Innen jól látni, hogy Isten hátán is vannak ráncok – Kritika Áfra János Omlás című kötetéről

Kihívás átfogó gondolatokat megfogalmazni egy olyan verseskötetről, amelyet épp a mindenség széthullásának igen sokrétű ábrázolása tart össze. Áfra János legújabb kötete, a 2023 őszén megjelent Omlás az emberi létezés legelemibb kérdéseit járja körül, mint a világ és az ember pusztulása, a háború erkölcsi kérdései, az Isten, a nyelv vagy az individuum önértelmezése a közösség láncolatában. Ezekről a mindennapjainkat, lényünket alapjaiban meghatározó gondolatokról jelenlegi gyakorlatias, a nem haszonelvű szellemi tevékenységet mindinkább peremre szorító korunkban megfoghatatlanságuk miatt mégis nehéz beszélni – különösen akkor, ha összeomlásukról, pusztító erejük következményeiről van szó.

Az Omlás öt ciklusa az Oszlop, az Alapfal, az Anyagfáradás, a Hidak és az Entrópia címeket viseli. A kötet- és cikluscímek az épületek materialitására irányítják a figyelmet. Az első két ciklus még az épület statikus mivoltára koncentrál, de a kötetcím ismeretében már úgy szemléljük, mint ami pusztulni fog; még teljes állapotában figyeljük meg, miből keletkeznek majd szükségszerűen a romok. A kötet záró verse, a Madarak romjai szerint ugyanis: „ami nem zúzódik porrá, sosem létezett”. Ugyanakkor, ahogy a kötet nyitóversének a ChatGPT-től idézett mottójában olvashatjuk: „A romok a fejlődés magvai...” Hiába az elkerülhetetlen pusztulás kötete hát az Omlás, mégsem kelti a teljes letargia érzetét.

A megsemmisülés létezésünk törvényszerűsége, egyfajta megtisztulás, melynek célja, hogy valami jobbnak adjon teret.

A cikluscímek – főleg a kötet több versének elvont, emelkedett gondolati tartalmához kapcsolódva – megidézik az épülés fogalmát is, amelyről a tárgyi valóságtól immár elvonatkoztatva asszociálhatunk a civilizáció, a kultúra, a földi élet épülésére, fejlődésére is, amely dinamikusan pusztít és teremt, de folyamatosan és természetszerűen az entrópia felé halad.

Az Oszlop számos versében megjelenik Isten, a világ kezdete és az archaikus ember. A kötet előrehaladtával, ahogy egyre hangsúlyosabbá válnak bizonyos történelmi tragédiák és súlyos emberi bűnök, mint a csernobili katasztrófa vagy a zsidóirtás, mindjobban artikulálódik egy szkeptikus, megingott hitű világkép is.

A kiábrándító világ azonban nem törli el teljesen a lelkiség jelenlétét.

A fenyegető árnyékként közelgő vég egyre gyakrabban, egyre grandiózusabb mértékben válik a versek témájává, mígnem az utolsó ciklusban már egészen egy második özönvízszerű apokalipszis képe rajzolódik ki.

A pusztulás és a fejlődés folyamatos, kontrasztos váltakozása, illetve a létezés filozofikus alapkérdései Az ember tragédiájához közelítik a kötetet. Madách nagy műve óta több mint százötven év telt el: volt két világháború, fajgyűlölő népírtás, feltaláltuk az atombombát, berobbant a digitális világ, világjárvány pusztított – vagyis lezajlott a 20. század, valamint a második évezred első két évtizede, azok minden felforgató jelenségével együtt. Volna hát anyag a nagy gondolati versekhez, ám kevés kortárs magyar költő talál hozzájuk nyelvet, a problémák a fiatal szerzőknél is jellemzően inkább enervált, ironikus hangnemben tematizálódnak.

Az Omlás mer súlyos lenni, komolyan veszi emberi mivoltunk aktuális és örök érvényű dilemmáit.

Az egyéni tapasztalatokat szinte mindig általános létkérdéssé duzzasztja, eltávolodik a posztmodern kisember bagatellizáló regiszterétől, helyette emelkedett hangnemben nyúl témáihoz. Kétségtelen, hogy korunk egyik alapélményét jelenti a sokkoló fejlődés és pusztulás együttese – kérdés azonban, lehet-e ezekről úgy beszélni, hogy a súlyos szavak ne üres frázisként hassanak, és a komolyság ne váljon kellemetlen pátosszá.

