Ördöglakat – Cikksorozat irodalmunk nehézségeiről a Kortárs folyóiratban

Nagyon fontos kérdés például, hogy az 1990-es változás mely generációkat milyen életkorban ért, s ők éppen hol tartottak pályájukon. Ez nagyon sokat meghatároz abból a dinamikából, sőt egyáltalán a pragmatikus helyzetkezelésből, amivel reagáltak az eseményekre. A nagy írók legidősebb generációja (Ottlik, Nemes Nagy, Mándy) már nem kívántak beleszólni az ügyek alakulásába, csak figyelemmel kísérték egy rövid ideig a változásokat. Mészöly és Petri már aktívabban próbált részt venni az irodalmi és közpolitikai ügyekben, őket azonban életkoruktól viszonylag függetlenül a „nagy öreg”, az idős mester pozíciójába tolták a fiatalabbak. Nádas, Esterházy, Csoóri generációja volt életkori szempontból a leginkább olyan helyzetben, hogy alakítani tudja a folyamatokat, közülük mindenki egyéni alkata szerint vett részt ebben az újjá formálódott irodalmi életben, és mindenki kialakított önmaga számára egy olyan pozíciót, amelyben jól érezte magát. Azért fontos ez, mert ez a szerepkialakítás nagyon erős lenyomatot hagyott egész irodalmi életünkön, a következő generációk által a későbbi évtizedekben felvehető szereplehetőségeken is. 

Központi kérdés volt a közélethez, társadalmi kérdésekhez való viszony,

amelyben az egyik szélsőséges pozíció az elzárkózó, az irodalmi életet önálló, független mezőnek elgondoló szerep és szereplés volt, a másik véglet pedig az, hogy az íróknak kell vezetniük a társadalmi átalakulási folyamatokat, tehát egy írónak már eleve szükségszerűen részt kell vállalnia ezekben az ügyekben. A két szélsőség között természetesen igen sokféle változat kialakult, de az mindegyikre jellemző volt, hogy ehhez a két szélső ponthoz képest határozta meg önmagát, és nem egy másik koordinátatengely mentén, például stiláris, nyelvi vagy poétikai kérdések alapján.

Ez azért lett nagyon hátráltató tényező, mert a későbbiekben is eme két viszonyítási ponthoz képest robbantak ki viták, ellenségeskedések, s nem közvetlenül az irodalom alkotói területének egyes módszereit illetően. Az irodalom általános szerepével kapcsolatos polémiákat az írók folytatták egymás között, lényegében anélkül, hogy mások, akár a kulturális élet egyéb szereplői ebbe beleszóltak volna. Ebből szükségszerűen következett, hogy ezeknek a vitáknak, „harcoknak” kevéssé volt reflexiója más művészeti, kulturális területek felől, legkevésbé a közönség vagy éppen az irodalommal az oktatás területén foglalkozók részéről. Az eszmecserék (pl. a kritika-viták) belügyek maradtak, kifelé mindig csak a marakodás jelei jutottak el, s a média közvetítése miatt ez is rögtön politikai színezetben.

Nem feledkezhetünk meg arról a felelősségről, amely az írókat terheli abból a szempontból, hogy mivel ők tudják (kellene tudniuk) legjobban használni a nyelvet, a közbeszéd témáit és stílusminőségét, az érvélések hangütéseit is nekik kellene meghatározni, s nem átengedni ezt a politikusoknak vagy a politikusok által irányított, befolyásolt médiának. A napjainkban már elég súlyossá vált társadalmi helyzetben ugyanis nincsen semmi olyan erő, amely a közbeszéd témáit és tereit vissza tudná vezetni a politika teréből a hétköznapi társadalmi közbeszéd normális területeire, módjaihoz.

A cikk teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat áprilisi számában a 65. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.