„Meg akarom rajzolni a halált” – Sümegi György Tehát ez a háború? Hét haditudósító képzőművész a Donnál című könyvéről

Háború zajlik több mint egy éve a szomszédunkban, és ez éppoly megdöbbentő bizonyosság, mint amilyen félelmetes szembesülni azzal a néha kissé elfeledettnek tűnő ténnyel, hogy a történelem bizony nemcsak hogy nem ért véget, és korántsem száraz és „meghaladott” absztrakció, sokkal inkább a létezés véres és sáros valósága. Sümegi György könyve ugyan nem a jelen eseményeiről szól, sőt, az általa megidézett haditudósítók közül már egy sincs sajnos velünk, azonban mégis különleges jelentőséggel és fontossággal bír éppen most, amikor ilyen zavarodottsággal találkozunk a velünk élő történelem kapcsán.

Sümegi György muzeológus és művészettörténész kötetének kiemelt értékét az adja, hogy nemcsak hét haditudósítóként besorozott képzőművész pályáját és az 1943 májusában a Pesti Vigadóban megrendezett haditudósító-kiállításra készült alkotásaikat mutatja be, hanem naplórészletek, forrásértékű visszaemlékezések és interjúk közlésével a művészek személyes emlékeit is a front gyászos mindennapjaira visszatekintve. A művészek pályaképéről szóló rövidebb tanulmányok mellett a könyv még 70 műtárgyról készült fényképet is tartalmaz, melyek közül több soha nem volt korábban publikálva.

Mindezen dokumentumok páratlan együttesét adják egy kivételes történelmi és művészeti emlékezésnek a második világháború hétköznapi valóságából.

Éppen ezért nemcsak a szakmai közönség, hanem minden olvasó számára ajánlom a kötetet, hozzátéve azt is, hogy kiváló példája egy magas színvonalú, gondosan és átláthatóan szerkesztett, gazdag jegyzetapparátussal és illusztrációkkal ellátott, mégis olvasóbarát szakkönyv kiadásának. (A kötet felelős szerkesztője Szathmáry István volt, a tördelést, valamint a borítót Nemes Péternek köszönhetjük.)

„A lélek kihűlt tetemmé válik az emberben”

Ahogy Sümegi György egy interjúban elmondta, Polóny Elemér festőművész kéziratos naplója alapján kezdte azonosítani a haditudósító képzőművész társait, Ballagó Imre, Benyovszky István, Markos Lajos, Pándy Lajos, Szalay Lajos festőművészeket és Megyeri Barna szobrászt, valamint megkeresni a háborús szolgálatukról szóló visszaemlékezéseiket és a műveiket. Ezek közül a kiindulópontként említett – és a kötetben is a leghosszabb és legrészletesebb szövegközlést – Polóny Elemér (1911–1991) kézzel írt naplója alkotja, melyben rendkívül expresszív reflexiókkal tarkítja a száraz, csak a tényekre hagyatkozó leírásokat: „A lélek kihűlt tetemmé válik az emberben” – írja, és a jövő lehetséges útjaival is számot vet: „Mi lesz Európából a háború után? Egy múmia, amely feketén, csontig száradva fog sírjában feküdni. Az erkölcsök széthullanak már a háború alatt, de levezetődnek a vér és az életontás szörnyűségeiben, de ha egyszer ez nem lesz, beáll az erkölcs csődje.” A további dokumentumok közül érdekességként említem Ballagó Imre (1915–1997) visszaemlékezéseit, melyekben arra reflektál, hogy a fegyverek között hallgatnak-e a múzsák, és ki lehet-e fejezni művészi eszközökkel a háború értelmetlenségét, miközben a saját életünkért aggódunk: „Virágzó sárga napraforgó, szikrázóan kék ég, költői táj, ránk zúduló aknatűz, haldoklók jajgatása, belülről nyüszítő félelem társulva gyakori éhezéssel: ennyi volt, amely a művésznek élményt nyújtott.” Benyovszky István pedig egy interjúban a legkézenfekvőbb tudósítói műfajról is beszél, hiszen „[a] harctéri festő elsősorban rajzol – hisz festésre, aprólékos kidolgozást igénylő munkára a körülötte zajló események irama miatt nincs nagyon ideje. Riport rajzban: ezt tartjuk mi, háborús festők a számunkra legigazibb műfajnak”. Szalay Lajos visszaemlékezése viszont a háború kettős tanulságát fogalmazza meg harctéri idegösszeroppanása kapcsán: „A háború a mindenkire kiterjedő, szörnyen egyforma kaleidoszkópsága az összetört lényeknek, ez általános. Ezen belül mindenkinek megvan a maga speciális, szörnyű esete.” És, hogy miért vállalta a feladatot:

„Meg akarom rajzolni a halált, amit nem láttam, csak éreztem. Milliókét. Nem vérszagot éreztem, hanem halálszagot.”