Áfra János költészete finom érzékenységgel egyensúlyoz az intimitás és az érzelgősség vékony mezsgyéjén: utóbbitól a higgadt szikárság óvja meg, ahogyan sallangmentes részletességgel képes megalkotni a képi vizualitást. Ugyanakkor bátran használ nagy szavakat, amelyek a hozzájuk kapcsolódó meglepő képzettársításoknak köszönhetően mégsem hatnak elhasználtnak. A nyelv és az írás kialakulásának archaikus képeit A nyelv a távolság című vers például úgy jeleníti meg, mint egyfajta isteni sugallatot, amit a vers fikciós világába ágyazva mégsem érzünk naivnak, az ihletettség közhelyét tartalmassá, egyedivé rajzolja: „Kezdetben minden írás ilyen szent és ismeretlen, / ezért az első égi utazók szellemállatnak öltöznek, / főzeteikből isteni víziók és zajok szakadnak fel, / aztán a kiváltságosak útját ledönti az értelem – / e rituális beismerés örökösei vagyunk. / A kéz szerelmet vall a képnek, és írni kezd.”

Az idézett részletben az isteni jelenlét a nyelvhez képest inkább csak másodlagos téma, azonban a kötet számos versének gondolati magva a teremtő. 2023-ban Istenről, teremtésről verset írni nehéz vállalkozás. A magasztos téma jó nyelvi megformáltsága ugyan lenyűgözheti olvasóját, de félő, hogy a kevésbé szakrális gondolkodásúak számára meggátolja az igazán bensőséges kapcsolódást. Az ősi téma hagyományos megszólaltatási módja, amelyben a lírai én kiválasztott médiumként közvetít, mintha érvényét vesztette volna a kortárs magyar lírában – nem mintha a hit változott volna oly nagyon, inkább csak a költői szerep vált emberibbé. Épp ezért nagy kihívás hitelesen, a téma komolyságát megőrizve hitről szólni.

Az Omlás „istenes verseiben” a monumentális téma némi cinizmussal vegyítve képes a közvetlen megszólításra, azonban nem nélkülözi az emelkedettséget sem.

Az egyébként komoly hangvételű Mikor előtört nemcsak a világ teremtését, de Isten létrejöttét is megidézi, akit úgy jellemez, mint egy körömnyi vénembert, akinek szeme fáradt, és kimerül, beleizzad a teremtésbe. Ez az antropomorf, profán jellemzés nemcsak közvetlenséget teremt vers és olvasó között, de némileg rezonál Az úr, aki vagy című versre is, amely talán még jobban rátalál az istenes versek ma érvényes hangjára. Az Úr megszólítása, az imahelyzet már önmagában feltételezne egyfajta hitet, ennek ellenére a vers tartalmát épp a szkeptikusság jellemzi: rámutat a paradoxonra, hogy az ember felett álló entitás nem ismeri az emberi tapasztalatokat, az érintést, az ízlelést, a szaglást, a szenvedést. „Mint süket zenészre gondolnak rád, uram.” Ugyanakkor a megszólaló sem talál jobb jellemzést az általunk ismert, Istenben hiánynak gondolt tulajdonságoknál az Úrra; ahogy ő nem képes az emberi tapasztalatokra, úgy mi sem tudjuk elgondolni az övéit. Ezáltal pedig az imavers is meddő kísérlet, hiszen az Isten és az ember két külön paradigmában létezése kizárja a közös metszet lehetőségét, amely kapcsolódásra adhatna esélyt.

A komoly hangnem a szerző költészetének sajátja, ám eddigi köteteivel ellentétben az Omlás néhány verse olykor túlzott patetikusságba csúszik át.

Néhány bölcseleti témájú vers semmitmondó marad. A Tizenkét ok a halál előtt üdvözli az élet felemelő eseményeit, azonban mindegyik kissé túlhasznált, így nagyzoló, üres igazság marad, ráadásul egymás kontextusában sem vezetik be a nagy gondolatok esetleges új aspektusait: „10. Mert megcsináltuk, amit lehetett. 11. És elengedtük, ami nehéz.” Talán azért az Omlásban válik először néhány helyen hátránnyá a komoly hangnem, mert az eddigi kötetek nem vállalkoztak ilyen mélységben egyetemes témák megragadására. Ezek viszont csak valamilyen egyénítéstől válhatnak érdekessé, legyen az humor, a játékosság groteszk hatása vagy – ami Áfra János eddigi munkásságát is meghatározta – a nagy téma apró helyzetbe sűrítése, nyelvileg meglepő és kidolgozott vizionálása.

