Erdélyi, de nem lektűr – Kritika Vida Gábor Senkiháza – Erdélyi lektűr című kötetéről

Vida Gábor alighanem az egyik legőszintébb író a kortárs alkotók között: már évekkel ezelőtt kijelentette, hogy nem fogja megújítani a magyar prózát, mert mindig is hagyományos történeteket akart írni. Az Egy dadogás története című regényében megírta személyes és családja történetét; nemrég pedig azt nyilatkozta, hogy az Ahol az ő lelke című kötete II. világháborús regénynek indult, ám rájött, hogy nem érti és nem ismeri a II. világháború eseményeit. Éppen ezért rendhagyónak számít, hogy legújabb regénye már címével és alcímével is feladat elé állítja az olvasót: Senkiháza – Erdélyi lektűr. Egy kitalált város kapta a Senkiháza beszédes nevet, amelynek lakói mind semmirekellők és jöttmentek? Na és hogy lehetne lektűr bármi, amit Vida Gábor ír, amikor már-már arspoetica-szerűen azt hangoztatja, hogy „a múlt, amit nem meséltünk el aprólékos gonddal, meg sem történt”? A két kérdésből egyre biztosan kielégítő választ kapunk Vida legújabb regényét olvasva, míg a másik valószínűleg eldöntetlen marad.

Lektűr?

Lektűrnek a könnyű, szórakoztató jellegű irodalmi alkotásokat szokás nevezni, nem ritkán a jelzők közé emelve az „igénytelen” kifejezést is. Egy aprólékos gonddal elmesélt erdélyi történet a II. világháború idejéből sok mindennek nevezhető, de lektűrnek biztosan nem. Vida több helyen is megemlítette, hogy Milbacher Róbert A magas irodalom lektűrösödéséről című cikkének elolvasása után vette a bátorságot, hogy ezt az alcímet adja regényének. Milbacher esszészerűen értekezik arról, hogy az irodalom bizonyos területein elvesztette tudásteremtő funkcióját, a történelmi regény pedig „a múlt megismerésének eszközéből a nemes szórakoztatás műfajává »silányult«”, és kiemeli, hogy a lektűrösödő irodalomban „nem az irodalmi alkotás alakítja az olvasót, hanem az olvasói igények az irodalmat”. Való igaz, hogy a Senkiháza közismert történelmi események mentén szerveződik, de egy olyan világba enged bepillantást, amelyről kevés ismerettel rendelkezünk, emellett pedig hiába a követhető, történetmeséléshez ideális és letisztult nyelvezet, korántsem tartozik a szórakoztató olvasmány kategóriába: nincsenek szellemes (sem másmilyen) párbeszédek, sem túláradó leírások vagy hangzatos álbölcsességek, megható és sokszor ismételt gondolatok Erdélyről – minden mondat hozzátesz valamit az előzőhöz, és az érzelmek helyett az értelmet célozza meg.

Vida valójában épphogy nem az olvasói igényeket szolgálja ki azzal, hogy – több kortárs alkotóhoz hasonlóan – félrevezet a címmel. Kiss Noémi például a Balaton című novelláskötetének idilli borítójával kelt hamis benyomást a belső tartalomra vonatkozóan, Pál Sándor Attila a Rokonok címet adja novelláskötetének, és kijelenti, hogy Móricz Zsigmond azonos című könyvéhez nincs köze, Nádas Péter pedig azt hangoztatta a Rémtörténetekről, hogy jól elhelyezett közhelyekből alkotta meg. Tulajdonképpen mindannyian éppen az olvasói elvárásokat játsszák ki, és ezzel egy időben bravúros módon fel is keltik az érdeklődést.

Egy dolog tehát biztosan megállapítható, mégpedig az, hogy

Vida Gábor legújabb regénye sem a hagyományos, sem a milbacheri lektűr kategóriájába nem tartozik bele.

