Örök időutazás – Recenzió Mezősi Miklós Tarka dal ösvényén, Költészethasználati bédekker című verseskötetéről

Micsoda öntudatos kijelentés, ha az ember a verseskönyvének ezt az alcímet adja: Költészethasználati bédekker (azaz: útikönyv a költészet használatához)! Ez volt az első gondolatom, amikor Mezősi Miklós harmadik verseskönyvét kézbe vettem. Mert ugyan maga a cím és a kötet címlapján látható, a Kr. e. 6. századból származó, görög lantjátékost ábrázoló bronz szobrocska képe szintén utal a könyv autopoétikus intencióira, de az alcím kifejezetten explicitté teszi azokat. A „bédekker” ugyanis már lassan két évszázada olyan fogalom a világutazók körében, mint a Michelin-kalauz a gasztrománok számára: csalhatatlanul megmutatja, merre is érdemes keresni az igazi, hamisítatlan útiélményeket szerte a nagyvilágban. S ha egy útikalauz a költészet útjain ígér vezetést, akkor minden bibliofil és költészetért rajongó olvasó szíve megdobban a reménytől: valaki a bennfentesek nyugalmával és biztos kézzel vezet bennünket a költészet szűk ösvényén. Mint Vergilius Dantét az Alvilágban. Az utazás és az út toposza már Mezősi 2011-ben megjelent második, Aranycserép-darabok. Paradicsomi utazás verslábakon című verseskötetének címében is nagy hangsúlyt kapott. Ám jelen kötetében különösen gondolatébresztő a „költészethasználat” szóösszetétel, hiszen a közvélemény manapság kevés olyan haszontalan dolgot tart számon, mint a költészet… 

Hogyan váltható vajon valóra egy ilyen nagyvonalú és magabiztos ígéret?

Van a birtokunkban valami „ősi és felülmúlhatatlan” – jutott eszembe azután Mezősi Miklós karcsú könyvének olvasása közben Isaac Asimov, az orosz származású amerikai tudományos-fantasztikus író és biokémikus gondolata, mely egy kommunikáció és társadalom viszonyáról szóló konferencián tartott előadásának címe is egyben. A Hold tragédiája címet viselő, magyarul 1979-ben megjelent kötetében olvasható szövegben Asimov a ‘70-es évek elején arról elmélkedik – csapongóan, korántsem tudományos igénnyel, de javarészt ma is gondolatébresztő, helytálló, sőt vitára inspiráló és rendkívül szórakoztató módon –, vajon milyen lesz a jövő adathordozója. A felállított kritériumoknak – például kis helyen sok adat férjen el rajta, ne kelljen külső energiaforrás a rajta tárolt adatokhoz való hozzáféréshez, gondolati vezérléssel működjön stb. – végül a farzsebéből előhúzott zsebkönyv felel meg leginkább. A könyv maga tehát az az ősi és felülmúlhatatlan adathordozó, melynél korszerűbbet már sokat, de használhatóbbat, időtállóbbat még nem alkotott meg a találékonyságára oly büszke modern ember. Hasonlóképpen vagy talán még inkább ősi és felülmúlhatatlan az a homéroszi vagy tágabb értelemben archaikus költészet, melyhez Mezősi könyve deklaráltan kapcsolódik. A kötet fülszövegében ugyanis a klasszika-filológus szerző Homérosz-kommentárját olvassuk, s miközben a befogadó az Odüsszeia XXII. énekének interpretációjára figyel, világossá válik számára a kötet tétje is: a költészet becsülete.

