„A megszenvedett létbizalom” – Oravecz Imre 80. születésnapja alkalmából

Szokták mondani, hogy időről időre, kiszámíthatatlan időközönként, bár általában nem előzmények nélkül, és nem is feltétlenül azonnal felismerhetően, de megjelenik egy-egy mű, mely alatt „beszakad az asztal”. Más szóval minden korszaknak vannak olyan valóban nagy könyvei, melyek nemcsak egy író életművében, hanem az egész kortársi és későbbi irodalom számára hivatkozási ponttá válnak. Huszonöt évvel ezelőtt, az 1998. évi könyvhétre kiadott kötetek között Oravecz Imre grandiózus szintézise, a Halászóember című kötet jelentett egy ilyen találkozást:

már akkor, megjelenése napjaiban tudta rögtön minden literátus ember, hogy korszakos mű született.

Esterházy Péter azzal kezdte erről a könyvről szóló akkori recenzióját, hogy „semmilyen nagy szót nem tartanék túlzásnak most”, majd egyetlen szóval fejezte be írását: „Remekmű”. Ne spóroljunk hát a szavakkal, Oravecz Imre költészete a magyar irodalom egyik csúcsát jelenti. Számomra személyesen is „alapmű”, egy általam és felmenőim által is szervesen megélt világ, életmód és világlátás elmúlásának örök időkre szóló és páratlan poétikai gazdagságú nyelvi emlékműve.

Ez a kötet Oravecz életművének is egyfajta betetőzése, origója és kisugárzási pontja. Smid Róbert összefoglalóját idézve elmondhatjuk, hogy „a Halászóember azért állhat Oravecz Imre munkásságának centrumában, mert egyrészt Szajla mindig ott munkált ebben a költészetben viszonyítási pontként (az emigrációkban […] született versek is a szülőfölddel összevetve nyerik el teljesebb jelentésüket, illetve – mint azt maga Oravecz nyilatkozta egyik interjújában – poétikájának egyetlen valóságaként, a semmitmondó életrajz egyetlen eseményeként szolgál Szajla); másrészt megelőlegezi A rög gyermekei c. regénytrilógiát, amennyiben a kivándorlás- és visszatéréstörténet kontextusának mozaikjaival szolgál e töredékes faluregény”.

Hónapról hónapra igyekszünk olvasóink számára felmutatni a KO-n a kortárs kultúra értékeit.

Visszatekintve sokéves beszámolóinkra, kritikáinkra és interjúinkra, szembetűnő, hogy Oravecz Imre költészete milyen fontos hivatkozási ponttá vált irodalmunkban és azon túl is.

Csak hogy néhány példát említsünk korábbi cikkeinkből, 2016-ban egy bővebb összefoglalót közöltünk egy, A magyar falu poétikái címmel meghirdetett irodalomtörténeti tanácskozásról, melynek egyik központi témája az író Távozó fa és Ondrok gödre című művei voltak. Pál Sándor Attila költő a hagyományvonalakról szólva jegyezte meg a KO-n 2017-ben, hogy számára mennyire fontos Oravecz lírája. Dominka Ede Harald Thimár Attila verseiről közölt recenziójában a magyar haikuköltészeti hagyomány kapcsán említette nevét. Nagypál István Szeles Judit Ilyen svéd című verseskötetéről írt kritikájának egyik hivatkozási pontja pedig Oravecz Imre 1983-as klasszikus kötete, A hopik könyve.

Herbert Aniko vizuális művész interjúnkban elárulta, hogy rajzos munkái készítése közben többek között Oravecz Imre köteteit olvasgatta, mivel „telis-tele vannak természetközpontú versekkel”. Cseke Ákos Magyar, irodalom című esszékötetét bemutatva Papp Máté a szerző „szenvedélyes” Oravecz-elemzéseiről írt. Lapis József „öko-irodalmi toplistáját” összeállítva pedig ezt írta 2019-es cikkében: „Oravecz művészete (a verses és a prózai életmű egyaránt) lenyomatát adja egy kapcsolat eltűnésének – nem a természeti világ tűnik tova, hanem a falu, valamint az általa fémjelzett emberi viselkedés és kultúra.”

2021-ben Antal Balázs irodalomtörténész a vele készült beszélgetésünkben az újabb magyar irodalomban megjelenő regionalitásról és átjárhatóságról, valamint Oravecz Imre regényciklusáról szólva elmondta, hogy számára „az a legmeglepőbb, hogy a líranyelvet olyan bámulatos termékenységgel megújító szerző prózaíróként milyen jólesően konzervatív eszközökhöz nyúl”. Gereben Ferenc olvasásszociológus ugyancsak elmondta nekünk, hogy milyen nagy élményként olvasta A rög gyermekei című trilógiát. Bende Tamás költő 2020-as esszéjében arról írt a KO-n, hogy miért meghatározó számára Oravecz 1972. szeptember című kötete, melynek „nem múló elevensége is bizonyítja, hogy irodalomunk egyik legnagyobb teljesítményéről van szó”.