Ahogyan az is biztos, hogy az események színhelye nem a kitalált Senkiháza, hanem a kitalált Namajd, egy erdélyi kisváros, amely Vásárhelyhez (Marosvásárhelyhez) közel helyezkedik el. A történet „ama nevezetes esztendőben” veszi kezdetét, amely nincs évszámmal megjelölve (csak a borító fülszövegén), de amelyben augusztus elseje szombati napra esett, amelyben Eleanor Holmot részegeskedés miatt kirúgták az amerikai úszócsapatból, és amelyben többször is emlegetik, hogy háború lesz megint. 1936-ban kezdődik tehát a regény, és tíz évvel később engedi el a namajdi lakosság elitjeinek kezét az a regényhez tartozó „hang”, aki a hálátlan utókor egyik képviselőjének tartja magát. Különleges pozícióba helyezkedik ez a szereplők fölé rendelt elbeszélő, mert bár „a hálátlan utókor mindig többet tud a világról, mint a bölcs és elégedett jelen”, mégsem él vissza ezzel a tudással. Néhol világossá teszi, hogy pontosan tudja, milyen események követik majd a történéseket, ám ennél a jövőbe látásnál többet aligha tesz: nem ítéli el az „elődöket”, és nem tesz javaslatokat arra, mit kellett volna másként csinálni. Tisztában van azzal is, hogy „idő kell, hogy az ember kiismerje magát a családi összefonódások, szövetségek és a több nemzedéken át tartó konfliktusok, gyűlölségek között…”, és már igen korán hangsúlyozza azt is, hogy nem kronológia, nem krónika, hanem „csak elbeszélés” készül, amelynek végén „az igazsággal is adós maradunk”. A hálátlan utókor képviselője azonban nem kívülálló, egyes szám harmadik személyben, hanem végig többes szám első személyben mesél, bevonva ezzel a történetbe az éppen olvasó utókor többi tagját is, függetlenül attól, hogy ezek a tagok az „utókorban” hol helyezkednek el térben és időben. (Az elbeszélő történetmesélése valóban lehetővé teszi azt, hogy ennek a többes számnak az legyen tagja, aki csak szeretne.)

Hálátlan utókor

A zárt közösség tagjai egymás után vonulnak fel a regény fejezeteiben, egyre több mindent megtudhat az olvasó a kisváros írnokáról, polgármesteréről, román jegyzőjéről, tanácsosáról, zsidó bolttulajdonosáról, fel-felbukkanó szász vándorfotográfusáról, hadnagyáról, pópájáról és jómódú lakosairól, illetve a szereplők közti kapcsolatokról abban az időszakban, amikor még „Románia van”, és amikor már az ágyneműben rejtegetett magyar zászlók is előkerülhetnek. Tiegelmann Ahasvér zsidó bolttulajdonos tíz éve legalább olyan fontos, mint Moldovan Marius román jegyző sorsa ez idő alatt, és mivel „itt mindenki tud mindent, el egészen a harmadik vagy negyedik faluig, és vannak dolgok, amelyekről senki nem tud”, valójában tényleg az egész közösség, és benne minden egyes szereplő fontos a történet szempontjából. Mindannyian szükséges „kellékei” annak, hogy ez a történelmileg rendhagyó tíz év – amely idő alatt Namajd lakosai egyik nap még Romániában élnek, másik nap a „visszaadott” Erdélyben, később pedig újra Romániában – érthetővé és megközelíthetővé váljon az olvasó számára.

Van azonban egy központi szereplő, aki az egész történelmi helyzetnek is szimbolikus alakja egyben: Kalagor Máté oklevél nélküli mérnök, aki egyszerre magyar és románföldi, „ahány hivatalos irata van, annyi néven szerepel”, és aki idegenként érkezik Namajd városába, mégsem marad „jöttment”. Keresi az identitását, a hazáját, az otthonát, amelyet már az apja is keresett, keresi a nyugalmát, a szerelmét, de mindenekelőtt keresi a megoldást arra, hogy működésbe hozza a város vízerőművét, amelyből hiányzik a vízturbina. Az évek alatt – talán kicsit túl hamar is – beilleszkedik a városlakók közé, megházasodik, feleségül veszi Borát, aki jelentős jellemfejlődésen megy keresztül, miközben elválik erőszakos férjétől – Kalagor felesége lesz, majd bolttulajdonossá, végül pedig magabiztos paraszttá válik, és többé nem hagyja, hogy csak történjenek körülötte az események. Kalagor azonban nem Borát keresi, ezért van egy szeretője a városban Lóczy Alíz személyében, aki feltehetően nem az egyik legkedveltebb alakja a namajdi történetnek, de ő az a szereplő, aki (egy ideig) még alkoholizmusa ellenére is a legreálisabban látja a világot maga körül. Alíz ugyanakkor szintén nem az a nő, akit Kalagor keres, ezért egy korábbi szerelme, az örmény Endza Sahaghian is befolyással van a férfi mindennapjaira – még akkor is, ha benne sem azt találja meg, amit igazán keres. (Felfedezhető némi párhuzam Kalagor és az Aranyember főhősének kettős élete között, annyi különbséggel, hogy a román–magyar főhős már-már hármas életet él.) Nemcsak azért fontos ez a három nő a főszereplő életében, mert ahogy Vida korábban írta, „állítólag nem eshet meg olyan történet, melyben nőkről nincs szó”, hanem azért is, mert

általuk is tovább mélyül ez a szimbolikus karakter, aki sehol sem találja igazán a helyét.