A valóság megértésének összetettsége köszön vissza tehát ebben a rendkívül alapos és jól szerkesztett kötetben. Egyrészt kiemeli a művészet különleges potenciálját, amellyel képes a hírgyárak fogyasztói tömegekre öntött szalagcímeinél jócskán lényeglátóbban és a háború eseményei mögötti esszenciális tartalmakat megvilágítóan feltárni a realitást – mindez pedig a képeken keresztül a valamikori kiállításokon összeadódva és egymást erősítve rendkívül átütő hatást tudott elérni. Másrészt a könyv felvillantja a haditudósítók olykor a rádöbbenés egyszerűségével, máskor művészi érzékenységgel megfogalmazott kérdésfeltevéseinek elgondolkodtató erejét. Ma is számos művészeti reflexió születik válaszul a háborúkra, csak Magyarországról egy példát hozva utalhatunk akár a Nemzeti Múzeum tavaszi Yoko Ono-kiállítására, de ugyanígy említhetnénk irodalmi vagy filmes alkotások egész sorát – közülük például Bence Erika írt nemrég a KO-n a Nyugaton a helyzet változatlan legújabb filmfeldolgozásáról. A Sümegi György könyve által bemutatott nyolcvan évvel ezelőtti kiállítás anyaga és létrejöttének körülményei azonban éppoly aktuális üzenetet hordoznak, mint a saját korukban – mintha semmi sem változott volna a világban, és ez bizony önmagában is megdöbbentően hathat a mai kortárs nézőre és olvasóra.

„…ez adja meg a színét a háborúnak”

A kötetben közölt naplók és visszaemlékezések visszatérő kérdései közül az egyik éppen a háború lényegére vonatkozik: „Tehát ez a háború?” A könyv címe is megidézi Polóny Elemér fronton írt naplóbejegyzéseiből azt az elemi rácsodálkozást, amely csak látványként képes értelmezni ezt a megmagyarázhatatlan jelenséget, rádöbbenve, hogy mi is valójában az, amiről tudósítani hivatott: „Az ágyúk dörgése nem szűnik. Állandó kísérő zenéje ennek a hangulatnak. Véres szomorújáték. Itt-ott egy-két bajtárs, maguk hozzák a kevésbé sérülteket. Tehát ez a háború! Ez a véres, mocskos katona köpeny, zubbony, nadrág, ez adja meg a színét a háborúnak.” Egy másik kérdés egy Benyovszky Istvánnal készült interjúban azt fogalmazza meg, hogy vajon miben különbözhet az egyik háború a másiktól. Különböznek-e egyáltalán, van-e bennük bármi egyedi, vagy ez ugyanaz a háború mindörökké? Benyovszky különös módon már az első világháborúban is ugyanúgy részt vett, válaszában pedig rámutat arra, hogy bizony van, ami örök: „Az ember, a harcos mint művészi élmény nem változott belső lényegében, a külső lehetőségek, a megjelenési forma természetesen [igen].” A visszaemlékezések ugyanígy rákérdeznek a szavak értelmére is: ki a hős, és ki az áldozat, ki a parancsnok, és ki az alárendelt, ki a támadó, és ki a védekező, mi a hatalom, mi a szükség, mi az értékes, mi a személyes egy háborúban, ahol minden értelmét veszti? Mi a háború valósága, és ha ez más, mint az élet valósága, akkor van-e egyáltalán valóság? És mindezek előtt és után újra:

a háborúban hallgatnak-e vagy hallgathatnak-e a múzsák, azaz lehet vagy szabad-e szólni róla a művészet nyelvén, vagy művészként szabadon alkotni közben és utána?

