezzük a könyv súlyát, érezzük a gerinc feszülését.

Egy könyvvel a kezünkben teljes testi és szellemi valónkban olvasók vagyunk. Ez a könyvélmény utánozhatatlan összetettsége.

Kanyarodjunk hát vissza az idei Könyvhéthez, és vegyük kézbe a könyveket! Szép ünnepe ez minden évben a magyar könyvnek, íróknak, kiadóknak, magának a könyvművészetnek – amelyet már Supka Géza is a „könyvkrízis” megelőzése érdekében indított el 1927-ben a könyvek népszerűsítésével és az írók és olvasók személyes találkozásának elősegítésével. A folyton változó világban nincs hát új a nap alatt – mégis alapjaiban változott meg azóta világunk.

Illendő volna olvasnivalót ajánlanom a könyvheti kínálatból, de ezt az olvasó ízlésére bízom. Kívánom, hogy a mai kínálatból is váljon pár példány leendő személyes könyvtárának megbecsült darabjává. Ajánlok viszont néhány újraolvasnivalót, régi kedves könyveimet 50 és 25 évvel ezelőttről, ha már e régvolt Könyvheteket így felemlegettem. A ’73-as évből lehetne ez például Áprily Lajos Megnőtt a csend című összegyűjtött verseskötete vagy Csoóri Sándortól a Párbeszéd, sötétben, no meg Tandoritól az Egy talált tárgy megtisztítása (igaz, ez utóbbi nem szerepelt a könyvheti katalógusban). Persze ez csak a magyar irodalmi termés, a világirodalmiak közül az ugyanebben az évben Baranyi Gyula fordításában Asimovtól megjelent Alapítvány-trilógia harmadik kötetét, a Második Alapítványt olvastuk rongyosra. A ’98-as évből Oravecz Imre Halászóembere emelkedik ki, de ekkor jelent meg Cserna-Szabó András első novelláskötete, a Fél négy, valamint magyarul olvashattuk a spanyol Javier Marías A szívem fehér című remekművét Mester Yvonne fordításában. Sose legyenek rosszabb éveink…

Nem szeretem ugyan az Ünnepi Könyvhét kifejezést, valahogy ez a szókapcsolat éppen fordítva, könyvheti ünnepként él bennem, bár ez a lényegen semmit nem változtat: eredeti értelmében a jubileum örömünnepet és emlékünnepet jelent. Emlékezzünk hát a magyar könyv 550 évére, és legyen ez az emlékezés még jó sok évig a könyvek örömünnepe mindannyiunk számára.