Egy alkalommal feleségével osztja meg a regény egyik legfontosabb gondolatát, amely szerint „van az itteniekben valami elvetélt igény a tökéletességre, valamit mindig el akarnak érni, amit nem lehet, de nem azért, mert gyengék, lusták vagy felületesek, hanem az a valami nincs is, arra a szintre nem lehet fellépni”. Igaz ez saját életére, és igaz ez az összes namajdi lakosra, és a Namajdon túli lakosokra is, ám a tíz év egyik legkeserűbb pillanata mégis az, amikor Kalagor fellép saját életének bizonyos szintjére, de az oroszok elveszik annak lehetőségét, hogy ott is maradjon, amikor a nagy nehézségek árán megszerzett generátort elviszik a vízerőműből.

Vida Gábor a hálátlan utókor hangját használva megörökíti egy erdélyi kisváros tíz évét, ahol vásárok és bálok, gyűlések és gyűlés utáni vendéglőbe járások, bukaresti utazások, katonai behívások és elbocsátások váltják egymást, miközben fél mondatokkal tájékoztat arról, hogy Hitler bevonul Bécsbe, Prágába, megtámadja Lengyelországot, hogy Erdélyt „visszaadták”, vagy hogy Magyarországot bombázzák. Meglepő, ahogyan ezek a jelentős események befolyásolják, vagy éppen hogy nem befolyásolják a fiktív város lakóinak hétköznapi életét (ugyanilyen meglepő az, ahogyan például Harkiv ukrán lakossága is reagál, vagy éppen nem reagál nap nap után a háborús eseményekre a jelenleg is zajló ukrajnai háborúról írt Harkivi naplóban).

A Senkiháza több szempontból is fontos könyv. Nemcsak amiatt, hogy Vida levéltári kutatások alapján, valódi elemekre alapozva meséli el tíz év történetét, de azért is, mert olyan időszakról ír, amelyről sokáig hallgatni kellett, és

olyan erőteljes kijelentéseket fogalmaz meg többek között a román–magyar viszonyokról vagy a magyarokról, amelyeket magyar olvasó némi döbbenettel olvashat:

„nektek az a bajotok […], hogy ha valaki nem pontosan úgy mondja, amit hallani akartok; ha valaki nem azt érzi, gondolja, nem úgy fogalmaz; ha valaki nem pontosan veletek ért egyet; ha valaki nem úgy raccsol, dadog, selypít, mint ti, akkor az már nem is magyar. És a magyar ettől egyre kisebb…” Ám az elmélkedésre ösztönző mondatok és a téma fontossága ellenére a regénytől, ahogyan azt az elbeszélő saját maga is írja, „elfáradtunk” – nem is véletlenül, hiszen a főszereplő maga is egy jó, de unalmas ember, akiben nincs szenvedély, sem indulat Alíz igazán pontos meglátása szerint. A történet azonban még éppen időben véget is ér, és az utolsó fejezetben két oldalba sűrítve tudhatja meg az olvasó, hogy mi is lesz a szereplők további sorsa.

A Nagy Erdély-regény, amelyet Vida még az Egy dadogás történetében vizionált, tulajdonképpen már rendelkezik két résszel is: az Ahol az ő lelke I. világháborús eseményeit követően a Senkiháza a II. világháborúról „mesél”. Az ezt követő időszak Erdélyéről azonban már igen sok könyv látott napvilágot az utóbbi években Tompa Andrea, Dragomán György, Bodor Ádám vagy éppen Visky András igen különböző tollából. Ebben a tekintetben az utókor inkább „hálás” lehet, hiszen eltérő nézőpontok, elbeszélői stílusok láttak napvilágot, eltérő generációk tapasztalatai váltak hozzáférhetővé és megérthetővé. Meglehet, hogy már csak az imént felsorolt alkotók történetmesélése is túlságosan eltérő ahhoz, hogy ebben a kontextusban kerüljenek egymás mellé, de ahogyan Vida regényében (és a valóságban) is jól megfértek együtt magyarok, románok, szászok és örmények, úgy az irodalmi különbözőségekből is valami rendhagyó jöhet létre – ami akár Erdélyt magát is szimbolizálhatja. A Nagy Erdély-regény különlegessége talán éppen abban rejlik majd, hogy nem egyetlen író alkotja meg (és a magyar ettől egyre nagyobb lehet…).