Levelek Vimyből – Esszé az 11–11: Memories Retold című videójátékról

Normandiától Passchendaele-ig

Az ezredfordulón megjelent, a második világháborút tematizáló ikonikus filmes alkotások, mint amilyen például a Ryan közlegény megmentése vagy Az elit alakulat, a videójáték-iparban is érezhető hatást váltottak ki. Sorra jelentek meg a második világháborút tematizáló videójátékok, amelyek sok esetben hommage-ként konkrét részeket emeltek át ezekből a filmekből. A Medal of Honor: Allied Assault például a normandiai partraszállást a Ryan közlegény megmentésének vonatkozó jelenete nyomán modellezte le, néhány évvel később a Call of Duty: World at War sztálingrádi nyitójelenete pedig bizonyos pontjain az Ellenség a kapuknál című filmet idézi. A második világháború népszerűsége a kétezres évek videójáték-iparában alapvetően kötődik ahhoz, hogy könnyen márkásítható emlékezetstruktúrákkal rendelkezik, azaz egyszerűen keretezhető egy „jó a rossz ellen” hősi narratívába, azaz az ellenoldal náci mivolta lévén így a játékos morális ingája is ritkán leng ki az ellenség leölése közben. Emellett a második világháború olyan, jól azonosítható markerekkel – járművek, fegyverek, helyszínek – bír, amelyek a popkultúra több rétegében is visszaköszönnek. Ezzel szemben az első világháborút színre vivő videójátékkal alig-alig találkozunk az elmúlt évtized közepéig, amikor is a centenárium eljövetele hozott némi változást. A győztes és vesztes nemzeti emlékezetek nehezen összeegyeztethető narratíváival átitatott nagy háború populáris emlékezete strukturálisan egyébként is összeforrt a sárból és vérből, végtagokból, valamint egyéb harctéri mocskok elegyéből összeálló vérszivattyúk lövészárkokkal szegélyezett apokaliptikus látképeivel, ahol a folyamatos tüzérségi tűzben és harctéri káoszban a katonáknak szinte esélyük sincs semmiféle heroikus cselekedet véghezvitelére; az egyéni tett súlytalanná, hiteltelenné válik. Ennek az emlékezetstruktúrának pedig sokkal autentikusabb hangot ad a Húsvét előtt, a Fortissimo vagy a Csak egy éjszakára… megszólalója, semmint tenné azt egy bináris, „jó vs. rossz”-narratíva hőseként tetszelgő főszereplő. Ennek problematikusságát belátva a (később a Road 96 elkészültéért is felelős) Yoan Fanise művészi víziójából megszülető 11-11: Memories Retold is a polifonikus történetvezetés alkalmazása mellett döntött a háború ellenkező oldalain harcoló két főhős szerepeltetésével.

Világháború festővásznon

Az elmúlt közel egy évtized kiemelkedő fontossággal bír a nagy háború emlékezete szempontjából, a centenárium ugyanis kulturális produktumok megjelenésének sorát eredményezte. Filmek terén megjelent többek között az 1917, a They Shall Not Grow Old, és Remarque kultikus regénye is új Netflix-adaptációt kapott, zenei téren például a Sabaton jelentetett meg két metálalbumot, The Great War és The War to End all Wars címmel. Néhány korai próbálkozástól eltekintve a centenárium elérkezte volt az a pont, amikor a mainstream videójáték-fejlesztés is úgy érezte, ez az alkalom remek marketinglehetőséget nyújt ahhoz, hogy végre nagy költségvetésű, hiperrealisztikus grafikával rendelkező, első személyű lövöldözős videójáték készülhessen az első világháború kontextusában, a végeredmény pedig a vegyes kritikai fogadtatású Battlefield 1 lett. 

A mainstream realisztikus ábrázolásmód helyett azonban az első világháború videójátékos reprezentációja a független játékfejlesztés (indie) berkein belül látszik megtalálni az azt hitelesen ábrázolni képes játéknyelvi hagyományt.