Az az alapvető kérdés, amellyel a művészek szembesülnek az ebben a könyvben is megidézett személyes írásokban, azonban örök: lehet-e egyáltalán ábrázolni a háborút? Lehetséges-e akkor és ott bármi érvényes és maradandó képet formálni róla? Pedig a harc, akárcsak az irodalmi megjelenítése, egyidős az írásbeliséggel, és Hérodotosz óta minden korszak a maga eszköztárával és kulturális kódjaival próbálja rögzíteni és áthagyományozni a történelmi viharok eseményeit. Ennek a kérdésnek ellentmondásos irodalmi vonatkozásairól a második világháború pokoli utolsó évének magyar irodalmi termését összegyűjtő Zoltán Gábor Szép versek 1944 című kötete kapcsán Zsolnai György kollégánk írt a KO-n pár évvel ezelőtt.

Egy másik nézőpontból említhetjük a háborúk leírásának talán legeredetibb elemzését és kritikáját író John Keegant, kinek a kétezres években magyarul is többször megjelent A csata arca című művének első fejezete a Régi, bús és messzi dolgok címet viseli (Wordsworth A magányos kaszás című versét idézve), amely mintegy ironikusan kifordítja általános hozzáállásunkat, miszerint a háború mindig valami távoli, akár térben, akár időben. A kulturális emlékezet ébrentartása azonban éppen eme szemellenzős tudatlanság eloszlatásában segíthet: a történelem itt van velünk, ideje szembenézni vele.

A művészet és az irodalom a köznapi szóhasználat és a média nyelvének mindent elfedő hamisságát is leleplezi.

Utóbbiban egyfajta esztétikai reflex lép működésbe, amikor a háborúról „tudósít” a szenzációkat bulvárosan felfújva – ahol a pletyka nyelve mossa el a valóságot –, vagy az „erőszak pornográfiájában” tobzódva, ami ugyancsak elmos minden személyest. Ezt a jelenséget John Keegan hivatkozása szerint Gillian Freeman az irodalom aljnövényzetének nevezte, mint a legsilányabb irományok tartományát (ez a filmes ipar hasonló termékeire ugyanúgy igaz). De ugyanez érvényesül az orvosi nyelvhez hasonló racionalizáló és eltávolító gesztusokban, vagy amikor a háborús eseményeket szinte egy sportközvetítés hangján tálalják. Mindezek célja a szavak eszközeivel a lehetséges hatás manipulálása: hogy ne botránkoztassa, és leginkább ne rendítse meg az ártatlanokat, a megcélzott kedves fogyasztókat, mintegy civilizált ember módjára. A háború viszont éppen a civilizáltság elvesztésének a terepe, a humánum ellentéte. Ez a dráma ezért sem fordítható le a bulvársajtó kilúgozott nyelvére, de sablonos vizuális eszköztárára sem.

Csak a művészet képes kifejezni a háború drámájának összetettségét, akárcsak egyetlen emberi arc ábrázolásával. Legyenek ugyanis bármilyen sokrétűek a képzőművészeti ábrázolások, telítődjenek akármilyen gazdag jelentéssel a művészettörténeti vonatkozásaik, a háborús borzalmak kapcsán született műalkotásokban mégis a legmegrendítőbb minden esetben az emberi arc maga. Más szóval, a művészet éppúgy arcot ad a szenvedésnek – hasonlóan, ahogy az evangéliumi szövegek és ábrázolások Krisztus alakján keresztül emberivé és mélyen személyessé teszik az egyetemes szenvedést, mintegy evangéliumi tetté emelve minden olyan gesztust, amely kiemeli az arcot a személytelenségből.

„Ezek ellen harcolunk!”

Az ezekhez hasonló képzőművészeti megjelenítések lehetséges módjaira a Sümegi György kötetében tárgyalt haditudósítók ugyancsak bőséges példákkal szolgálnak a háborús csendéletektől a portrékon át a harctéri jelenetek megörökítéséig. Mindezek közül most csak két – egymással látszólag teljesen szemben álló – lehetőséget állítunk egymás mellé: egy fényképet, mint a technikai szempontból legközvetlenebb ábrázolásmódot, amely éppolyan megrendítő erejű lehet, mint a másik, teljes mértékben absztrakt műalkotás.

