• Csak a kép – a Paperlab galéria Ismeretlen, cím nélkül című fotókiállításáról

    2023.01.12 — Szerző: Dobri Imre

    Szerző és cím nélküli, azonosíthatatlan fényképekből rendezett kiállítást a Mai Manó Ház Paperlab galériája. A tárlat kapcsán elgondolkoztunk, hogy mennyi rejtélyt és nézői kalandot rejt ez az ismeretlenség, és mennyi szépséget fedezhetünk fel a válaszok nélküli fotók néma történetiségébe merülve.

  • Enteriőrkép az Ismeretlen, cím nélkül című kiállításról a Paperlab galériában  Fotó: Boros Bence Bendegúz
    Enteriőrkép az Ismeretlen, cím nélkül című kiállításról a Paperlab galériában
    Fotó: Boros Bence Bendegúz

    Egy apró, de annál érdekesebb kiállítás nyílt november utolsó napján a nagyobb év végi tárlatok árnyékában a Mai Manó Ház könyvesbolti galériájában. Alig másfél tucat kisméretű nagyítás körben a falakon, és éppen ugyanennyi kis titok.

    A tavalyi év során megpróbáltuk a KO-n is számba venni a jelentősebb fotós eseményeket, a számunkra érdekesebb alkotókat és a lehető legszínesebb kiállításokat, hogy minél több szempontból vethessünk egy-egy pillantást a hazai fotóművészetet gazdagságára. Most viszont éppen azért örültünk meg a Paperlab Galéria december-januári tárlatának, mert egy hangsúlyos gesztussal a fotográfia történetiségének egy különösen érdekes oldalát ragadja meg azzal, hogy ismeretlen alkotók cím és témamegjelölés nélküli képeit mutatja be. Ugyanis a fotózás gyors elterjedése által rengeteg ismeretlen alkotó véletlenszerű alkotása lelhető fel, vagy akár marad a teljes ismeretlenségben örökre. Ezeknek számtalan rendkívül érdekes látásmód, téma, és szemszög felfedezését köszönhetjük, vagy akár zseniálisan elkapott pillanatok meglepő örömét.

    A válogatás a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményéből való, ahogy a tárlat ajánlója fogalmaz, egytől-egyig „identifikálhatatlan” képek.

    Azaz mind szerzőjük, készítési idejük és helyük meghatározhatatlan. Egyszerűen csak fényképek, minden kontextus nélkül.

    Nincs sem ismert történetünk, se hátterünk hozzájuk. Néhányukon abban sem lehetünk biztosak, mit is látunk pontosan. Nem tudjuk a kiállított képekről azt sem, hogyan kerültek a Múzeum gyűjteményébe, van-e bármilyen kapcsolódásuk egymáshoz, és hogy a változatosság és az esztétikai minőség felmutatásán túl mi lehetett a válogatás alapja.

    Enteriőrkép az Ismeretlen, cím nélkül című kiállításról a Paperlab galériában  Fotó: Boros Bence Bendegúz
    Enteriőrkép az Ismeretlen, cím nélkül című kiállításról a Paperlab galériában
    Fotó: Boros Bence Bendegúz

    Mindez azért érdekes, mert a néző óhatatlanul szembesül egyfajta szédítő végtelenséggel és egyedülléttel, ami egy ismeretlen képre tekintve felvillanhat előtte. A kép történetének hozzáférhetetlensége egyrészről akadály, mégis egyfajta esély. Ha már nincs mire támaszkodnunk, nézzük a képet magát: mit mutat meg önmagából? A valószínűleg már örökké ismeretlenségbe és névtelenségbe burkolódzó szerző szándéka nem befolyásolhatja értelmezésünket. Bár még bármikor kiderülhet persze kiléte, még ha ez az esély kicsiny, de nem lehetetlen, azaz teljességgel nem reménytelen, ha egyáltalán ez a remény valóban fontos számunkra: megismerni a szerzőt és a mögötte rejtőző személyt.

    Beszédes leletek

    Ezeknek a képeknek a szerzői tehát valószínűleg már nincsenek is közöttünk, nem tudjuk, hogy kik voltak, élnek-e még egyáltalán. Sosem kérdezhetjük őket immár alkotásaikról, látásmódjukról, a képek elkészültének pillanatáról. Roland Barthes A szerző halála című méltán híres esszéje, amit a kiállítás kurátora, Cserna Endre is megidéz, persze nem ebben az értelemben szól az alkotó elmúlásáról vagy hiányáról, hanem a néző és olvasó előzetes kötelmek alól való felszabadításának lehetőségét üdvözölve.

