„Egy pannon költő” – A 85 éves Ágh István köszöntése

Ágh István az éppen tíz évvel ezelőtt megjelent Szavak honvágya című esszékötetében többször használja a „pannon” jelzőt érdekfeszítő költőportréiban. Összefoglalóan pedig így fogalmazza meg a saját költészetére is vonatkoztatott jellemzés lényegét: „A pannon költő természetelvű, bizonyos értelemben panteista, művészete az élet hitében, az életbölcsességben, a teremtés fönségében gyökerezik. Babits szavait követve, valamiképpen folytatója a görög–latin hagyománynak. Úgy is mondhatnám, akiben Janus Pannonius továbbél.” Nem véletlen, hogy Grendel Lajos az egész 20. század irodalmát áttekintő nagy összefoglalójában úgy véli, 

Ágh lírája a Nyugat első nemzedékének, mindenekelőtt Babits Mihály költészetének a szerves folytatása, és a Nyugat esztétista korszakának bravúros tehetségű megújítója is egyben.

Számba venni sem egyszerű, hányféle műfajban próbálta ki magát hosszú alkotói pályája során. Gazdag életművében az első, 1965-ben megjelent Szabad-e énekelni című kötete óta mintegy húsz új és válogatott műveket tartalmazó verseskötetét és egy gyermekverseket tartalmazó könyvét, négy meseregényét, két ifjúsági ismeretterjesztő könyvét, öt szociográfiáját, a Rókacsárda című regénye mellett kisregényeit, családtörténeteit, tárcáit, jegyzeteit és elbeszéléseit, Eljárulás István királyhoz címmel drámáját, valamint négy különböző kötetbe foglalva esszéit is olvashattuk az évek során. Ezek mellett bolgár, cseh, észt, finn, macedón, szerb, szlovén nyelvekből fordított verseket. Pályája kezdetén a Hetek irodalmi csoport tagja, 1975-ben az Új Írás versrovatvezetője, 1992-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja, 1997 óta a Hitel folyóirat munkatársa.

Több mint húsz különböző állami és alkotói díjjal ismerték el műveit és életpályáját, többek között kétszeres József Attila-díjas (1969, 1980), Kossuth-díjas (1992), Déry Tibor-díjas (2005), Arany János-nagydíjas (2007), Radnóti-díjas (2008) és Prima díjas (2009) költő, de 1994-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével, 2010-ben a Balassi Bálint-emlékkarddal, 2016-ban Kölcsey-emlékplakettel, 2018-ban pedig Magyar Örökség díjjal is kitüntették. 2014 óta a Nemzet Művésze.

A Kortárs 1989-ben fogadta díjazottjai közé, és folyóiratunkban azóta is rendszeresen publikál.

A Kortárs tavaly novemberi lapszámát, melyben külön hangsúlyt kapott az elhunyt szeretteinkre való emlékezés, ugyancsak Ágh István költeményeivel ajánlottuk olvasóink figyelmébe: „A több mint fél tucat vers mindegyike felfogható egyfajta visszatekintésként, életesemények utólagos elemzéseként a fiatalságtól a jelenig. A költő erőteljes képekkel teszi érezhetővé a hiányt, a visszafordíthatatlan veszteségeket.” Az itt közölt versek közül sorban az utolsó, Alkonyat című költeményének záró sorai egész költészetére jellemző módon egy megkapóan egyszerű és mégis oly sejtelmes képbe sűrítve fogalmazzák meg a lét egyszeri és mégis egyetemes könnyűségét, mely számára nemhogy elviselhetetlen, hanem épp ellenkezőleg, egyfajta természetes és magától értetődő állapotként és létélményként jelenik meg:

„mindnyájunkra egy nap alkonyodik,
azon túl minden másképpen igaz,
az üdvözlésen át a búcsúig,
akár egy naplemente, annyi csak.”

Erre a versre is igaz, amit Pécsi Györgyi a Kortárs 2014. júliusi számában írt a költő Szavak honvágya című esszékötetéről: Ágh Istvánt „olyan, a természeti szépségre, a táj önszépségére, jelenségeire való érzékenység jellemzi, amely már-már a szentek elragadtatottságával képes a teremtés misztériumát meglátni, csodálni és rajongással magához ölelni”. És hozzáteszi: „S mert ontológiailag georgicon, érzékelheti a természeti és az emberi teremtés tökéletes összhangjának csodáját, és médiumként közvetítheti.”

