„Megváltozott az irodalom helyzete” – Interjú Sturm Lászlóval

Akik ismerik eddigi pályafutásod, tudják, hogy régóta és sokrétűen foglalkozol az irodalommal, szerkesztőként, kritikusként, egyetemi oktatóként. Nem érte hát őket meglepetésként a megérdemelt József Attila-díjad. Kezdjük egy kicsit régebbi időszakkal. Az egyetemi éveid után már láttad pontosan, hogyan fogsz csatlakozni az irodalmi élethez?

Fokozatosan és véletlenszerűen alakult ez a „csatlakozás”. Az egyetemen például még nem sokat tudtam erről, nem is igen foglalkoztam vele. Élveztem, hogy azzal foglalkozhatom, ami érdekel. Egyszer váratlanul Csűrös Miklós kérdezett meg egy vizsga után, hogy van-e kedvem kritikát írni. Így jelent meg az első írásom 1990-ben a Kulin Ferenc-féle Magyar Naplóban (Kulin szintén egyike volt kedvelt tanáraimnak). Aztán jött néhány publikáció a Hitelben. De még annyira nem láttam át a folyamatokat, ezért miután kivettem némileg a részem az akkoriban megnyíló külföldi ösztöndíjakból és hazatértem, újra a Magyar Naplóhoz sodródtam – meglepett, hogy új embereket látok a lapnál, de nem tűnt fel a váltás mibenléte. Igaz, Buday Kati, a Kritika rovat akkori szerkesztője nagyon kedvesen fogadott és segített. Az újabb váltás szintén egy újabb ösztöndíj, és egy újabb kihagyott időszak után ért, így amögé is csak idővel nyertem bepillantást. Később, ahogy egyre inkább bevonódtam a Hitel és bizonyos – Papp Endre, Prágai Tamás nevével fémjelezhető – nemzedéki csoportosulások körébe, láttam bele mélyebben a folyamatokba, és alakítottam ki ma is alakuló nézeteimet.

Milyennek látod a pályakezdés nehézségeit, összehasonlítva az akkori időket és a mostaniakat?

Mivel, mint mondtam, nekem véletlenszerűnek, szinte kegyelemszerűnek tűnt a nyilvános írás lehetősége, nem nagyon látom a tudatos pályaépítés mikéntjeit. Talán a diákokra módszeresen figyelő egyetemi oktató lett kevesebb, akik nekem még sokat segítettek? Publikálni talán könnyebb, hála az internetnek, de rangos helyre bejutni és pláne figyelmet kelteni, talán mégis nehezebb. Ugyanakkor mindenhol program a fiatalítás, a tehetségek felfedezése, ez viszont esélyt jelent.

A lényeg azonban, azt hiszem, máshol van: megváltozott az irodalom helyzete.

Egyre inkább egy szűk réteg belügye, vagyis kevésbé van meg az a közeg, ami efelé tereli a tehetséget, és biztatást ad. Másrészt azért ügyesen lavírozva könnyű pénzkereset is lehet olykor – míg a közeg fogyatkozása inkább elviszi, az utóbbi félreviheti a tehetséget.

Az immár több évtizedes irodalomtörténészi pályádon kik voltak a számodra fontos, kedves szerzők? Kikkel foglalkoztál szívesen?

Krúdyval léptem be az irodalomtörténészek páholyába, róla írtam a kandidátusi disszertációmat, ami aztán első könyvemként meg is jelent. Hozzá azóta is vissza-visszatérek egy-egy tanulmány erejéig. Az MMA Kiadó sorozatába két költőről írtam monográfiát, Marsall Lászlóról és Vas Istvánról. Mindkettőjüktől sokat tanultam. Legutóbb pedig Karátson Gáborról készítettem szintén egy monográfiát, ez talán még idén megjelenik. Tanulmányokat, esszéket sokakról írtam még. Van egy könyvnyi ilyen a felvidéki magyar irodalomról (két részletben összesen tíz évig tanítottam Eperjesen, főleg ennek a hozadéka az ide irányuló érdeklődés). Szintén kitenne egy könyvet az általam készített műelemzések sora (úgy érzem, nekem a konkrét művekkel való foglalkozás a természetes közegem, az irodalmi folyamatok áttekintése túl merész vállalkozásnak tűnik). Kritikák sorában foglalkoztam Takáts Gyulával és Bertók Lászlóval, utólag úgy vélem, valami ellenkánon lehetőségét kerestem bennük. De többször írtam, magamat is meglepve és részben felkérésre, Kertész Imréről szintén. Először vitára ingerelt, majd beláttam, hogy valóban fontos szerző. Jellemző az is, ahogy Illyés Gyuláról keletkezett néhány kritikám és egy tanulmányom az utóbbi időben. Zavart, hogy kevésbé ismerem, nem tudom, hányadán állok vele. Miután válogatott verseit egy kritika kedvéért végigolvasva meggyőződtem, hogy elsőrangú költő, alkalomadtán igyekeztem jobban és jobban elmélyülni benne.

