Napkezek – Ujvárossy László művészetéről

A nyolcvanas években elsősorban a diktatúra átvészelése miatt volt számomra fontos a művészetterápia használata, a mostani ínséges időnkben más miatt vált egyre sürgetőbbé a lelki egyensúly támogatása. A több ok közül az egyik, amiért a Műcsarnokba tervezett idei Napkezek című tárlatra a negyven évvel ezelőtti munkasorozatot hoztam. Más okból azért, mert a hajdani terveket mostanában a nyugalmazott időszakom alatt tudtam befejezni. Ezek története 1980-ban, a kolozsvári Ion Andreescu Főiskola elvégzése után kezdődött, amikor grafikusi diplomával a nagyváradi kisegítő iskolába helyeztek, ott nyolc évig szellemi fogyatékkal élő gyermekekkel dolgozva tulajdonítottam el a vizuális művészet terapeutikus hatásait. A rajzórák alatt számtalan pedagógiai kísérletet végeztem, például vizuális memória, kézügyesség-fejlesztő vagy megfigyelési gyakorlatokat. Egyik órán nem a gyermekek elé helyezett tárgyakat rajzoltattam le, hanem saját kezüket kellett rajzolva megfigyelniük. Meglepetésemre feltűnt, hogy a gyermekrajzok és a fiziognómiájuk között hasonlóság van, és az akciót 1984-ben Kéz-Fej címen portréfényképekkel dokumentáltam.

A dolgok egyidejűsége okán éppen ebben az évben született a lányom, és elhatároztam, hogy leánygyermek lévén elkészítem a hozományát, Kelengyéjét, melyhez linóleummetszetben hímzésmintákat terveztem. A kelengyekészítés hagyományának tanulmányozása révén vizuális érdeklődésem a népművészet irányába terelődött. Itt kell megemlítenem Kocsi Márta és Csomor Lajos Festett bútorok a Székelyföldön című könyvét, melyben a falusi közösség bútorfestésének csodálatos kódrendszerét, valamint a kereszténység előtti mágikus szokásra (termékenységi varázslásra) utaló mondatokat fedeztem fel, hogy húsvét előtt – Hódmezővásárhely környékén – az asztal és az ágy alá, az anyaföldre termékenységi vízvirágokat, homokrózsákat festettek. Ez a gondolat teljesen lázba hozott, és megalkottam A termékenység asztala (1987) című installációmat, a „hagyományok analógiájára” készült szimbólumot, ahol a motívumok négy lépcsőzetesen elhelyezett, felfele csökkenő méretű, zikkurathoz hasonló asztallapon vándoroltak a földtől a festett deszkán és a hímzett abroszokon át az egy méter magasságú felső szintig.

[…]

Az idő múlásával a múltbeli emlékképekhez, helyzetekhez fűződő érzelmek áttolódtak más helyzetekre, más emlékképekre, indulatokra, mint például a „módosított környezet”, „a posztapokaliptikus pusztaság”, „az ökológiai válság”, a Covid 19 pandémia és az ukrán–orosz háború. Vizuálisan a felsoroltakat az antropocén esztétika egyik alapvető kiindulópontjának tekinthető dekonstrukció képviseli, amint a hajdani születés, szerelem tematikája mellé az elmúlást jelképező harmadik elem, a pszükhopomposz (a lélek vezetője) került. Az új Napkezekkel egyrészt emlékezem a fogyatékkal élő gyermekekre, másrészt a préselt lemezből formázott felemelt kézfejekkel és az őrző-védő szemrózsákkal, a múltból vett mágikus hagyománnyal kulturális örökségünknek állítok emléket.

A cikkeket teljes terjedelmükben a Kortárs folyóirat július-augusztusi számában a 45. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.