Final cut – Kritika Milbacher Róbert Keserű víz című regényéről

A Keserű víz Milbacher Róbert negyedik regénye vagy legalábbis negyedik szépirodalmi könyve (ha nem számoljuk meseregényeit), hiszen a Szűz Mária jegyese novelláskötetnek is tekinthető. Ebben az esetben tetszetős fejlődéstörténeti elbeszélést alkothatnánk, mely szerint a szerző pályájának íve az elbeszélésfüzértől a szinte esszéregény Léleknyavalyákon és a térben és időben független két cselekményszálat mozgató Angyali üdvözleteken keresztül a legutóbb megjelent műig, a „nagyregényig” tart. A Keserű víz cselekményszálai immár összeérnek, s bár az elsődleges narrátor többször panaszkodik vállalkozásának kudarcáról, mégis létrejöhet egy nagy (család)történet, és kirajzolódnak az események hátteréül szolgáló társadalmi és kulturális tablók.

A regényt két egymástól elkülöníthető elbeszélő meséli el: az egyikük a cselekményre a jelenből visszatekintő, az elbeszélhetőségre reflektáló narrátor, a másikuk a szlánavodai alapítási eseményeket harmadik személyben tolmácsoló, ám az elsődleges elbeszélő tudásával (helyenként tudatlanságával) rendelkező elbeszélő. Fejezetenként váltják egymást (illetve az elő- és utóhangot is egyes szám első személyben olvashatjuk). Mi az oka az elbeszélői hang váltakozásának? Kézenfekvőnek tűnhet, hogy a nagyanyja halálának bekövetkezése után a nagyanya életére visszatekintő narráció a szubjektív elfogultság miatt különül el az egyébként neki alárendelt, részben a nagyanyja történetének előzményeit elbeszélő harmadik személyű narrátortól.

Milbacher Róbert: „Keserű víz” – könyvtrailer

Hangot adni az azt nélkülözőknek

Az elbeszélő célja egyfajta igazságszolgáltatás („azt hittem, a nagyanyámról szóló történetek elbeszélésével valamifajta elégtételt szolgáltathatok egy szenvedéssel teli életért”). Hasonló igény már a Szűz Mária jegyesének előszavában is megfogalmazódott: igazságot szolgáltatni a falunak és a szegény embereknek, hangot adni az azt nélkülözőknek (a nyomorpornóba hanyatlás előtt egy pillanattal azonban kellően ironikus távlatba állítva az elbeszélt eseményeket).

A két cselekményszálat a genealogikus kapcsolaton túl (Szalai Lídia, akinek a könyv ajánlása szól, valószínűleg azonos a másik történetben szereplő nagyanyával) motivikus összefüggések is egy történetté fűzik. Az egyik ilyen elem a címbe is beemelt víz. Az első fejezetben, amely hozzákezd a 19. század utolsó harmadában játszódó események elbeszéléséhez, a víz a szlánavodai honfoglalás kulcskérdésévé válik, s a kútvíz felszínre törése szinte felér egy új teremtéssel („legyen este és reggel: az első nap”). Az erre felelő, a nagyanya halálára visszaemlékező elbeszélésben a víz az elmúlásnak megfelelő módon ellentétes irányból, esőként érkezik a sírba tételkor. A fejezet lezárása hatásos (bár szinte túlírt, a regény kevés szépelgő részleteinek egyikét jellemző) képpel csatol vissza a keserű víz fogalmához, összekötve azt a regény metanarratív szintjével: „Attól a borzongató, súlyos árnyként rám telepedő gondolattól az egész szertartás alatt mégsem tudtam szabadulni, hogy a réseken beszivárgó, a temető földjében bomló tetemek ízét kioldó keserű víz feltölti a koporsó sötét üregeit, átitatja a szemfödelet, lassan ellepi a szemgödreit, majd befolyik a hullamerevség elmúltával minden bizonnyal résnyire elnyíló szájába, végső és visszavonhatatlan hallgatásra kárhoztatva őt.”