Ennek az alapjait pedig az ugyancsak Yoan Fanise rendezői felügyeletével készült Valiant Hearts: The Great War fektette le, amely a lövöldözés helyett inkább a 2D oldalnézetes kalandjátékok hagyományaihoz nyúlva platformfeladatok teljesítésén keresztül igyekezett bemutatni a nyugati front ellentétes oldalain ragadt após és vő érzelmileg megkapó, tragikus történetét.

Az 11-11: Memories Retold a Valiant Hearts szellemi örököseként egy szokatlan grafikai megoldással, a századelő és a századforduló egyik meghatározó képzőművészeti stílusában, Turner és Monet festményei által ihletve az első világháború tájait egy pointilista, impresszionista látványvilág keretében tárja elénk. Az itt-ott vibráló színkavalkáddal operáló, kimerevített festővászonként funkcionáló képernyő egy-egy dinamikusabb szekvencia közben élő, organikus, bejárható terekkel rendelkező festménysorozatként hat, amely a művészi stílus gondos megválasztásáról tanúbizonyságot téve egy-egy korpillanatról vagy szereplőinek érzelmi világáról igyekszik behatásokat szolgáltatni. Talán a legjobb példa a vizuális dizájn működésére az a fejezet, amikor a frontról eltávot kapó Harry, az egyik főszereplő, Párizsba kerül pihenni regimentjével, az impresszionista stílusban, lágy piros-rózsaszín árnyalatokban felsejlő francia főváros hangulata pedig valódi felüdülésként hat a lövészárkok durva, sötét és élénk tónusaival szemben.

Az impresszionista ihletésű grafikus dizájn talán a legszembetűnőbb eleme az 11-11: Memories Retold atmoszférateremtő és -közvetítő törekvésének, ugyanakkor hasonlóan jelentős szerepet játszik a videójátékokról való beszéd során sokszor méltatlanul hanyagolt zene. Az A Plague Tale-sorozat, a GreedFall és a Remember Me zeneszerzőjeként itt is bizonyító Olivier Deriviere kifejezetten nagyzenekari traktusok megírására koncentrált, elsődleges ihletforrásaként Gabriel Faurét megnevezve. A francia zeneszerző darabjaira jellemző melodikusság a játék zenei repertoárjának talán legismertebb darabjában, a Harry’s Voyage-ban is visszaköszön. A zene másik meghatározó aspektusa a lágy, dallamos női kórus fokozott jelenléte: Deriviere egy interjújában kifejtette, hogy eredetileg egy gyerekkórus énekét szándékozott felhasználni, ez azonban a bonyolult jogi procedúra miatt végül nem valósult meg, így az ahhoz legközelebb eső vokállal igyekezett hasonló hangzásbeli hatást elérni, e mediális elemekkel is jelezvén, hogy – félreértés ne essék – itt hadba vonuló gyerekeket látunk egyenruhában.

Ahol a macska se jár, a madár se repül

Az 11-11: Memories Retold nem egy háborús játék, karaktereink szinte egyetlen puskalövést sem adnak le benne, amikor pedig igen, annak rendkívüli lélektani jelentősége van. Éppen ellenkezőleg, a játék azt a toposzszerű kérdéskört teszi meg fő témájának, hogy miként lehetséges az emberiség addigi legpusztítóbb háborúja közepette embernek maradni, és akként viselkedni a front tomboló poklában. Ezt a témát pedig két főszereplő, a kanadai fotós, Harry és a német mérnök, Kurt szemszögéből járja körül. A front ellentétes oldalán harcoló karakterek, mint kiindulópont szinte kézenfekvően adná, hogy az 11-11: Memories Retold egyúttal törekedjen valamiféle transznacionális emlékezetstruktúra körvonalazására, ez azonban nem igazán érvényesül. Karaktereink sokkal emberibb és hétköznapibb motivációval kerülnek a frontra,

a játék fókusza pedig mindvégig a főszereplők mikronarratíváin marad a háború nagyelbeszélésének ellenében.