A kötet ugyancsak közli idősebb Konok Tamás fényképeit, aki amatőr fotográfusként nem is az eseményekre, hanem a résztvevőkre, azaz a személyekre fókuszált kamerájával, és portrésorozatának az Ezek ellen harcolunk! címet adta. Ezek a fotók voltaképp egyszerű portrék, azonban a maguk letisztultságában ragadják meg az emberi létezés egyediségének lenyomatát, azaz az arc tükrében felragyogó emberi személyt. Mindez egyetlen szóban összefoglalva éppen arra mutat rá, hogy a másik is „valaki”, még ha a lövészárok túloldalán megbújva éppen az ellenséghez tartozik is. John Keegan jegyzi meg a már hivatkozott könyvében, hogy a katonai nyelv nem ismer mást, csak eszközszerű és az éppen aktuális cél érdeke szerint meghatározható kategóriákat, amelyek pontosan ezen megszemélyesíthetőség kizárásán alapulnak: vannak „sajátok” és „ellenségek” (azaz leküzdendők), valamint „sebesültek” (evakuálandók), „foglyok” (kihallgatandók), „nem hadviselők” (megvédendők vagy figyelmen kívül hagyandók), végül pedig „halottak” (elföldelendők). Ebből érthető meg, hogy az 1943-as haditudósító-kiállítás anyagából miért éppen egyedül id. Konok Tamás portrésorozatát távolították el, méghozzá Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök személyes parancsára rögtön a megnyitó után, hiszen a háború eredendően tagadja a személy (ki)létét, és csakis csoportkategóriákban gondolkodik. 

Ennek ugyan ellentmond a mindenkori „hős” alakja, azonban ez egy másik, és ugyancsak hosszú hagyományokon alapuló konstrukció, azaz művészettörténeti szempontból toposzként keveset tud megragadni a személyesből.

A művészeti alkotások másik útja a szimbólumok kifejező erejére épít, az örök mitológiai vagy a keresztény ikonográfiai hagyományból merítve mutat rá a háború időtlen emberi szenvedést ismétlő és soha el nem múló botrányára. Ilyenek például Szalay Lajos alkotásai, melyek közül többek közt a Golgota című Krisztus szenvedésén keresztül jeleníti meg a mérhetetlen emberi szenvedést. Sümegi György szavait idézve Szalay rajzai kapcsán: „a megrajzolt vizuális rettenet szavakba formálása szinte lehetetlen vállalkozás”, ahogy például az Apokalipszis című művén a földtől elszakadt gyász megjelenítésének egészen hátborzongató szimbólumává válik a kereszt alakba rendeződő emberi figurák lebegése egy fejfák rendezett soraival teli temető felett.

Ez a könyv és a benne foglalt visszaemlékezések, dokumentumok, elemző tanulmányok mind arra a historikus távlatra figyelmeztetnek, amely olyannyira hiányzik a mai felszínes közgondolkodásból. Máshogy fogalmazva, a második világháború hétköznapjairól tudósító művészek árnyalt és eredeti látásmódjáról olvasva még szembetűnőbb a mából olyannyira hiányzó történelemtudatosság, amely segíthetné megérteni és megértetni a jelent – és ugyanígy erős kontrasztot képez ezzel a ma emberének közönyéből és műveletlenségéből fakadó mérhetetlen gőgje, amellyel elképesztő önbizalommal hirdeti a bulvársajtó három tőmondatra korlátozódó általánosító szentenciáit visszhangzó közhelyes ítéleteit.

Másfelől pedig a kötet konzekvenciája annak egyszerű belátása, ami a mindenkori háborúk legfőbb és örök tanulsága: a háború eltörli a humánumot, gondolkodás nélkül tiporja el magát az embert és mindent, ami emberi. Bárhogy is szóljunk hát a háborúról, minden esetben az ember és az emberi hiányáról szólunk. Újra Polóny Elemér naplójából idézve, a háborúban „a kultúra minden egyes esetben csak sápad és elgyengül, a civilizáció a tankok és harckocsik gyártásában merül ki, az emberi energia pedig ezeknek rabszolgájává szegődik”. A múzsák azonban éppen ezért és ennek ellenére sem hallgathatnak el, hogy legyen, ami megőrzi az elerőtlenedett kultúrát és a benne rejtett emberiességünket.