Akivel miénk volt a tér – Interjú Laux Józseffel

Téged a nagyközönség elsősorban az Omegából és az LGT-ből ismer, de úgy tudom, hogy először a jazz fogott meg, és így indultál el a zenésszé válás rögös útján.

Igen, a jazzt szerettem, mint diák, például a Dave Brubeck Quartetből Joe Morello munkássága térdre borított, de még sorolhatnám a többi király zenészt, akik akkoriban meghódították a rádió hullámait Magyarországon ugyanúgy, mint Amerikában.

Hogy találkoztál akkoriban ezekkel a zenékkel? Volt esetleg a baráti körödben valaki, akinek lemezei voltak, vagy a különböző külföldi rádiócsatornákat hallgattad?

Akkoriban ez úgy működött, hogy akik kimentek külföldre – sportolók, zenészek – azok az orkánkabáton kívül hoztak mindig valamilyen zenei újdonságot is. Azokat a számokat, amelyekhez így hozzájutottunk, megtanultuk, és elkezdtük játszani. Láttuk, hogy ez nemcsak nekünk, hanem mindenkinek tetszik. Így megvolt a visszaigazolás, és mondtuk, hogy akkor hajrá, nyomuljunk bele. Nagyon sok zenésznek és sportolónak hálásak vagyunk, akik elhozták ezeket a 45-ös fordulatú kislemezeket, amelyekből rájöttünk arra, hogy a Radio Luxembourgon hallott számok mellett mit kellene játszanunk Magyarországon.

Aztán a gimis, majd egyetemista zenekarokból kinőtte magát az Omega, amelyet a 60-as években a nagy hármas – Illés, Metro, Omega – egyikeként szoktak emlegetni. Nagyon hamar, még a 60-as évek végén kijutottatok Londonba, sőt, később az LGT-vel Amerikában is turnéztatok. Úgy tudom, hogy amikor éjjel megérkeztetek a Kennedy repülőtérre, és beszálltatok a taxiba, a rádióban épp a Ringasd el magad című számotok szólt.

Igen, ez egy óriási élmény volt, teljesen meg voltunk hatódva.

Igaz, hogy az Egyesült Államokban volt egy kis probléma a munkavállalási engedélyetekkel?

Igen, azt mindig nehéz volt elintézni, de aztán sikerült, mert a menedzserünknek olyan kapcsolatai voltak, hogy éjszaka elérték Kissingert, az akkori külügyminisztert, aki segített, hogy minket beengedjenek az országba munkavállalási engedély nélkül. Ezek izgalmas dolgok voltak, mert nagy szó volt engedélyt kapni arra, hogy ott játszhassunk, mivel az ottani zenészszakszervezet nagyon erős volt, védte a zenészeket. Ezzel szemben Magyarországon minket senki sem védett. Csak a Jóistenben bízhattunk. Szóval volt egy bukéja a dolognak.

Ebben a bizonyos Ringasd el magad című számban nemcsak dobszerkón, hanem kongákon is játszol, ami egy speciális ízt adott ennek a dalnak

Ez nagyon sokat hozzáadott a szám hangulatához.

Az Omega gitárosa, Molnár György mesélte nekem, hogy amikor még nem volt a zenekar tagja, csak hallgatott benneteket, ti a Balatonon egy hajón játszottatok, amely tett egy nagy kört a tavon, és az emberek táncoltak, buliztak rajta. Akkor lehetett tudni, hogy már a műsorotok vége felé jártok, ha a parton hallani lehetett a Gimme Some Lovin’ című számot.

Igen, ez egy nagyon erős nóta volt akkoriban, és Somló Tomi kiválóan adta elő.

Ezek szerint abban az időben ő is énekelt időnként az Omegában.

Igen, ő állandóan turnézott egy artista csapattal, ezért nem játszott velünk mindig. Nem tudta eldönteni, hogy zenész legyen, vagy artista.

Aztán ezt a zenészek eldöntötték helyette, mert nagyon sok zenekarba hívták játszani…

Ez így volt.

Már említettem, hogy az Omegával nagyon hamar kijutottatok nyugatra, 68-ban már Londonban is játszottatok, amely akkor a világ zenei életének központja volt. Ekkor volt a legaktívabb például a The Beatles vagy Hendrix.

Akkor volt a csúcson London.

Sikerült esetleg ott élőben hallani ezt a bizonyos Gimme Some Lovin’-t?