A régebbi, 19. századi szerzőkkel van-e meghittebb kapcsolatod? Vagy inkább a 20. század végiekkel?

Többet írtam a 20. századiakról, Krúdy és a kritikusi, szerkesztői munka ugyancsak inkább efelé terelt. Itt jobban átlátom a kereteket, eszmei-történelmi folyamatokat. A 19. századba szintén bele-belekóstolok olykor, de itt épp a fenti okok miatt főleg műelemzésekkel. Viszont a régi magyar irodalomig is nyújtóztam már, Gyöngyösi István Murányi Vénusáról éreztem úgy, hogy tudok valamit hozzátenni az addigiakhoz, persze ez egyelőre alkalmi kiruccanás volt. Tervben van, hogy nekilátok a 19. század módszeres megismerésének, újraolvasok néhány életművet – hátha lesz rá időm, és hátha ad ez majd akkor néhány új felismerést. Tehát most a 20. századiakkal van meghittebb kapcsolatom, de igyekszem ezt visszafelé minél jobban kiterjeszteni.

Nemcsak irodalomtörténész vagy, hanem évtizedek óta egyetemi oktató is. Miként változott az oktatói pályád ezen évtizedek alatt? Milyen új nehézségekkel kell szembenézni napjainkban?

Az alaphelyzet az, amiről már a pályakezdés kapcsán beszéltem. Kedvezőtlenebb az irodalom helyzete, kevesebbeket vonz, kevésbé lehet válogatni. A diákok többnyire már nem tartják akkora erőfeszítésre érdemesnek. Mindig vannak azért ellenpéldák, szerencsére, de a hallgatói létszám rohamos csökkenése és ezzel együtt a minőségi válogatás nehézsége ködképeket csal a kedély láthatárára. 

Persze a helyzetnek lehetnének előnyei. Lehetne az irodalommal való foglalkozás valamiféle sziget, meghitt műhely, ellenállás.

Azt hiszem, bizonyos diákoknál van igény ilyesmire. És talán akad néhány kiváló kolléga, akinek az alkata, időbeosztása, felkészültsége ki tudja használni ezt.

Hosszú évek óta tanítasz a Balassi Intézetben külföldiek számára magyar irodalmat. Mit lehet megtanulni ebből a különös tanári praxisból?

Egyrészt, hogy az irodalom iránt nem különösebben érdeklődő diákok – hiszen az irodalom itt csak egy kis szelete az oktatásnak – figyelmét is meg tudja ragadni egy-egy mű, egy-egy irodalmi probléma. Másrészt, hogy az érdeklődő, felkészült, magyarul jól értő diákok (ilyenek is bőven akadnak!) számára könnyen közvetíthetőek a magyar irodalom értékei. Néhány területen például egy magyar szakos lengyel egyetemista többet tud, mint a magyar egyetemisták többsége. A magam részére az egyes művekkel való ismételt foglalkozás hozott nem egy új belátást.

Mivel foglalkozol most, és mi lesz a következő megírandó könyved témája?

Most jött el az az időszak, amire annyira vágytam: nem foglalkozom konkrétan semmivel. Lezártam a Karátson-monográfiát, ezt még szinte erkölcsi kötelességemnek éreztem, miután élete végén még megadatott, hogy megismertem Karátson Gábort. Az erkölcsi részt ez a lekötelező személyes kapcsolat hozta, az igazi ihlető pedig nyilván az volt, hogy sejtettem, nagy hasznomra válhat az életművel való beható foglalkozás (és ez így is lett, már amennyiben még lehet rajtam szellemileg segíteni). Most az a tervem, hogy szabadon olvasgatok, pótlom az elmaradásaimat, és várom, hogy mi érint meg annyira, hogy jobban utánajárjak, írjak róla. A 19. század behatóbb vizsgálata, a nyelvtudásom fölelevenítése miatti német és orosz olvasmányok és a szerkesztői feladatok persze korlátozzák a teljes szabadságot, de talán üdvösen.