Lehet-e kacagni a Dunán? – Kritika Kiss Noémi Karácsony a Dunán című kötetéről

Mi van a Dunában? A kérdést Pál Sándor Attila teszi fel azonos címet viselő novellájában, de feltehetné akár a kortárs magyar irodalmat olvasók jelentős része is. A Duna mint díszlet, mint az elmerengő szemlélődés tárgya magától értetődő módon számos írásban megjelenhet és meg is jelenik, ám az utóbbi időben a legtöbb szerző mintha az Ady-féle „Megtudtam, hogy titkokat rejteget / A mi Dunánk, ez a vén róka…” sorok fényében alakítaná bármely írását, amelyben a folyó szerepet kap. Rakpartos balladát írt Kemény István, négy-öt fokos vízbe meríti szereplőit Harag Anita (A Lánchíd északi oldala), a dunai medvéről (A kormányos) és az örök Dunában sodródó Paliról (Mi van a Dunában?) ír Pál Sándor Attila. Ám a rövidebb „epizódszerepek” mellett Nádas Péter (Rémtörténetek), Dunajcsik Mátyás (Víziváros) és Szálinger Balázs (Al-dunai álom) azt is bizonyítják, „hogy nem pusztán díszlet, de szereplő is lehet a táj” – sőt, akár főszereplő, az események alakulását nagyban befolyásoló tényező is. Kiss Noémi legújabb, Karácsony a Dunán című novelláskötete a folyó főszereplésével szintén dunai titkokat fed fel, vagy éppen tart továbbra is homályban, miközben mintha megválaszolná Ady kérdését is: „A Duna-parton sohse éltek / Boldog, erős, kacagó népek?”

Kiss Noémi számára persze egyáltalán nem ismeretlen a tájban rejlő lehetőség, erről tanúskodik a Rongyos ékszerdoboz című útinaplója vagy az Ikeranyában, a Sovány angyalokban felbukkanó, többször a Balaton egyes helyszíneihez köthető hangulatváltás is. Ám a legékesebb példa természetesen nem más, mint a tizennégy novellából álló Balaton című novelláskötet, amely az idealizált helyszínt ismerteti meg az olvasóval egy merőben új szemszögből, több egészen eltérő és korántsem idilli történeten és a ’80-as évek időszakának ismerős jelenségein, tárgyain keresztül. A Karácsony a Dunán kevésbé rendhagyó szemszögből, de ugyancsak novellákon keresztül közelíti meg témáit, sűrített, tömör és újraolvasásra sarkalló mondatokból ismerhetjük meg egy Duna menti falu lakóinak különceit, élőit, halottait, eltűntjeit, mítoszait. A helyszín nem konkrét, de a Szentendrei-sziget, azon belül is Kisoroszi környéke beazonosítható; az időbeli elhelyezés azonban nem ilyen egyértelmű, a történetek széles skálán mozognak: az Isonzó mellől hazavárt apa, az 1945-ben történt gyermekgyilkosság, az NDK-s diótörő, a Viber és a TikTok, a világjárvány, az ukrán menekült lány is helyet kap a tizenkilenc novellában. 

Éppen ez az időtlenség, a táj és helyszín köré épülő, korlátoktól és megkomponáltságtól mentes „történelem” a kötet egyik legnagyobb erénye:

a történetek egy laza keretet kapnak az imént felsorolt információknak köszönhetően, így természetesen megörökítenek különböző korszakokhoz köthető eseményeket, ám egyáltalán nem céljuk konkrétumokat vagy pontos korrajzot adni az egyes időszakokról – ezért is kérdéses, hogy a címben szereplő, konkrét dátumhoz kötött ünnep jó választás volt-e.