Nem, de a The Spencer Davis Grouppal találkoztunk, mert ugyanaz volt a menedzserünk – Martin –, aki sajnos már nincs közöttünk. Ő vitt ki minket Angliába. Óriási élmény volt számunkra Anglia a 60-as évek végén. Megtudtuk, hogyan dolgoznak az ottani bandák, miket játszanak, hogy néz ki egy koncert. Sok mindent tanultunk azon a turnén.

Sőt, ott hamarabb lett lemezetek a Decca Recordsnál, mint Magyarországon. A stúdiómunkába is bele tudtatok kóstolni. Mennyire voltak ott mások a stúdióban lévő eszközök, mint itthon? Olyan volt a budapesti stúdiók után, mintha egy űrhajóba léptetek volna be?

A hasonlat jó, körülbelül olyan volt. El voltunk varázsolva Londontól, és el voltunk varázsolva azoktól a körülményektől, amelyek ott technikailag adottak voltak. Ez sokat számított, ez adta meg az amerikai és angol lemezek igazi ízét. Valójában én is azért mentem ki Amerikába, hogy lássam közelről, hogyan működik ez a rendszer. Nagyon tanulságos volt. Tényleg meg kell hajolni előttük, mert ami esetleg nem volt megadva technikailag, azt a leleményességükkel tudták pótolni. Ez volt a 60-as évek végén. Ma már London sajnos nem ilyen varázslatos hely, de a levegőben mindenképpen ott van a zene.

Kiket sikerült akkor ott meghallgatnotok?

Például a The Whot, akikkel néha együtt ettünk fish and chipset az autópályák melletti kocsmákban. Találkoztunk a Cream dobosával, Ginger Bakerrel is, ami számomra nagy megtiszteltetés volt.

Amerikában hangmérnökként is dolgoztál. Hogyan jött az ötlet, hogy az ottani stúdiókban az üvegfal másik oldalán is kipróbáld magad?

Ez úgy történt, hogy ott volt egy magazin, a Recording Engineer, amelyet elkezdtem járatni. Ebben le volt írva minden „titok”, hogy mit hogyan csináltak, milyen mikrofonokat használtak, ezeket hogyan rakják adott esetben egy erősítőhöz vagy egy hangszerhez a felvételeknél. Akkor még analóg volt minden felvétel. Számomra ez az újság egy kis maszek biblia volt. Egyszer megkerestem a főszerkesztőt, szerencsémre szimpatikus voltam neki, és fölvett szerkesztőnek. Évekig dolgoztam ennél a magazinnál, amely olyan jó kapcsolatban volt az összes stúdióval, hogy azok rajtuk keresztül hirdettek. Megszeretett engem ez a szerkesztő, és egyszer azt mondta nekem, hogy „te, Joe, neked nem itt a helyed, hanem egy stúdióban”. Az ő kapcsolatai révén kerültem egy olyan stúdióba, amely nagyon fontos, elsőrangú lemezeket készített. Ott is nagyon sokat tanultam, jegyzeteltem a mikrofonok használatáról a kis trükköket, amelyektől az amerikai lemezek úgy tudnak szólni, ahogy.

Úgy tudom, téged már akkor is annyira érdekeltek ezek a dolgok, hogy amikor Londonban a Deccánál csináltátok a lemezt az Omegával, lefényképezted, hogy a mikrofonokat hová teszik a hangmérnökök.

Ez tényleg így volt. Kíváncsiak voltunk, hogy mitől szólnak az ottani lemezek olyan jól.

Amerikában aztán még inkább a titkok közelébe kerültél.

Ezek a stúdiók voltak a szentélyei a zenének.

Egyszer mesélted nekem, hogy az egyes stúdiók között nem a technikai felszerelések adták az igazi különbséget – hiszen az mindenhol nagyszerű volt –, hanem az, hogy hány különböző akusztikájú felvevőhelyiséggel rendelkeztek.

Ezt Magyarországon nem értették meg, mert azt hitték, hogy csupán a berendezés hozza magával az eredményt.

A felvétel minősége elsősorban azon múlik, hogy milyen a stúdió akusztikája, sőt, hogy milyen az akusztikája a lehallgatóstúdiónak, ahol a felvett anyagot visszahallgatják.

Emlékszem, hogy a mi stúdiónk csinálta a Royal Albert Hallnak is az akusztikai tervezését. Amerikában rájön az ember, hogy nagyon sok múlik azokon a dolgokon, amelyekkel kapcsolatban itt a szakemberek nem tudnak zöld ágra vergődni. Ezt tényleg csak úgy lehet megtanulni, ha az ember ott van. Nem lehet úgy ráérezni a finomságokra, ha csak egy katalógusból olvasva próbálja valaki megszerezni ezt a tudást.