Oravecz Imrével személyesen 2019-ben volt alkalmunk legutóbb interjút készíteni, melyben trilógiájáról, a maradásról, a kivándorlás múló gondolatáról és az utazás-írás kapcsolatáról is kérdeztük.

Akkor Werner Nikolett kérdésére, hogy szeret-e Szajlán élni, így válaszolt: „A magyar paraszti kultúra meghalt, kivégezték. Nem egészséges dolog egy temetetlen halott mellett élni.”

Oravecz Imrét nyolcvanadik születésnapja alkalmából Pécsi Györgyinek a Kortárs-díj 2019. évi átadóján elhangzott szavaival köszöntjük:

„Ahol elhallgat a szó, / ott a némaság beszél, / ahol elhallgat a némaság, / ott a Teremtő beszél” – magától értetődő, evidenciális természetességgel, ahogy a patak folyik, lépi át Wittgenstein kultikus tételét a Nyolcadik koan. És persze átlépi Tandorit is: „Némaság a hang helyett. De a némaság mi helyett?” – nem a költőt, hanem az egzisztenciális szorongást lépi át. Nem a Semmi vonz vagy taszít – föltárul a kozmogóniai ember metafizikai létbizalma.

1983-ban lépett, robbant be személyes időszámításomba Oravecz Imre költészete, A hopik könyvével. „Egy történelem előtti kultúra segítségével jutottam el, helyesebben érkeztem vissza oda, ahová mindig is vágytam: tulajdon fajtám azóta felbomlott, de eszméletemben, idegeimben, mozdulataimban örökre elraktározott paraszti kultúrájához, vagy ha úgy tetszik, tulajdon történelemelőttiségemhez. És így ébredtem rá arra is, hogy újabb verseim közvetlenül a hopikról beszélnek ugyan, de közvetve arról a közösségről szólnak, amelynek eleim tagjai voltak, és amelynek gyermekkorom végéig tagja voltam magam is” (Előszó, A hopik könyve). Szóval… éppúgy magyar parasztok, paraszti világok, tárgyak, szokások a könyv tárgyai, hősei, ahogy az akkortájt kultikus Illyés Gyula meg Nagy László műveinek? Fölfoghatatlan volt, és mégis pontosan éreztem, tudtam, hogy igen. Provokatívan egyszerű kijelentő mondatokban, a szavak első jelentésével, tapinthatóan jelenvaló emléktöredékekből, fragmentumokból és kínzó hiányból kapcsolt(ak) vissza a hopik a létezés rituális rendjébe.

Annak idején számomra A hopik…-kal lépte túl, úgy mindenestül, a konvenciót Oravecz költészete. Pedig már első könyveivel, a Héjjal (1972) és az Egy földterület növénytakarójának változásával (1979) stílust tört. A hopik könyve, a költői életmű egyik kulcskötete viszont már a stílusteremtés könyve volt: nem hasonlítható viszony és viszonyulás a szülőföldhöz, az identitásra való ráismeréshez. A személyes és személytelen, az otthonosság és az idegenség, az érzelmesség és a könyörtelen objektivitás folyamatos határátlépésével. Nem tudom, folytatható-e az oraveczi stílus, mindenesetre a személyes életek, a családsorsok, a helyek, az eredetek, a mitologikus gyökök monitoringozásában (nem csak) ifjabb költők műveiben rendre ráismerni vélek az oraveczi-szajlai poétikára.

Mióta is, hogy Oravecz Szajlát írja? Nem fontos, mindig is Szajlát írta. 

Szajla a megszenvedett létbizalom, maga a Hely.

A Halászóember Szajla nagyszabású szociografikus és lírai emlékezete, az elveszett aranykor, a múlt víziója, abszolút viszonyítási és értelmezési pont. Az emigrációban is, az angolul írt versekben is az. A Halászóember (1998) az életmű csúcskötete, a modern magyar költészet egyik alapműve.

A Halászóember teljes és egész, folytathatatlan, és mégis, mintha csakugyan előtanulmánya lenne A rög gyermekei című grandiózus trilógiának: az Ondrok gödre, a Kaliforniai fürj s az Ókontri epikában meséli el mindazt, amit a Halászóember költészetben. Családregény, faluregény, kivándorlásregény, monografikus példázat – száz év magyar történelméről az Árvai család álmain, boldog-boldogtalan választásain, sodródásain keresztül. „Amit azonban [Oravecz a] három regényben elmondott, még soha nem mondta el senki a magyar irodalomban” (Reményi József Tamás).