A kifejezetten a téli vagy az azt megelőző, azt követő időszakban elhelyezett novellák kétségtelenül kiváló ötletnek bizonyulnak: az olykor befagyott folyó, a szél és hóvihar, a köd, az árvizek adják a legmegfelelőbb keretet a balladai történeteknek. Ebből a szempontból teljesen helytálló, ahogyan a novellákban többször is visszatérő Zsombor, a révész fogalmaz: „a tél, higgyétek el, az itt a legjobb a világon!” A karácsony beemelése a Duna-parti történetek közé jól működik, hiszen Kiss Noémi, amihez csak hozzáér, azt valóságossá teszi, és nem akarja mindenáron fenntartani annak illúzióját (még karácsonykor sem), hogy a történetek csak boldog véget érhetnek: most sem a fa alatt boldogan ünneplő családok idilli képe jelenik meg a Duna menti falu valamelyik házában. A címadó novella egy Füredi úti lakótelepen élő családról szól, amelynek a Négy Tigris Pláza építése miatt száz kilométereket kell utaznia, ha szánkózni akar. Egy téli napon, miután a városra meglepetésköd ereszkedett, a folyó pedig jégtengerré vált, a család elindul a szigetre, hogy a befagyott Duna egy jégtábláján megkezdje útját a Nagy Ismeretlenbe. A kalandnak véget vet a szentendrei gátőr, így a szenteste ismét a lakótelepen telik, az anya pedig újra a plázában dolgozva tölti a várva várt estét. Akár boldog véget is érhetett volna a történet, de nem Kiss Noéminél. Vannak ugyanakkor olyan novellák is, ahol a karácsonynak nincs igazán nagy jelentősége, például A masszőrben, ahol a szakember „fogja és leemeli a hátadról a púpot”, de A ló és a kompban megemlített adventi vásárnak sincs kiemelkedő szerepe, hiszen a hangsúly a Dunában álló lovon van. A kötet első novelláin érezni egy kis erőlködést arra vonatkozóan, hogy a témák ne csak a Dunához, de a karácsonyhoz is kötődjenek – ha már a cím is azt sugallja, hogy ilyen irányba mozdulnak el a történetek. Ez azonban a könyv második felében ugyanúgy ködbe vész, mint A ködember című novellában szereplő lányok. A kötet címe felfogható egyfajta polgárpukkasztásként is: a tréfa azon olvasók elvárásrendszerét veszi célba, akik hajlamosak az olyan könyvet, amelynek címében szerepel a karácsony szó, csakis karácsonykor, az ünnepi, meghitt hangulat reményében olvasni. Az viszont kérdés, hogy kik lesznek többen: a kötet befejezése után elégedetten bólintók vagy a csalódottak. Talán jobb ötlet lett volna a könyvnek a 2024-ben érkező német kiadás címét, a Dunai kutyát adni.

Nagy kár lenne érte, ha a novellák nem találnának el a közönségükig, annál is inkább, mert Kiss Noémi egy különleges pozícióból láttatja az eseményeket. Az elbeszélő sokszor gyermeki vagy kamaszkori szemszögből közvetíti a történéseket, ezzel megidézve az erre az életkorra jellemző „titkos, szabad világot”, amely egy könnyen befogadható, steril, sokkal inkább leíró, ítéletektől/ítélkezéstől mentes nyelvezetet eredményez, és amelynek köszönhetően semmi sem tűnik lehetetlennek. Előfordulhat, hogy a Szájnak nevezett kutya minden kényeztetés ellenére csak úgy maradhat életben, ha visszaviszik a Duna-partra (Dunai kutya), ahogy megtörténhet az is, hogy a szelíd, szófogadó barátnő egyszer csak kicsiny hódokat nyársal fel egy bottal (A fehér ház). Ám ez a „nincs lehetetlen” attitűd mutatkozik meg a Téli mese a Samuról című novellában is: Samu, a szigetlakó egyszerűen „kiszállt ebből a sodró világból”, a személyi számát törölték a hivatalban, nem volt sem adószáma, sem tb-kártyája, a személyi igazolványát pedig a Dunába dobta. Hogy mindez csak falusi szóbeszéd, a falu „mítoszának” része vagy valóság, az igazából nem is számít. Mint ahogyan a Holle anyó visszatér című novellánál – amely már-már egy valódi (rém)mesének számít – is lényegtelen, hogy a lelkiismeretes dolgozó ugyanúgy nem ér boldog véget az ajándékba kapott arannyal, mint az őt kizsigerelő főnöke, akinek szurok lett a jutalma – Kiss Noémi hozzáért a témához, az ideális végkifejletet pedig elsodorta a Duna.

