A terápiás írástól a ChatGPT-ig – Interjú Áfra Jánossal

Mindenekelőtt szeretnék gratulálni az ötödik versesköteted megjelenéséhez! Izgalmas, sodró, és tele van feszültséggel. Magad is így fogalmaztál a Margó-fesztiválon szervezett kötetbemutató alkalmával: „feszültségből feszültségbe kerülök”. Hogyan képes felemelni egy belső elemi frusztráció egy irodalmi művet?

Az írás gyakran a feldolgozás lehetőségeként lép az ember életébe, mert képes oldani a mindennapok feszültségeit. A történések eltárgyiasítása, nyelvivé tétele feloldozást ígér. De ezt szolgálhatja az olvasás is akár, amikor úgy vagyunk részei a feszültségnek, hogy közben mégis biztonságban maradunk, elvégre a probléma csak áttételesen érinti a befogadót, aki nem a saját bőrét viszi a vásárra. Kistinédzserként az életembe szintén önterápiaként lépett be mind az olvasás, mind az írás.

Ugyanakkor a belső feszültségek feldolgozása irodalmi tétekkel csak akkor bír, ha vannak esztétikai hozadékai, ha a megélt események közvetítésénél – legalább elvben – fontosabbá válhat a nyelvi megoldottság, a stílus, a kompozíció.

A szépirodalmi mű nem a megtörtént múlt által, hanem az olvasó számára feltáruló nyelvi eseményként tesz szert erőre. A szöveg belső törvényszerűségeire, az alakuló vers lehetőségeire próbálok ráhallgatni én is írás közben, és azt különösen fontosnak érzem, hogy a zárlatok ne könnyű feloldást, inkább újraolvasásra késztető nyugtalanságot keltsenek. A verseim szinte egytől egyig valamilyen feszültségből inspirálódnak, de az utómunka és a szerkesztés során saját törvényszerűségekkel bíró művé változnak át.

Ez különösen igaz a kötet második ciklusára. Az Anyagfáradás számos olyan történést idéz fel, amelyet megéltél.

A személyesebb hangvételű szövegek gyakran családi helyzeteket, az elvesztés tapasztalatát dolgozzák fel – és ez utóbbi a most készülő kötetemben még dominánsabb lesz. Ami az Omlást illeti, a második ciklus versei a többinél valóban személyesebb hangon szólnak a kapcsolatokról. De fontosnak tartom elmondani, hogy néhány közülük valójában csak képzelt események leírása, illetve a nyelv önműködésének eredménye. Elindulok egy érzéssel, egy gondolattal vagy egyszerűen csak egy sorral, és hagyom, hogy vigyen magával, bizonyos emlékeket, ötleteket elengedek, míg más asszociációk nyomvonalán tovább haladok. A folytatást a ritmus vagy egy költői kép is befolyásolhatja. Általában először kézzel írok, papírra, és már a versek begépelése közben változik a sorok sorrendje, és sokszor átformálom a mondatokat, például azért, mert észreveszem a belső rímek lehetőségét. A gépelt szövegváltozaton pedig addig dolgozom, amíg elő nem áll egyfajta rend. Azt viszont már csak remélni tudom, hogy később másokban is megszületik ez az érzés olvasás közben.

Egyszerre vagy intuitív és tudatos. Az Omlásban öt élesen elkülönülő ciklust olvasunk. Mennyire volt ösztönös vagy éppen megfontolt ez a fajta felosztás? (Szakrális versek, családi versek, társadalmi kérdések, globális kérdések, jövővízió.)