Versek oda és vissza

S ha a kötet címe esetleg ismerős lenne a kortárs költészetben és irodalmi játékokban kedvét lelő olvasónak, az nem a véletlen műve. (Ráadásul bizonyára nem csak a modern költészet olvasóinak cseng ismerősen, hiszen a szókapcsolat megidézi Szabolcska Mihály 1900-as évek elején megjelent A magam ösvényén című verseskötetét is.) A szószerkezet ugyanis Mezősinek egy korábban már többször is megjelent vers(vissza)fordításából származik. A vers eredetijét Pszeudo-Doszitheosz álnéven ő maga írta görögül daktilikus hexameterekben, majd a görög és magyar szöveg Aranycserép-darabok című kötetében, illetve a Holmi 2010. szeptemberi számában jelent meg Mezősi rövid kommentárjával kísérve. Az eredeti közlésekben Első ének címet viselő szöveg a most megjelent verseskötetben új, még intenciózusabb címet kapott: Arról, hogy milyen legyen a dal. A szerző hosszas lábjegyzetben indokolja az újbóli megjelenés szükségességét: „Pszeudo-Doszitheosz e művével nem most lép először az olvasóközönség elé; újbóli szerepeltetése jelen kötet szerzőjének abba a tántorgó hitébe illeszkedik, hogy az Első ének egy minden igényt kielégítő útmutató, afféle költészethasználti bédekker hiánypótló szerepét töltheti be…” A verseskötet címe és ez a lábjegyzetben közölt megjegyzés tehát ezt a verset teszi meg a kötetkoncepció alapjának, s ezáltal a befogadói figyelem középpontjába állítja azt. Klasszikus értelemben vett ars poetica tehát ez (némi csavarral persze), s nem mellesleg a klasszika-filológus költő impozáns szerep- és szituációs játéka, melyben a lírai én egy fiktív, de nagyon is hihetően beállított ókori szerző szerepében szólal meg. Bizonyosan nem árt valamelyes klasszikus műveltség a vers – és természetesen az egész kötet – megértéséhez, azonban a szöveg sokrétűsége garancia arra, hogy szinte bármilyen befogadói pozícióból maradandó élményt tud szerezni: „Nem szeretem, ha a vers pampog szanaszéjjel, a szó meg / szerte rikácsol, mint Therszitész, hogyha rikácsolt. / Én puha jóízű szavakat szövök egybe (remélem), / fényes ajándékot vágyok felrakni halomba, / költeni ezt-azt földi halandók szép örömére.”

A kötetben található 44 vers nagyobb hányada már korábban folyóiratokban (pl. Kétezer, Mozgó Világ) vagy más kötetben publikált szöveg, melyek többsége igen jelentős átalakításokkal jelenik meg most újra, erről azonban sem a kötet fülszövege, sem alcíme nem tesz említést. Már a kötet első verse, a Horzskövezés is egy korábbi, az Aranycserép-darabok című kötetben megjelent Csónakolva című vers átirata, melyben jelentős változások történtek, s az éles szemű olvasó rögtön felfigyel arra, hogy az új verzióból hiányoznak például ezek a mostani újraközlésekkel talán még aktuálisabbá váló sorok: „Lesz köztük, meglátod, majd nem is egy, amit ismersz / s lesznek majd vadiújak, meglásd: friss ropogással / törnek ezek…” A vers újragondolt, javított, módosított, tökéletesítgetett, „horzskövezett” szövegeket ígér, azonban benne a lírai én rögtön exkuzálja magát az olvasónál korábbi és mostani versei „csiszolatlansága” miatt. A kötetnyitó vers címével és a hozzá fűzött lábjegyzettel rögvest Catullushoz s a római költő kötetnyitó verséhez irányítja az olvasót, mintegy kijelölve ezzel a közös utazás, avagy a bejárandó ösvény kiindulópontját vagy első állomását. A kötetben következő vers (A vén romához – éjjeli szonett) egyszerre intonálja Vörösmarty versét (és más szövegeit), valamint Tóth Krisztina átiratát, majd a Fűzfa Balázsnak ajánlott harmadik vers (Születésnapi parainesis) Kölcsey és Berzsenyi hangját. (Megérzésem szerint Berzsenyi Mezősi költészetére gyakorolt hatása külön tanulmányt érdemelne, gondoljunk csak a már említett versen kívül a hátsó borítón is idézett Villám és a Szállnak című költeményekre vagy a Vegyes tüzelésű dalra.) És a sort napestig folytathatnánk, szinte csak a műveltségünk szab határt a felmerülő intertextusok, pretextusok, allúziók és idézetek felismerésének, hiszen a kötet az ókortól kezdve napjainkig a magyar és a világirodalom, sőt a zeneirodalom számos művével, alkotójával teremt explicit vagy implicit módon kapcsolatot, költőket és vershelyzeteket idéz meg, szövegekkel vagy zeneművekkel lép párbeszédre vagy bonyolódik vitába, esetleg azokat a saját versvilágára formálja át. 

