„Határkor” – Tamus István és Fátyol Zoltán kiállítása a MODEM-ben

Bár a két művész véleménye egyezik abban, hogy az idők során saját hangjuk meglelése óta inkább változtak, mint fejlődtek, a kurátor határozott rendszere szerint míg Tamus grafikusi szemléletének, világértelmezésének központjában a „valóságreprezentáció”, addig Fátyoléban egy „alternatív valóságmodell” áll. Tamus István „leginkább a keresztény hit és a bibliai történetek, a helyi vonatkozású és az utazások során bejárt terek, [tájak], valamint a különleges élethelyzetek [és szereplőik] inspirálta mozgalmas grafikáiról ismert”. Fátyol Zoltán pedig „a különféle anyagokkal kísérletező, az archaikus [és a modern, az avantgárd és neoavantgárd, az art brut, valamint a posztmodern] kifejezésmódokkal párbeszédbe lépve önérvényű magánmitológiát teremtő alkotóprogramjáról nevezetes”.

Azonban a feltűnő tematikai, motívumbeli, technikai, műfaji és stílusbeli különbözőségek ellenére vannak olyan azonosságok is, amelyek az egyéni történetek szálait fonják-szövik egybe, közösségi létbe. Jellemző például, hogy „mindkettőjük tevékenysége a [nem elégszer hangsúlyozott!] hagyományfolytonosság [sic!] jegyében bontakozott ki”. S hogy például:

„közel fél évszázada vesznek részt a debreceni vizuális nevelésben és a tágabb régió kulturális életében.

Míg Fátyol 1991-es alapításától fogva a Vámospércsi Művésztelep és Grafikai Műhely irányítója, addig Tamus István 1996-os indulásától a derecskei [székhelyű] Hajdú-Bihari Grafikai Művésztelep művészeti vezetője, továbbá 2000-ben megalapította a Grafikusművészek Ajtósi Dürer Egyesületét (GADE), amelynek mindmáig elnöke.” S még felsorolni is sok lenne, hogy hány és hány hazai és külföldi egyéni, valamint csoportos kiállításon, művésztelepen vettek részt együtt, illetve külön-külön is, s hogy hány és hány helyi díjat gyűjtöttek be rendkívül termékeny és következetes pályájuk során.

[…] Fátyol Zoltánnak leginkább a Debrecen és környéke, valamint az Alföldi Iskola hagyományaiból táplálkozó, de 1989–90-től hirtelen új fejezetet nyitó, sok irányból táplálkozó, mégis összetéveszthetetlen egyéni jegyekkel gazdagított szenzibilis munkásságát hat jellemző ciklusban foglalja össze. Ezek a ciklusok egyenként bár önálló törekvéseket, jól körülhatárolható anyagi, technikai, tematikai, képi, szellemi és fogalmi entitásokat, szándékokat jelölnek, mégis majd mindegyikben külön-külön jelen van az összes többi, vagy legalább az egyik-másik ciklus sajátossága.

Az archaikus tudás újrafelfedezése című műcsoport alkotásaiban adoptálódva adaptálódnak a prehistorikus, a totemisztikus, a sumer, az óegyiptomi, a hindu, az antik görög–római és a zsidó–keresztény kultúra egyénileg átértelmezett, személyes mitológiává, „alternatív [költői] valóságmodellé” alakított képi toposzai, illetve történetei.

[…] A festőként induló, de „valóságreprezentációjában” alapvetően rajzos gondolkodású és beállítottságú Tamus István másképpen sokoldalú, elsősorban változatos és visszatérő témái, valamint drámaian groteszk, expresszív grafikai eszköztára, technikai jártassága és látszólag kusza, szertelen vonalkultúrájának kiművelt gazdagsága által izgalmas életművét Áfra János úgy közelítette meg, hogy ezúttal kizárólag sokszorosított grafikákat és néhány, a természeti környezetből kiemelt, műtárggyá avanzsált egészen megkapó, finom egyszerűséggel tálalt talált tárgyat válogatott tőle. A nála felállított hívószavak szintén hat csoportba sorolják a műveket.

[…] A Szövegek vonzásában jelölésű blokk autonóm rézkarcai, drámai erejű fekete-fehér és/vagy szürke, de leginkább egy dúccal dolgozó, azt folyamatosan változtató, színes és mozgalmas térhatású újabb linómetszetei meggyőző erővel bizonyítják, hogy egy vérbeli grafikus nemcsak arculat- és emblématerveket tud készíteni, hanem neves irodalmi művek és szerzők szubjektív képi fordítója és önértékű értelmezője is egyben. Tamus István számos kötet képanyagát készítette el az elmúlt évtizedekben. Így születtek meg Csokonai Vitéz Mihályt, Petőfi Sándort, Arany Jánost, az ötvenegy éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt Borbély Szilárdot idéző lapjai, valamint Dante Isteni Színjátékát, illetve Gulyás Imre Apáink a Donnál című eposzát illusztráló metszetei. Ám Áfra János kihangsúlyozza azt is, hogy „Tamus nem egyszerűen illusztrálja a Borbély-műveket, képei sokkal inkább a keresztény tradíció általi közös meghatározottság felismerésén alapulnak”.

A cikk teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat februári számában a 45. oldaltól olvasható. A lapszám hamarosan online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.