Az Elijah Wood hangján megszólaló Harry a bizonyítani akarás naiv felelőtlenségével jelentkezik katonának, miután látja, hogy főnöke lánya, aki iránt régóta titkon epekedik, hogyan rajong a fotózásra betérő iszákos, egyenruhában pozőrködő Barrett őrnagy iránt. Ezzel szemben Kurt (Sebastian Koch hangja által megelevenedve) egy Zeppelin-gyár mérnökeként értesül arról, hogy a regiment, ahol a fia is szolgál, eltűnt, és semmi hír felőlük a frontról. Az apa ekkor dönt úgy, katonának áll, és lehetőségeihez mérten fia nyomába ered. Kettejük perspektívája ugyanakkor hivatásuk mentén a játékmenetben leképződve is elválik egymástól. Harry fotós lévén a környezeti elemekkel és karakterekkel való interakció mellett bármikor előveheti fényképezőgépét és megörökítheti a játéktér aktuális pillanatait, amelyeket aztán csatolhat a tábori postával elküldött levelekhez szerelmének, Juliának. Kurt ugyanakkor mérnökként elsősorban a rádiótechnikához ért, így ő az, akit a játék során bajtársai műszaki gondok esetén riasztanak. Emellett pedig karaktere szintén leveleket küld a hátországba, ám Kurt esetében már morális dilemmákkal szembesülünk e levelek megfogalmazása során, a játék ugyanis néhány opció közüli választás formájában a játékosra bízza, mit mondunk el a fronton történtekről a levelek címzettjének, Kurt kislányának.

Az 11-11: Memories Retold már a közelgő fegyverszünet játéka. A Vimy Ridge-i csata egy pontján azok az alagutak, amelyeket a németek a kanadai tisztek lefülelésére ástak, beomlanak, főhőseink pedig bent ragadnak, és ez az a pont, ahol útjaik először keresztezik egymást. Az ellentétes oldalon álló, egymás nyelveit nem beszélő, így közvetlen kommunikációra képtelen Kurt és Harry mégis megmentik egymás életét, előbbi a puskáját teszi le, utóbbi pedig a leomló törmelék elől löki el a másikat. Ez az az epizód, ahol a metaforikus ábrázolásmód újabb rétegekkel gazdagodik: a játék során először ugyanis egy, az alagutakban ragadt macska felett vesszük át az irányítást, és egy szintén bent rekedt madarat veszünk üldözőbe. Az egész játék során visszatérő állatok alagútbeli jelenléte már első felbukkanásukkor implikálja szimbolikus voltukat, mégpedig, hogy mind a Kurthoz dörgölődző macska, mind a Harry által megmentett és meggyógyított madár inkább egyfajta lelki kivetülésként működnek. A játék során a Kurttal teljesíthető pályák némelyikén átválthatunk Lotty, a macska irányítására, aki olyan helyeket képes elérni – legyen szó háztetőkről vagy keskeny résekről –, ahová a mérnök képtelen lenne eljutni; a többnyire Harry vállán tanyázó madár szintén hasonló funkciót tölt be játékmenetileg: segítségével egyébként elérhetetlen helyeken lévő tárgyakat képes lelökni a játékos. Ily módon mindkét állat egyfajta játékbeli testi kiterjesztésként is működik, ezzel pedig részint összefonódik szimbolikájuk is. Lotty a remény ígérete Kurt számára, egyik levelében megígéri lányának, hogy hazaviszi és neki ajándékozza hűséges állattársát. Ily módon az állat szimbolikusan a hazatérés vágyának, egyúttal talán Kurt az otthon emléke által megőrizni vágyott emberségének a jelképévé is válik.