    Egy korábbi írásunkban már említettük Szilágyi Gábor és Kardos Sándor Leletek a magyar fotográfia történetéből című albumát, ami sok-sok névtelen és amatőr fotós képét mutatta be a magyar fényképezés korai időszakából. Ezek a képek mind a felfedezés erejével hatnak. Szerzőik tényszerűen halottak, mégis hangsúlyosan vannak jelen éppen hiányként, egyfajta betölthetetlen űrként. Hiszen furcsa módon Barthes tételének éppen az ellentéte látszik megvalósulni, és a szerző személye továbbra is sokkal jobban érdekel bárkit, mint a mű maga, amiben csak kevesen tudnak és mernek igazán elmélyedni. A szerzői név a marketing korában márkaként funkcionál, és egy könyv vagy kép is elsősorban inkább gyűjtői tárgy, kipipálható feladat, mintsem megrendíteni kész élő műalkotás.

    A képek azonban egyáltalán nem halottak, ha a tekintetünk életre kelti őket.

    Bizonyos értelemben ugyancsak „leletek”, régészeti tárgyak, egyfajta hozzáférhetetlen és ezért újraalkotásra váró múlt véletlenszerűen előkerült emléknyomai, ahol ezek a nyomok jelekké válnak, egy kontextus nélküli történetiség kérdőjelként feltámadó valamikori kijelentései. Most már csak önmagukat állítva fedik el valamikori miértjük, ami a rögzítés tényén túl kiesett már ugyan emlékezetünkből, ahol persze soha nem is volt, hiszen egy számunkra ismeretlen másik emlékezetéhez tartozott, akinek a nézőpontjába helyezkedve a kamera másik oldaláról most azonban mégis ugyanarra a látványra tekintünk, amit ő gondosan kiválasztott.

    Enteriőrkép az Ismeretlen, cím nélkül című kiállításról a Paperlab galériában  Fotó: Boros Bence Bendegúz
    Enteriőrkép az Ismeretlen, cím nélkül című kiállításról a Paperlab galériában
    Fotó: Boros Bence Bendegúz

    Néhány fénykép a kiállítottak közül akár rontottnak is tekinthető, legalábbis technikai szempontból, még ha csupán feltételezésekbe bocsátkozhatunk arról, hogy hibásan vagy szándékosan készítették-e őket így. Másfelől például egy elmosódott kép néha többet tud elmondani egy pillanat lényegéről, mint egy tűéles és tökéletesen beállított fotó. Ráadásul azt, hogy mi a hiba, vagy egy kép mihez képest rontott, csak akkor ítélhetjük meg, ha van egy érvényes viszonyítási pontunk, értékkijelölő kontextusunk, akár egy életmű, egy irányzat, stílus vagy bármi, aminek értelmezési keretei közé helyezhetnénk, vagy éppenséggel ezekből kilépve, mintegy saját ablakunkból kitekintve, mégis valamilyen meghatározott szemszögből vizsgálhatnánk a képet. Csakhogy ez esetben nincs olyan ablakunk, melyet a kiállítás határozott perspektívaként kínálna számunkra – csak mi magunk vagyunk, semmire sem támaszkodva a képekkel szemben.

    Művek szerző nélkül

    Mindez a koncepció nem ismeretlen a művészettörténetben, hogy csak a festészetből hozzunk egyetlen példát. Pár évvel ezelőtt Florian Henckel von Donnersmarck rendezett Mű szerző nélkül címmel egy ellentmondásos filmet a talán leghíresebb német kortárs festőművész, Gerhard Richter életéről. Ez a film címe ellenére ugyanis Richter művészetének éppen azt a lényegi elemét nem tudta felmutatni, hogy miként próbált a személyesség minden formáját levetkőzni szándékozó műveket alkotni, és miként kísérelt meg újra és újra egy „stílus nélküli” festői nyelvet kialakítani számtalan műfaji változatban. A Magyar Nemzet Galériában rendezett 2021-es Valós látszat című életműkiállításának kísérőszövegét idézve: „úgy teremt folyamatosan újabb és újabb, egymástól a végtelenségig különböző festői univerzumokat, hogy eltávolodik minden előzőtől, megfosztja a témákat, az előzményeket és saját jelenét is a szubjektivitástól”. A szerző nélküli mű az ő életművében éppen a barthes-i értelemben vett függetlenként létező műalkotás fogalmát példázza, kiemelve azt is, hogy alkotásai Richter megítélése szerint éppen ezért nem is tekinthetők egy összefüggő, egymásból szorosan építkező és egymásra valamiképpen visszavezethető életmű-egész szerves részeinek. Ez az elgondolás tehát abból indul ki, hogy a mű egyedül szerzőjét elhagyva lesz valóban autonóm műalkotás, azaz önmaga, és nem a szerzői személy függvénye vagy kiterjesztése. 