Abszolút tudatosan osztottam ciklusokra a verseket, de ez nem ment egyik napról a másikra. A kötetben van tíz éve íródott szöveg is, míg más darabok egészen frissek. Nem tehettem meg, hogy ne válogassak, ne húzzak határokat, valahogy rendet kellett vágni az anyagban. Miután a Kalligram Kiadónál elfogadták közlésre a kézirat első verzióját, elbizonytalanodtam, és inkább visszakértem az anyagot, azzal a határozott szándékkal, hogy tovább dolgozom az elrendezésen. Finomhangoltam a sorrendet, és újabb versek is íródtak, amelyek sokat segítettek abban, hogy végül elégedett legyek a kompozícióval. Minden ciklus más síkon mozog, eltérő távlatokat jár be, de olyan témák kerülnek elő, amelyek kapcsolhatók egymáshoz, és amelyek kihívásként állnak minden ember előtt – legyen szó akár a transzcendenshez való viszonyról, akár a személyes kapcsolatok határhelyzeteiről, a társadalmi feszültségekről vagy épp a globális kihívásokról.

Rögtön az elején egy ChatGPT-sort olvasunk. Ez egyszerre érdekes és ijesztő. Habár a további sorokat már magad írtad, felmerül a kérdés, hogy a ChatGPT képes-e vajon átvenni a költő munkáját.

A mesterséges intelligencia egyszerre hoz magával új lehetőségeket és kényszerít a szokásaink felülvizsgálatára. Engem ez a változás nagyon foglalkoztat, ahogy a jelenség által az emberekben gerjesztett félelem szintén. A számítógépes versgenerálásra már az 50-es években is volt példa, tehát hosszú ideje ismerjük ezt a „lehetőséget”, a magyar kísérletek közül pedig Papp Tibor Disztichon Alfáját (1994) érdemes kiemelni. Ez egy olyan kötet, amely csak szemelvényt közöl a flopilemezen mellékelt program alkotta írások közül. A kétsorosok nyelvtani és ritmikai tekintetben is hibátlanok, képzettársításaik pedig sokszor rendkívül váratlanok. A ChatGPT egyelőre sokkal kiszámíthatóbb, abban a tekintetben viszont önállóbb, hogy az interneten elérhető összes anyagot ismeri, és ezek alapján szűri le, mi a vers.

Így hát az általa létrehozott szöveg olyan, mint amikor egy átlag kistinédzser ír a klasszikus költőket utánozva, egyszerű rímekkel, anakronisztikus szófordulatokkal, unásig ismételt képeket alkalmazva.

Önérvényű, eredeti megszólalásmódra egyelőre képtelen.

Az eredeti tervem ugyanis az volt, hogy instrukciók alapján olyan szöveget íratok a ChatGPT-vel, amely kortárs költészetként is érvényesnek hat, ám alulmúlta a várakozásaimat, és csak néhány használható töredéket sikerült kihalászni a szövegfolyamból. A kötet nyitóverséhez választott „A romok a fejlődés magvai…” mottó egy hosszú kísérletezés mellékterméke. Azért használtam fel, mert a kötettel összefüggésben valóban megvilágító erejűnek találtam. Ez a gesztus ugyanakkor persze provokáció is, hiszen a többi mottó már elismert szerzőktől származik.

A mesterséges intelligencia nem emberi módon szűr az információk közül. A vers az érzéki tapasztalatok nyomán, a felejtés és az emlékezés sajátos dinamikájában, a saját kreatív eszköztár alkalmazásával áll elő, és egyelőre ez nem látszik könnyedén szimulálhatónak. A költői képzelőerő sajátosan szelektív.

Nem szeretném, hogy panaszkodjunk, de azért beszéljünk a marketing által uralt világról. Hogyan képes ma megőrizni egy folyóirat a művészeti jellegét? Jelen esetben a nagy múltú Alföld folyóirat, ahol több mint tíz éve vagy szerkesztő.