A hagyományosan a szabadsággal azonosított madár Harry történetszálában szintén szimbolikus jelentésrégeteket kap,

ugyanis ő lesz az, aki többször is bajba keveri Harryt, akár a párizsi szalonban, akár amikor eljuttatja Kurtnak a kanadai áttörés titkos terveit, az egyik befejezés pedig – ahol Harry némileg szürreális módon, egy Kurt által összeszerelt léghajón hazaindul szerelméhez, Juliához Kanadába – szintén újabb szemantikai mezőt társít az alakjához. A madár így az őt eleve a frontra juttató felelőtlen szerelem és a hazahúzó, téphetetlen kötelék szimbóluma is lesz egyben.

We shall not sleep, though poppies grow

A játék bevallottan a nyugati fronton elesett katonák előtt tisztelgő, egyfajta interaktív emlékműként is pozicionálja magát. Ez nemcsak abban nyilvánul meg, hogy a Valiant Heartshoz hasonlóan különböző gyűjtögethető tartalmak megszerzésével első világháborús történelmi információkat, a katonák vagy a hátország életéről szóló érdekességeket oldhatunk fel, hanem talán az 11-11: Memories Retold egyik legszebben megszerkesztett jelenete is ugyanezt mutatja. Nem sokkal a Vimy Ridge-i csatát követően Kurt fejezete egy rémálom-szekvenciával kezdődik, amelyben Lottyt irányítva kell haladnunk a pálya akadályai között, miközben egy vélhetően korábban a tábori postával érkező levelet olvas fel Katrin, Kurt felesége, amelyből kiderül, hogy a hátországbeli nélkülözések miatt lánya, Lucie tuberkolózisban szenved. A rémálom-jelenet egy német katonák holttesteivel körülölelt fához vezeti a cicát, felébredve pedig Kurt megszállottan keresni kezdi az álmában látott helyet. Az első világháború nyugati populáris emlékezetének egyik legismertebb motívuma a pipacs, amely John McCrae In Flanders Fields című verséből (ez a Sabaton feldolgozásában is meghallgatható, Deriviere-hez hasonlóan szintén női kórust alkalmazva) merítve a véráztatta föld képét megidézve az emlékezés jelképévé vált. Mire Kurt elér az álmában látott, senkiföldjén lévő fához, ahol retteg attól, hogy a francia és német katonák halmokban heverő holttestei között saját fiát találja, sokkolva tapasztalja, hogy a német katonák nagy része a saját falujából származik, a fát pedig egy pipacsmező öleli körbe. A francia őrjáratok gyűrűjében Kurt eljut odáig (némileg Saul fia-áthallással), hogy vissza kell cipelnie a holttesteket, hogy megkaphassák a végtisztességet. A pillanat szakralitását két momentum is jelzi. Egyrészt két francia katona észreveszi Kurtot, ám felismervén, hogy mit is tesz, leeresztik a fegyvert és hagyják elmenni. Másrészt pedig ahogyan Kurt és egyúttal az őt irányító játékos az egyik német katona holttestét vonszolja el a fa alól, a kamera dinamikusan, a játékos haladásával egyenértékűen vált át folyamatában váll feletti nézetből teljes felülnézetbe, ezzel tulajdonképpen egy olyan perspektívát adva, amelyben a holttestet vonszoló Kurt a pipacsmező glóriájában szinte állóképpé merevedik, és az elhunytak iránti emlékezés szimbólumává lényegül.

Az 11-11: Memories Retold kritikai recepciója elsősorban a játék lehetőségtereiben való cselekvés hiányát rótta fel a játéknak. A limitált játékoságencia megléte tagadhatatlan, adott esetben frusztráló is lehet, viszont talán sokkal termékenyebb, ha a játékot egy olyan interaktív drámaként gondoljuk el, amely egy roppant egyedi, kísérleti vizuális dizájn, egyfajta szimbolista lírai alkotásból átlényegülő narratíva, és olykor kellemesen melodikus, olykor dermesztően sötét zene elegyeként próbál méltóan megemlékezni a nyugati fronton elhunyt katonákról, miközben egyúttal a kor hangulati elemeit, atmoszféráját is felvillantani, elkapni igyekszik.