Közös motívum a két elbeszélésben a vallásossághoz való viszony tematizálása. A szlánavodai evangélikus közösséget az idegenben való egymásrautaltság mellett a közös felekezet tartja össze (és különíti el például a katolikus sváboktól). Ez biztosítja Géczi hatalmát (a héttagú presbitérium révén), s erre a hatalomra veszélyes a Takács gyerek alternatív kozmogóniája, istenképe. Ennek a motívumnak is cselekményszálakat összekötő, végeredményben történetképző szerepe van. A Szent együgyűség című fejezetben fejti ki a Takács gyerek a világ és az ember teremtéséről vallott nézeteit, amelyek megbotránkoztatják ugyan hallgatóságát, de később alkalmat adnak utazása elmesélésére (itt Milbacher a kötetben egyedüli alkalommal él azzal az eljárással, hogy egy „cliffhangerrel” köti össze a kilencedik és tizenegyedik fejezetet). A következő fejezetben (A hitehagyott) meséli el a nagyanya katolizálásának történetét, amely az evangélikus családból való részleges és időleges kitagadásához vezet. Mindkét „hitehagyást” a közösségek (előbbiben a falu, utóbbiban a család) históriája utáni kutatás vezeti fel (Árva-Tóth a szlavóniai telepítések hátteréről igyekszik mesélni, míg a nagyanya életét elbeszélő narrátor három kép alapján rekonstruál történeteket, melyek közül az egyik reflektáltan fikciós, boldog életet ajándékoz nagyanyjának).

Az utazás motívuma révén is olyan allegorikus viszonyba kerülnek a két cselekményszál eseményei, amely kölcsönviszony egyúttal hozzájárul a regény megszületéséhez.

A Takács gyerek nagy útjáról szóló fejezet erősen jókaias módon beszéli el az addig a szlánavodaiak előtt ismeretlen balkáni utazást, amit indokolhat az előző fejezetben megismert tény, hogy a nagyanya kedvenc írója Jókai Mór volt, különösen a Szegény gazdagok, amelyet részben sajátjaként mesélve az elbeszélő unokának, összeolvasztott igazat és valódit („Márpedig lehet-e másnak látni az életet, mint mágikusan gomolygó valóságnak a halál felfoghatatlan, mégis kiábrándítóan józan realitásának fényében?”). Ez a mágikus realizmus jelenik meg a következő, a nagy utazást elbeszélő fejezetben, amely a narráció kitérői között a leghosszabban a Takács gyerek repülési terveivel foglalkozik, aki néha majdnem nekilendült a sziklaperemről, de aztán folytatta a madarak repülésének tanulmányozását: „Nem meghalni akart, hanem repülni.”

Az utazás a képzeletbeli és a valóságos ellentmondásának metaforájává válik. A 19. századi elbeszélésben a telepesek a boldogulás reményével vándoroltak ki, de nemcsak a természeti környezet (és a szomszéd népek) barátságtalanságával kellett szembesülniük, hanem később az egész vállalkozásról kiderült, hogy csaláson alapszik. A majdnem 80 évvel későbbi visszaút már illúziók nélküli, s a valóság nem is cáfol rá a reménytelenségre. Ha az időben való visszaútnak (az időutazásnak, a múlt rekonstruálásának) a 21. századi fikcióban lehetséges megvalósíthatósága felől értékeljük Milbacher Róbert legutóbbi regényét, akkor kétségtelenül „nagyregénynek” tarthatjuk, amely több hagyományt ötvöz a történelmi és dokumentumregénytől a posztmodern reflexív prózáig. A regény mindkét elbeszélője folyamatosan tudatában van az általuk elbeszéltek konstrukció voltának, csak ezt az elsődleges, egyes szám első személyben megnyilatkozó („nagyanyázó”) narrátor folyton ki is mondja, míg a másodlagos, az előzmények történéseit kutató elbeszélő csak utalások formájában jelzi.

A nagyanya korán meghalt, „névtelen” lányainak allegorikus történetei az elsődleges elbeszélő vállalkozásának paradox voltát hivatottak hangsúlyozni.