Az elmúlt években a szépirodalmi munkák, szaktanulmányok és könyvkritikák mellett gyakorivá váltak a más műfajú szövegek, például interjúk, esszék, útirajzok is, valamint ott van az online platform, amely nemcsak archívumként működik, hanem kiegészítő jelleggel közöl friss és aktuális tartalmakat, illetve a nyomtatott folyóirat népszerűsítését segíti, ahogy a közösségi médiafelületeink teszik. A hat éve Szirák Péter főszerkesztésével működő Alföld folyóirat nyomtatott verziója a szélesebb közönség elérése mellett egy magas irodalmi minőséget kíván megőrizni, amelynek az utánpótlás is fontos persze. A szerkesztőség a 60-as évektől működtet tehetséggondozó műhelyt, és az Új Alföld Könyvek sorozat előkészületben lévő tanulmánykötete éppen a folyóirathoz köthető fiatal tudósjelöltek munkáit közli majd, összegezve az Alföld Stúdió elmúlt évekbeli eredményeit.

A folyóirat rövidesen háromnegyed évszázados lesz, és szerzői közül sokan évtizedek óta jelennek meg itt, ugyanakkor az elmúlt években sokak hunytak el közülük – elég csak Borbély Szilárd (2014), Esterházy Péter (2016), Tandori Dezső (2019), Térey János (2019), Tornai József (2020) vagy épp Bertók László (2020) nevét említenünk. A szépirodalmi rovat ugyancsak jelentős átalakuláson megy át tehát folyamatosan, de az a beérkező levelek, kéziratok és visszajelzések alapján látható, hogy továbbra is rangot jelent megjelenni az Alföldben, és azon dolgozunk, hogy ez így is maradjon.

Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy már a költőknek is énmárkát kell építeniük, ha olvasókat szeretnének.

A költészet presztízsműfaj, de piaci szempontból nem ígér sokat, így a kiadóknak általában nem éri meg pénzt és időt áldozni a verseskötetek népszerűsítésére, illetve a szerzőik szélesebb körű megismertetésére.

Érdekes kérdés, hogy az imázsépítés ma milyen irányt vett, de a jelenség valójában mindig létezett, legfeljebb nem nevezték így, és más volt a közvetítő közege is.

Itt van például Ady Endre esete, aki igazi mágusa volt a róla kialakult kép alakításának. Herczeg Ákos irodalomtörténész szerkesztőtársamnak épp az Új Alföld Könyvek sorozatban jelent meg a Visszatérés a nyelvbe (2021) című monográfiája, amely szépen rámutat, hogy a költő miképp formálta hírnevét az újságírással, az álnéven írt cikkekkel, konfrontációkkal és különféle hirdetésekkel. Ha jobban megnézzük, nemcsak a közösségi médiabeli aktivitás, például a kondizós, utazós, gyerekfotós, cicás-kutyás vagy épp főzős posztok – kinek mihez van gyomra – alakítják a szerzőkről kialakult képet, de a közvetlen jelenlét hiánya, a közösségtől való elzárkózás is. Ez szintén egyfajta imázs kialakulásához vezet.

Nemrég elnyerted az Erzsébetvárosi irodalmi ösztöndíjat. Mesélnél az ösztöndíjas kötettervről?

Öt éve hunyt el édesanyám, akivel meglehetősen bonyolult volt a kapcsolatom, és ez a veszteség azért is vált egy radikális határjelölővé az életemben, mert nincs több élő felmenőm, akit a családi múltról kérdezhetnék. Ez egyfelől bénító érzés, másfelől arra késztet, hogy foglalkozzak az eddig megismert történetekkel, és a képzelet segítségével próbáljam kipótolni valamiképp a hézagokat egyaránt. Az új kötet verseinek egyik része tehát az édesanyámhoz kapcsolódó tapasztalatokat veszi alapul. Az anyát megszólító, személyes hangú szövegek mellett ugyanakkor újabban olyan himnuszok ugyancsak készülnek, amelyek egy transzcendens erő megszólításával kapcsolódnak az anyaság kérdéseihez. Ezek lényegében különféle kultúrkörök anyaistennőinek címzett énekek, amelyek egyfelől az anya üdvét, másfelől a megszólaló lelki békéjének helyreállítását szolgálják, ugyanakkor az adott kulturális közegről úgyszintén mesélnek.