Ágh István a Kortárs pályázatára írt díjnyertes versét olvassa a folyóirat „Napjainkat sorra fölgyújtják az esték” címmel megrendezett díjátadó ünnepségén, 2014. december 10-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Ágh Istvánt nyolcvanötödik születésnapja alkalmából Kemsei István a Kortárs folyóirat 2000. szeptemberi számában megjelent „Ahol minden magában való összefonódik” című tanulmányának részletével köszöntjük

Ágh István azok közé tartozik, akiket a tehetségen kívül a szükség tett jelentős költővé. Születése miatt ugyanis (Nagy László öccse) szinte az összes, az induló fiatalok számára lehetséges út zárva volt előtte. Semmiképpen sem lehetett például „népi szürrealista” (Szabó Lőrinc csak félig komoly meghatározása), mert akkor óhatatlanul bátyja követőjének minősült volna. De ugyanezen okból nem kereshetett példaadó mintául egyetlen kitaposott utat sem, egyetlen bejárt világhoz sem csatlakozhatott, mert akkor épp az ellenkezőjével vádolhatták volna meg. Alig van nagyobb istencsapása, mint az, ha valaki nagy alkotóművész gyermekének vagy testvérének születik. Csak nagyon jót teremthet, vagy semmit. Mert a semmit, azt legalább elnézik neki. Az ilyennek, mint Ágh, vagy in medias res kellett belépnie az irodalomba, vagy sehogy. Nem kísérletezhetett, nem téblábolhatott tétován az adódó lehetőségek erdejében, hiszen akkor azonnal felhangzott volna a „bezzeg”, az összehasonlítás, ami mindenképpen a később jött kárára válhat. Nemzedéktársaihoz is pusztán baráti szálak fűzhették, csoportérdekek soha, illetve csak nagyon érintőlegesen. Ahogyan tudom, mindig „magányos” alkotó volt, ha a magányosságot a szuverenitás értelmében használjuk.

Az sem hallgatható el, hogy a falusi létformából a városiba átváltó tehetségek utolsó olyan generációjához tartozott (Lázár Ervinnel és másokkal együtt), akiknek ez az aktus – az őt megelőző nemzedékkel szemben – már kevésbé jelentett romantikus, ifjúkori kalandot, kevésbé jelentette valami mámorosan új világ kezdetét, annál inkább a szülőföldtől, a szülőföld hagyományaitól való tragikus elszakadást. Akiknek már a mindebből következő ambivalens helyzet elemi erejű létélmény volt, nem pusztán stílus vagy gesztus kérdése, amelynek az első mozzanata általában az elszakadás, a megtagadás és ezekkel együtt egy idegen világ sánta asszimilációja szokott lenni.

Volt még egy harmadik, sikerrel buzdító lehetősége költői tehetsége kibontakozásának, ez pedig 

vele született hajlama arra, hogy az őt körülvevő világot ne csak feltérképezze, hanem azonosulva együtt is lélegezzen vele, s mindezt nyelvileg és fogalmilag ki is tudja fejezni.

Arra gondolok, hogy a világlíra általam ismert vékonyka szeletének hány és hány darabjában találkozhattam természeti leírásokkal, a flórának és faunának különféle megközelítéseivel, anélkül, hogy azok az élő élmény erejével valóban léteztek volna, s nem csupán metaforaként nyújtottak puszta esztétikai élvezetet. Ághnál mindez az élet és a versvilág szerves, nélkülözhetetlen részévé vált.

A fentebb említett három alapszituáció közül az első kettőbe akár bele is lehet rokkanni, mint ahogyan másokkal ez meg is történt. Ághot ezek az adottságok felszabadították, meggyőzték arról, hogy csak és kizárólag önmagára és tehetségére számíthat, ha feladatát el akarja végezni. Azt a rést a falon, amelyet magának felfedezett, és az utat, amelyen elindult, előtte csak nagyon kevesen ismerték, s azok (Illyés egy kicsit és Szabó Lőrinc) sem méltatták túlzott figyelemre e megoldási mód lehetőségeit. Talán azért sem, mert számukra ennek nem volt akkora jelentősége: mindegyiküknek megvolt a maga jól bejáratott ambivalenciája.

Pedig amit Ágh a kezdetektől fogva tud a világból, az nagyon egyszerű és természetes, ámde nagyon nehéz a természetességét tudomásul venni, nagyon az orrunk előtt van, éppen ezért csak nehezen látható meg, az emberi tudat ritka állapotaiban.

E költészetnek éppen az a varázsa, hogy a természetest természetesként képes ábrázolni, sallangok, fölösleges stíluscirádák nélkül.