„Arra kellett rádöbbennem, hogy ennek a két kicsi lánynak éppen a névtelenségből formálódik valamifajta története. A megnevezés hiánya ezúttal nem a felejtést szolgálja, hanem a ki nem mondott szavak a nyelv fonákján kirajzolódó végtelen lehetőségek és egyben beválthatatlan remények illúzióját keltik.” A nagyanya történetének rekonstruálása szintén együtt jár a megnevezés hiányával: az elbeszélő kijelenti, hogy a regény valóságán kívül soha nem nevezte „nagyanyának” a regény főszereplőjét, s az olvasó csak következtethet arra, hogy ő azonos az ajánlásban szereplő Szalai Lídiával, illetve a szlánavodai Lidikével. Valószínűleg ezért sorolja az előhang (Szörtyzörejek) a nagyanya halmozódó betegségeit a kórisméket, zárójelentéseket imitálva, hiszen ezek (a halál beálltával és tapasztalatával együtt) a valóság illúzióját adják, legalábbis a testi mivoltot illetően, ami talán egyetlen biztos ismeretként szerepel a Keserű vízben.

A milbacheri paradoxon

Milbacher már első kötetétől kezdődően hatásosan mozgósítja az elbeszélhetőségre vonatkozó kérdéseket regényei olvashatósága tekintetében. Ki az, aki a többféle nézőpontot és elbeszélést egységként közvetíti? Eltérő értelmezői nézőpontokból, de mindhárom korábbi szépirodalmi könyvének ez a megértéshez vezető alapvető kérdése: Bizdó Józsikának a kötetben elmondott történetekkel teleírt, nem ismert kockás füzete a Szűz Mária jegyesében – ami szintén történetté válik egy kollektív, külsőbb nézőpontból; a Léleknyavalyák részben az alkapitányhoz kötött fokalizációja, mely regény cselekménye a főhős eltűnéséről is beszél; az Angyali üdvözletek bonyolult narratív szerkezete, amely zavarba ejtően és állást nem foglalva kényszeríti kimozdulásra az olvasást a bibliai referenciák köréből, melyek nélkül a történet nem érthető.

A rejtély megoldására irányuló törekvés szervezte történet olyan epikai séma, amely sajátos mintázatokat ölthet. A Keserű víz esetében az adja a séma egyediségét, hogy a megoldás annak az eseménysornak az esetében állt elő, amelyet az elsődleges elbeszélő szempontjából előzményként hallhatunk (a szlánavodai „honfoglalás”), míg a nagyanya döntéseinek motivációiról pusztán feltevéseink lehetnek. Vagyis a témává vált elbeszélés felől sikerült egy történetet lezárni (Gécziék leleplezése), míg az e nézőpont szempontjából igazán fontos történet rekonstruálása, ami az elbeszélés igazi tétje, a történetelbeszélés retorikája szerint kudarcot vallott. A milbacheri paradoxon (amely mind a négy emlegetett szépirodalmi kötetét jellemzi) abban áll, hogy bár az emlékmű állítása sikeres lesz (létrejön egyfajta múlt, rekonstruálódnak események és személyek), a narráció mégsem engedi meg az olvasás számára azt a fajta belefeledkezést, amelyet az „így történt” hitelességébe vetett bizalom biztosíthatna.

Ha tetszik, ez Milbacher szépirodalmi prózájának etikai kihívása: nem engedi meg se az elbeszélés, se az olvasás számára, hogy higgyen a történet véglegességében, az események elbeszélésének egyedül érvényes módjában.

Ez nemcsak a történtek és magyarázatok bizonytalanságának hangsúlyozásában jelenik meg, hanem az „akár másként is el lehetne mondani”, „úgy kellett volna lennie”, „annyit tehetek érte, hogy elképzelem” típusú, jelzetten a narrátor önkényének megfelelő változatok előállításában is. Ezeknek a lehetőségeknek a történetbe építése kétszeresen is az etikai mezőbe emeli a regény értelmezését. A már emlegetett „igazságszolgáltatói” attitűdnek megfelelően az elsődleges elbeszélő például biztosítaná a nagyanyának a boldog életet egy fotón látott idegennel, amelynek ára persze az elbeszélő-unoka nemléte lenne; vagy legalább 1956-ban disszidálhatott volna a család az ausztriai rokonokhoz. Másrészt ezek a „mi lett volna, ha” futamok tudatosítják az olvasóban, hogy a regény cselekménye pusztán a legvalószínűbb történet rekonstrukciója, a jelenből visszatekintve a leginkább valószínűnek tűnő elágazások követése. Így nyer értelmet az utóhang címe, a Végső változat. A (családi) múlt regényként való megjelenítése a milbacheri felfogásban nem lehet más, mint „final cut”, praktikus okokból végessé pontosított (ezzel pedig egyszerűsített) végtelenség.