A különleges pozíció azonban nemcsak az imént leírtakból fakad, hanem abból is, hogy a történetek elbeszélője/megosztója a legtöbb esetben egy valódi falulakó vagy közvetetten az (A fehér ház azzal kezdődik, hogy „élt a falunkban egy lány…”, míg a Téli mese a Samuról című novella szemszöge az „anyám mesélte”). A bennfentesek elbeszéléseiben – amelyet ugyanaz a gyermeki szemszögre is jellemző, steril, tárgyilagos és tömör nyelvezet jellemez – megelevenedik a város és falu között húzódó, soha fel nem oldható ellentét. Akárcsak a Kiss Noéminek is mintaként szolgáló Puszták népében, itt is csak az beszélhet hitelesen a falusi mítoszokról, a ködemberről, a gólemről, a befalazott feleségről,

csak az tudja, hogy miről hallgatnak hangosan a faluban, aki ténylegesen része ennek a világnak.

Kontrasztként pedig ott van A hírkereső és a gólem című novella, amelyben „rossz uniós aszfaltutakon” érkezik egy igazi kívülálló, egy újságíró Bécsből a faluba, hogy a gólemet lefotózza, és hírt adjon róla. Kutatása (önálló szemlélődése) sztereotip gondolatok és meglátások között telik: „a falu mint bolondokháza”, „micsoda nép, hogy semmit nem javítanak meg”, „ezek itt olyanok, mint a befogott kutyák”, „ketrec a falu”, „boldogtalanok lakják”. Az író ezúttal sem finomkodik, ezúttal is a „sáros valóságot” ragadja meg.

Úgy tűnik, Kiss Noémi rátalált egy útra, amelyen haladva elvárásoktól függetlenül, egyedi nézőpontokból képes történeteket közvetíteni az olvasó felé, ám amely útról talán a jövőben érdemes lesz letérnie egy kis időre annak érdekében, hogy a témái, a megközelítési módszerei ne váljanak túlzottan ismerőssé. Az azonban kétségtelen, hogy legutóbbi két kötetében a Balatonról és a Dunáról is sikerült olyan novellákat írnia, amelyeket az olvasó nem felejt el egykönnyen. Előbbit éppen azért, mert nagyon is a realitás talaján marad, míg utóbbit a falusi „hiedelemvilággal” szorosan együtt mozgó és a Duna rejtélyes sodrását követő történetei miatt. Különösen fontos megemlíteni itt a két kötetet is valamelyest összekötő témát, az orvosszakértő nagyapát és a tőle származó feljegyzéseket, amelyek alapján megszülethetett a Kanálislány és a legújabb novellák között az Emmer Erzsébet. Akárcsak a Kanálislány, az Emmer Erzsébet is egy gyermekgyilkosság jegyzőkönyve: az anya háromnapos korában kútba dobja csecsemőjét.

Ezeknél a történeteknél ténylegesen csak a tárgyilagos, távolságtartó elbeszélésmód teszi lehetővé, hogy az olvasó képes legyen befogadni a különösen kegyetlen eseményeket,

és bár a téma önmagában szintén feldolgozatlan, talán nem probléma, hogy Kiss Noémi megválogatja, mikor fed fel egy-egy rég elhallgatott és elfeledett esetet.

És hogy éltek-e a Duna-parton kacagó népek, annak megválaszolására az eddig leírtakon kívül a szerző műhelyesszéjét idézhetjük, amelyben a falut nemcsak a magyar irodalom origójaként említi, de meglátása szerint „a faluból nőtt ki a magyar ballada, a dráma” is. A balladák és drámák szereplői aligha sorolhatók a kacagó népek közé, és a Karácsony a Dunán legtöbb története is azt sugallja, hogy az Ady által kutatott népeket máshol érdemes keresni. Ám ha nagyon kitartóan kutatjuk, megtalálhatjuk azt a néhány szerencsést, akik, ha csak néhány pillanatra is, de „kiszakadtak a világból” – még Kiss Noémi novelláiban is.