Legfőbb stílusjegye, hogy valójában alig van stílusa, érzelmeket megpendítő hangvétele. Ágh ugyanis a fogalom érzelmes auráját tekintve nem igazán lírikus. Amikor az érzelmek kinyilvánítására volna szükség, ő inkább leír, analizál, leltároz, nem az érzelmet, hanem az érzelem látványát, következményeit festi meg. Nem oly tárgyiasan, szárazságra törekvően, mint például Illyés, ám nem is annyira személyes önmarcangolással, sebeit föltépve, mint Szabó Lőrinc. Vele ellentétben az egót csupán reakcióiban ismerhetjük meg, hiszen amikor Ágh verset ír, a vers tárgya minden esetben fontosabb a vers írójánál. Ő lát, de csak azért, mert azt, amit lát, és ahogyan lát, valakinek mindenféleképpen le kell írnia. Ezt az alkotói módszert viszont mintha legkorábban az Őszikék Arany Jánosa fejlesztette volna tökélyre a magyar költészetben. A Kertben és az Ének a pesti ligetről Arany Jánosa írt úgy először a magyar irodalomban verset, hogy szemrevételezte, észrevevőként, felfedezőként felvillantotta a vers tárgyát, majd ezt a személyiségen, az egyéni élménytartományon átszűrve növesztette kozmikussá, s ennek a módszernek köszönhetően a személyes tematika általánossá, az általános pedig a legbensőbb, személyes üggyé vált.

Mit is tud tehát Ágh? Tudja például, amit Tamási Áron Ábele, hogy hogyan legyünk otthon a világban. Tudja, hogy a világ valójában berendezettségre teremtetett, mert csakis berendezettsége állapotában mérhető fel és lakható be igazán. Ő az az örök gazdaember, akinek a szeme hizlalja a jószágát, akárhol legyen is a világban, és akármiféle legyen is az a jószág, falujában, külföldön vagy Budapesten. Nagyon sok verse születik úgy, hogy valósággal körbejárja tárgyát, „határszemlét” tart, s szeme szinte kizárólagosan a harmónia lehetőségeit keresi, miközben természetesen tudja, hogy csupán a veszteségekkel számolhat. Az otthonlét állapotának igénye valójában nem is elégíthető ki olyan egyszerűen, magától értetődően. Szinte minden esetben valami ellen érvényesíthető igazán. Otthon lenni is csak valamihez képest lehetséges. Az otthonlét pedig a szűkebb haza vegetációjának, egyáltalán, környezetének ismeretével bizonyítható leginkább. Ághnak azok a korai költeményei, amelyek az elveszített otthont, a szétzúzott léthagyományt idézik vissza, tobzódnak ennek az élmények táplálta megismerésnek szavaiban. Szinte alig hiányzik akár egyetlen szó is ebből a leltárból; növények nevei: csalán, bodza, paprikafüzér, kukoricaszár, búza, fű, szilvafák, alma, nyárfavirág, mákvirág, tarló, akácok stb.; állatok nevei: ökör, kotló, bárány, csikó, sárgarigó, kutya, varjú, gúnár, lepke, róka, pók, lovak, bagoly, tücsök; az embert körülvevő környezet szavai: tanya, kút, csöpp ablakok, kertek, mező, aratás, kocsizás, rét, szénaboglya.

Ez a szókészlettár egyben hiányleltár is, hiszen ami motívumkincset ezekben a versekben felvonultat Ágh, már a nincs kategóriájába tartozik, mint ahogyan ezt a Rézerdő-kötet címadó versében le is írja:

mégis megyek, bár nem tudom
minek keresem ami nincsen,
nem mehetek vissza soha,
ahonnan el kellett mennem…

S a párvers a Napvilág-kötetben, a Sárgában feketében így folytatja és zárja le ezt a hiányleltárt:

Elvesztettem fekete madár,
mindent, mi kellett volna,
mellettem úgy szakadt le a nyár,
mintha csak dolga volna.

Tudatos vagy sem, de ez az attitűdje az Arany Jánoséra hasonlít, amikor a meglévő, jelenbeli értékeket egy, már véglegesen elveszített, abszolútnak tekintett, ám hirtelen múltba szakadt értékhez méri. Ebben Ágh szinte egyedül áll a 20. századi magyar költészetben. Kétségkívül kell valami merészség egy ilyen, mindeddig egyetlen tulajdonoshoz kötött motívumkincs újrafelhasználásához, mint Arany Nagyszalonta-nosztalgiája, de kell hozzá a létbeli helyzetek hasonlósága is. Mindketten egy jelentős értékváltás költői, olyan korokban, amelyekben az évszázadon át megépített értékeknek nemhogy jelentőségük nincs már, de szóba sem jöhetnek, még az emlegetés szintjén sem. Tehát a lezáratlan, könyörtelenül megszakított időt élik mindketten. Mindkettejük életében az következett be, aminek szükségszerűen nem kellett volna bekövetkeznie. A negyvennyolcas szabadságharc leverése és a felszabadulást követő szocialista-kommunista regnálás – analóg módra – ugyanazt az értékválságot idézte elő. S egyiknek sem volt, még véletlenül sem, alternatívája. Éppen nem véletlen, hogy a hagyományszakadás érzése hazaértékű, de legalábbis otthonértékű volt Aranynál és Ághnál egyaránt. Minden rög, minden illat, minden természeti mozgás, ami az elveszített édenre egyáltalán emlékeztethet, ebből a szempontból vizsgálva egyetemes jelentőségű. […]

A teljes tanulmány ezen a linken olvasható.