Az apokaliptikus, társadalmi kérdéseket feszegető versek között az Omlásban is helyet kaptak a korábbi kötetekre is jellemző, a felszínen jelentéktelennek tűnő, ám mélységükben összetett vershelyzetek. A Találkozás a csalánosnál esetében a kisgyermek és az öregember ambivalens érzelmeket kiváltó találkozásában ott rejlik az erőszakos szeretet vagy a megfélemlítés pszichológiája, de a szöveg ezeket nem mondja ki fogalmi szinten. Didaktikus általánosítás helyett inkább érzeteket kelt, a rejtett tartalmakat a finom képalkotások teszik érzékelhetővé. És még e rejtett tartalmak nélkül is felemelő esztétikai élmény olvasni a világ olyan mindennapi jelenségeinek remek megfogalmazását, mint például a viszontlátás örömének pillanata: „Szája cérnaszállá vékonyodik, / amint a nekem szánt jelzés célba ért, / és az omladozó mellkas követ- / hetetlen gyorsasággal remegni kezd – / belenő a test e nevetésbe.” A vers esztétikai minőségét a nyelvi megformáltság teremti meg, ez teszi témától függetlenül érdekessé, egyénítetté a szöveget. A kötet gondolati verseiből azonban ezen finom részletek alapos megmunkálása, az atmoszferikusan jelen lévő tartalmak finom lebegtetése olykor elmarad.

A pusztulás közelgése leginkább a vizek kiáradásának képében jelenik meg a kötetben. A motívum a biblikus utalás mellett ismét eszünkbe juttathatja civilizációnk már kötet- és cikluscímekben is előhívott plasztikus épületképét: az építmény mindig ember alkotta, akárcsak a civilizáció, amelyet az Omlásban az árvíz, vagyis egy természeti erő zúz porrá. De más víziók is az apokalipszist idézik, a Tandori Dezsőt megidéző Az éj felé esetében például cinegék győzik le az embert. A vég tehát, mindamellett, hogy számunkra is ismert bűnök miatt következik be, távoli disztópiának tűnik, a kissé sci-fi-szerű szövegek eltávolítják tőlünk a katasztrófát.

Néhány dokumentumszerű vers azonban érezteti, hogy a pusztulás nagyon is most zajló jelenség. Kevés az ilyen szöveg, jelenlétük mégis szükséges és hangsúlyos. Nem pusztán azért, mert általuk tapasztalati problémák szövegeződnek, hiszen a költészetnek nem feltétlenül feladata, és nem is automatikus minőségmérője az aktualizálás. Viszont az minőségmérője lehet, hogy a fikciós szövegvilág mennyire képes valódi hatást elérni.

A valós eseményekre reflektáló, dokumentumszerű versek az elrugaszkodottabb darabokat analogikusan érvényesítik, és így hatásukat fokozzák.

A kötet legszemléletesebb verse ebben a csoportban a nyelvileg és költői eszköztárát tekintve is rendkívül puritán Az ismeretlen erő. A vers egy orosz influenszer esetét írja le, aki részeg, alsóneműre vetkőzött élettársát kizárta a fagyba, és csak akkor könyörült meg rajta, amikor a nő már halálra fagyott. A közszereplő az esetet – ahogy korábbi verekedéseiket is – élő adásban közvetítette, hiszen a nézők fizettek ezért. A versben szereplő nevek és évszámok alapján könnyen fellelhető az eset, hiszen Áfra János teljesen adathűen közli szövegében a felháborító tragédiát. Az ismeretlen erő egy toldás nélküli, objektivitásra törekvő hírközléssel egyenértékű, amelynek költői értéke elsősorban a valóságunk líraian szürreális helyzetéből fakad. A valós tragédia dokumentálása párbeszédbe lép az apokaliptikus szövegekkel. Ezáltal egyrészt az emberiség pusztulását valamelyest megérdemeltnek érezzük, másrészt a hanyatlás eseményeinek fikciós képei, akár madarak pusztítanak bennünket, akár árvíz, nagyon is megfeleltethetők tapasztalati valóságunknak – gondoljunk akár az emberölésre, mint amilyen a fent említett eset is, akár a gyilkosságot legalizáló, ártatlan emberek sokszor értelmetlen halálát okozó háborúkra. Így tud mindenfajta túlzás, kamaszos felfokozottság nélkül az emberiség súlyos kérdéseiről beszélni az Omlás.