Az olvasónak az az érzése, hogy a vers Mezősi számára intellektuális játéktér, melyre a befogadó is meghívást kap, hogy társalkotóként vegyen részt a szövegek működtetésében.

Érdemes azonban talán még egy pillantást vetnünk a végállomásra. A kötet utolsó lapján Janus Pannonius Hymnus in musas, Apollinem Iovemque, ab Homero puero editus, latinus factus Jano Pannonio interprete. Ad Ludovicum Cyprium (Himnusz a Múzsákhoz, Apollóhoz és Jupiterhez, írta a gyermek Homérosz, latinra fordította Janus Pannonius. A Ciprusi Lajoshoz) című versének Mezősi Miklós által készített fordítását találjuk némileg leegyszerűsített címmel: Himnusz a Múzsákhoz, Apollóhoz és Jupiterhez. Talán eszünkbe juthat, hogy cseppet sem szokványos dolog a Múzsákat a könyv utolsó lapján megszólítani, azonban mégiscsak jó lezárásnak ígérkezhet. Hiszen a vers több már korábban felvett szálat is egybefűz: megidézi egyfelől Janus Pannoniust, a magyar, de latin nyelven író költő művészetét és az ő költői játékát Ciprusi Lajos barátjával, másfelől azonban a gyermek Homéroszt és a Múzsákat, valamint vezetőjüket, Apollót is. A bédekker tehát végső soron oda vezeti vissza az olvasót, ahonnan elindult: az ókori költészethez. Nem várhatunk ezért kronológiai elvű irodalomtörténeti utazást – s talán nincs is olyan olvasó, aki ilyesmire számítana.

Anyanyelve: időmértékes verselés

Hogy Mezősinek szinte anyanyelve az időmértékes verselés (különösen a hexameter és a pentameter), már Veress Zsuzsa is megírta Bagolyköltő című recenziójában, még jóval a Tarka dal… megjelenése előtt. Ez sem változott, mint ahogyan Mezősi sok képe, témája immár a harmadik kötetén ível ugyanúgy át. Az talán már az eddigiekből szintén kiderül, hogy 

Mezősi új verseskötetének központi kérdése a lírai megszólalás lehetőségének, a versek keletkezésének, a versírás mesterségének problémaköre.

Nem volt ez másként az előző köteteiben sem, de talán most kapnak igazán kiemelt hangsúlyt az alkotás, a versfaragás témái. (S hogy az előzőekben is fontos témakör volt már ugyanez, arra más recenzens is felfigyelt, mint például Lovas Anett Csilla “Versfaragó júzer” – Mezősi Miklós Ezek itten csatolt fájlok című kötetéről írt kritikájában.) Szinte mindegyik versben találunk valamiféle verstani vonatkozást. Sok esetben már a versek címei idéznek műfajokat, versformákat vagy verstani fogalmakat, mint például Tántorgó rímek, Versek lábakon, Redundáns szonett. Gyakrabban azonban a versek szövegében van szó arról, milyennek is képzeli a lírai szubjektum a jó költeményt (például Arról, hogy milyen legyen a dal), vagy hogyan keletkezik a vers (például a Radnóti-áthallásos Vers, mértékkel: „Vers. Láb. Ritmus. Hűvösen izzó holdsugarakkal / húzom a mértéket, sor alá sort igazítok.”), illetve hogy a kifejezés néha lehetetlennek bizonyul (Ígéret és a szép szó: „nem lehet azt, direkt rontottam el…”), esetleg hogy a vers néha öntudatra ébred (Idill. Aranykor: „Látod: a vers is túlfűtötten, mérgesen áttört / enkorlátain…”). Az antik eredetű időmértékes verselés túlsúlya és a versfaragás problémaköre azonban csak két aspektusa Mezősi költészetének, az olvasó a könyv ízlelgetése során szép számban számíthat más meglepetésekre mind a témákat, mind a poétikai megoldásokat tekintve.

Tudós költészet ez? Igen, mindenképp. Felmérhetetlenül nagy ismeretanyag, műveltség áll a hátterében. Nem megközelíthetetlen azonban, nem tartózkodó, nem fennhéjázó. Intellektuális, lebilincselő, néhol fanyaran ironikus, okos könyv, melyet azért sokkal inkább útitársként ajánlok, mint útikönyvként.