Különböző stílusú zenéket más-más akusztikájú teremben vettek fel? Például más stúdiót használtak egy jazzfelvételhez, mint egy rockhoz?

Igen, ez így volt. Például a vonósokat tükörrel kirakott stúdiókban vettük fel, hogy meglegyen az az élő hangzás, amelytől jól szólnak. Ezek nemcsak technikai, hanem sokkal inkább akusztikai kérdések. Itthon azt hitték, hogy betoljuk a hangszert, betoljuk a berendezést, és máris kész a stúdió. Ez annál sokkal több. És utána jön a szaktudás, amelyet az ottani hangmérnököktől lehetett ellesni – mihez milyen mikrofont használnak, azt hová rakják, stb. Ezek mind felvételi titkok és fogások, amelyeket meg kell tanulni. Persze közben változott a világ, mert kijöttek a digitális felvételek, amelyekhez teljesen más hozzáállás kell, mint az analóghoz. De ennek ellenére a mikrofonozás ugyanaz maradt. Ez adta a sava-borsát annak a stúdióhangzásnak, amelytől itthon borzongott a hátunk, és felállt a karunkon a szőr. Amerikában és Angliában minden más volt, és mindent máshogy csináltak.

Az angol és amerikai hangzásvilág között mi az igazi különbség?

Az amerikai hangzásvilág előtérbe helyezi az éneket, tehát az ének ki van emelve a keverésnél. Az európai belenyomja a mixbe az énekes hangját, nem az uralja a felvételt. Ez egy jellemzője az angol és az amerikai felvételeknek.

Mesélted nekem, hogy dolgoztál egy úgynevezett maszterelő stúdióban, ahol a már kész felvételek hangzását teszik még jobbá, még kerekebbé, és egyszer Orszáczky Jackie-től érkezett egy lemezanyag.

Igen, ez a stúdió, ahol én dolgoztam, olyan basszust tudott rátenni a bakelitre, amelyet máshol nem. Egyszer csak a kezembe került egy lemezanyag, amelyet Jackie küldött Ausztráliából Kaliforniába. Mi masztereltük a lemezét. Ez is olyan mozzanat volt, amely megmutatta, hogy minden út Rómába vezet. Én büszke voltam arra, hogy ott dolgozhattam, és elleshettem azokat a trükköket, amelyek semmilyen könyvben sincsenek leírva. Élvezettel habzsoltam ezeket a dolgokat.

Úgy tudom, hogy dolgoztál Frank Zappával is, aki a rendszerváltásnál megtisztelt minket azzal, hogy eljött Magyarországra egy fesztiválra, ahol Babos Gyulával, Szakcsi Lakatos Bélával, Kőszegi Imrével és Egri Jánossal játszott.

Igen, stúdióban dolgoztam vele. Gyakran mondta, hogy „gyerünk, Joe, nincs időnk lazsálni”. Vele gyorsan kellett mindent csinálnunk, mert azt mondta, hogy nagyon drága ez a stúdió. Nem volt „fogtechnikus”, de eléggé odafigyelt a pénzre.

A 70-es években körülbelül mennyibe került egy óra egy ilyen komoly stúdióban?

400-500 dollárba. Frank rosszul lett az áraktól, viszont díjazta, hogy a stúdió abszolút modern volt, és a legújabb eszközöket használta. Azt mondta, hogy ő ezért jön ide, hogy megismerje az új cuccokat.

Milyen személyiség volt, könnyű volt vele dolgozni?

Aranyos ember volt. Mindenki azt hitte, hogy kikaptam a nagy kábítószerest, holott nem. Winston cigarettát szívott, egy nap alatt egy kartonnal. Szeretett mindenféle technikai ketyerét kipróbálni, abból állt a session egy része, hogy próbálgatta a cuccokat.

Egy picit térjünk vissza a Loksira. Úgy tudom, hogy Amerikában felvételeket is készítettetek. Hogyan fogadtak akkor ott egy magyar zenekart az amerikai technikusok? Lenézően, hogy ti a keleti blokkból érkeztetek, vagy segítőkészek voltak?

Az utóbbi, minden segítséget megkaptunk. Kaptunk egy olyan hangmérnököt, Andyt, aki a producer Jimmy Millerrel dolgozott. Jimmy egy időben például a Rolling Stones producere is volt. Mindenki segítőkész volt, mert mi az ő nimbuszukat is növeltük, ha valami jót csináltunk. Például azt akarták, hogy az én dobom is olyan jól szóljon, mint a Charlie Wattsé. Sok mindenben ugyanazokat a trükköket és megközelítéseket használták, mint a világsztároknál.