    Enteriőrkép az Ismeretlen, cím nélkül című kiállításról a Paperlab galériában  Fotó: Boros Bence Bendegúz
    Enteriőrkép az Ismeretlen, cím nélkül című kiállításról a Paperlab galériában
    Fotó: Boros Bence Bendegúz

    A nézői magárahagyatottság megnyitja előttünk a világot, ez egyszerre tudati tériszony és a vakság szabadsága. Mint amikor megszédül az ember a végtelen térre tekintve.

    Vetkőztessük le a képet: hisz lehánthatunk róla minden körülményt. Nem látunk a kép mellett se címet, se alkotót, se alanyt, se tárgyat, csak a képet magát, amint egyedül áll velünk szemben, mondhatni, meztelenül, bár a keretet és a paszpartu széles terét vehetjük ruhának, ünnepi viseletnek, melybe a kiállításra felöltöztették őket, és így is, ebben a szabad feltárulkozásban a képek enigmatikussága még inkább felerősödik. Valójában ez az akt paradoxona egyben: a meztelen test puszta feltárulkozásában csupán forma marad, és puszta formaként erotikussága üres, hacsak egy mozdulat, fény, árnyék, színek játéka nem kelti életre és tölti meg tartalommal.

    A kérdezés szabadsága

    Az egyik fotón hatalmas gomolygó fekete koromfelhő egy IFA előtt, mintha csak festett háttérként takarná a tájat, vagy éppen a jármű mozdulatlan reménytelenségével alkotna kontrasztot a fojtogató füst megállíthatatlan terjedésének robbanás utáni pillanatába zárva. Egy másikon embernagyságú jégtömbök mellett egy karját maga előtt keresztbefonó férfi nézelődik, micsoda idill egy valamikori feltartóztathatatlan jégzajlás másnapján. Egy ember talán késeket fen, az éleken sötéten csillan a fény, és sosem tudjuk meg, hogy ez egy dráma vagy akár egy gondtalan vacsora kezdetén történt-e. Egy büszke férfi portréja valamilyen egyenruhában talán, csodás bajusszal és egy furcsa hámot viselve – ki lehetett, mivel foglalkozott, és miben volt vajon hasznára ez az öltözet? Egy másik embert félkézzel a falnak támaszkodva rögzített valaki, a fotóalany arcának csak kis szeletét látjuk, de a falon egy fekete tábla, vajon milyen feliratot rejthetett? Fiatal párt látunk egy kiállításon, két embert egy havas hegycsúcson, egy elmosódott kép egy tengerparti pillanatról, ahogy talán valaki kiugrik egy csónakból, vagy egy másik fotón egy vélhetően görög dráma tévéfelvételének megörökítése – egyikről sem tudjuk, vajon mikor és hol járhatunk?

    Enteriőrkép az Ismeretlen, cím nélkül című kiállításról a Paperlab galériában  Fotó: Boros Bence Bendegúz
    Enteriőrkép az Ismeretlen, cím nélkül című kiállításról a Paperlab galériában
    Fotó: Boros Bence Bendegúz

    Viszont ezek a kontextus nélküli képek ahelyett, hogy az instant válaszokhoz szoktatott látogatót előfőzött ítéletekkel kínálnák, megfontolt és elmélyült kérdésfeltevésekre inspirálnak. Megkívánják azt a nézői alázatot, ami válaszok hiányában növekszik bennünk a képeket szemlélve. 

    Ahogy azt is látni engedik, hogy mi mindent zár magába egy fénykép: személyiséget, múltat, történelmet, történeteket, arcot, fényt és árnyékot, formát, időt, áttűnést, megragadhatót és megragadhatatlant, tízszer tíz centiméternyi felület végtelen mélységében.

    bb

    A nézői szabadság éppen ezért szédítő: hiszen egyedül maradunk kérdéseinkkel a képek előtt, ám a válasznélküliség megnyitja a kérdezés művészetének bővizű kútját, és lubickolni enged a kérdések gazdag áradatában. Csak legyen bátorságunk ámulni magunkban, hogy mennyi kérdőjelet rajzol belénk egy-egy fénnyel írt kép.

     

    Ismeretlen, cím nélkül Válogatás a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményéből

    Mai Manó Ház, Paperlab galéria

    2022. november 30. – 2023. január 15.

    Kurátor: Cserna Endre


  • További cikkek