„Számomra a gyerekirodalom tulajdonképpen terra incognita volt” – Juhász Tibor Lapis Józseffel készített interjúja a friss Kortársból

A kötet előszavában arról is írsz, hogy felsőoktatási vállalásaidnak köszönhetően kezdtél gyerekirodalommal foglalkozni. Azért érdekes ez az összefüggés, mert a gyerekirodalomhoz, amennyire én látom, nagyobb súllyal rendel a közgondolkodás olyan elvárásokat, amelyek nevelői célzatú előfeltevésekről árulkodnak (a kötetben utalsz például Varró Dániel és Tóth Krisztina egyes szövegeinek viharos fogadtatására, amelyekben ez a hozzáállás is megmutatkozik). Te milyen szemlélettel láttál munkához óraadóként 2008 őszén, a Debreceni Egyetem Hajdúböszörményi Pedagógiai Főiskolai Karán? Voltak-e olyan előfeltevéseid, amelyeket felül kellett vizsgálnod? Hogyan változott a szemléleted?

Számomra a gyerekirodalom tulajdonképpen terra incognita volt tudományos értelemben. Amikor megkaptam a feladatot Hajdúböszörményben, akkor elkezdtem beleolvasni magam a szakirodalomba, és azt érzékeltem, hogy az időszak irodalom- és kultúratudományának minőségéhez, elméleti igényességéhez, mélységéhez és nyitottságához képest a gyerekirodalom hozzáférhető másodlagos irodalmának jelentős része bizony meglehetősen poros személetmódokat és nyelvhasználatot mutat, tisztelet a már akkor is létező műhelyek kivételes munkáinak. A Helikon Kiadó Gyermekirodalom (szerk. Komáromi Gabriella, 1999, 2001) című kézikönyve például ugyan a segítségemre tudott lenni, főként a történeti vázlatolás tekintetében, de egyértelmű volt, hogy a diszciplína tudományos igényű jelenét és jövőjét ez nem mozdítja előre – elkezdtem hát figyelni például azokra a szakemberekre, akiktől kritikát kapott a könyv. Ekkor gondolkodtam el igazán afelől, hogy a gyerekirodalom-tudomány miként tarthat lépést az újabb irodalomértelmezői fejleményekkel. Sebestyén Attila barátomnak, aki egyébként nem volt és később sem lett a tárgykör kutatója, van egy számomra nagyon fontossá vált recenziója Kovács András Ferenc Vásárhelyi vásár című gyerekverskönyvéről az Alföldben, ahol számot vet ezzel a jelenséggel is, és rávilágít, hogy

több gyerekverskorpusz bizony hatékonyan és megvilágító módon vizsgálható azokkal a módszertanokkal, amelyekkel az ún. felnőtt irodalom is

– akár épp az általad említett edukatív vagy értékközvetítő szempontú, elsősorban tartalmi (s nem poétikai) összetevőkre figyelő megközelítésekkel szemben. Magyarán nekem akkor nem kellett mást tennem a gyerekirodalom történetének megismerésén túl, mint hogy a művek poétikáját helyezzem a figyelem középpontjába – itt beszélhetünk szorosan vett lírapoétikáról, de olyan kulturális poétikai szempontokról is, mint például az idegenség megképződése Csukás István Süsü-meséiben vagy Fekete István Vukjában, Lázár Ervin Négyszögletű Kerek Erdőjében vagy Janikovszky Évánál, összefüggésben olyan narratológiai alapkérdésekkel, mint a nézőpontok
megképződése.

[…] Rendkívül rokonszenves, hogy a kislányod többször is feltűnik a könyvben (neki is ajánlod a kötetet), ráadásul olyan énként lépteted elő, aki a születésével, az együtt töltött idővel és a közös olvasással átformálta a könyvekhez történő odafordulásodat. Ezt a változási folyamatot a szövegek tanúsága szerint egyfajta kihangosításként, kiterjesztésként is lehet érteni: a szövegek, sőt a képek befogadása nem némán, hanem hanggal, beszélgetve, egymással megosztva történik. Mesélj erről! A nem gyerekirodalmi szövegeket is máshogy olvasod azóta? A kislányod hogyan változtatta meg például a kritikusi praxisod?

Mindenekelőtt egy erőteljesebb jelenlétet, ott-létet, interakciót hozott magával a közös befogadás, s ez egy másféle élményszerűséget ad, mint a néma, pásztázó olvasás – még akkor is, ha utóbbi kellően elidőző tud lenni, nálam leginkább verseskönyvek vagy bizonyos sűrű, érzéki prózák esetében. De azzal, hogy a felolvasáskor szükségképp megszólaltatom hanggal a néma szöveget, jobban előtérbe kerül a művek hangteste, ritmikája, hangzóssága, próza esetében egyszerűen az érthetősége. Ez utóbbi különösen hangozhat, de azt hiszem, könnyebben észreveszem hangosan felolvasva, hogy egy mese szövegformálása egyszerűen nehézkes, körülményes, túlírt. Ezek sokszor elsődleges észleletek, amelyeken aztán el lehet gondolkodni, például egy kritikai praxisban. Hogy miért van az, hogy botladozik a ritmus, ha olvasom a verset, hol kell szinte szóban átírnom; hogy miért van és mit jelent az, hogy Lázár Ervin, vagy fordításban is az Oz, a nagy varázsló remekül eltalált és attraktív szöveg, míg bizonyos kortárs művek görcsösek (mások persze nem). A választ nem mindig találom, de a befogadási tapasztalatokra reflektálhatok valamiképp. A másik pedig az interakció, a kérdések, válaszok, amelyek a közös olvasás során nemcsak köztem és a mű között jönnek létre, hanem egy harmadik fél aktív bevonódásával is.

Szeretném elkerülni azt a félreértést, mely szerint bármikor is abszolutizálnám a kislányom befogadását, „tetszését” úgy, mint általánosítható gyermekmércét vagy kontrolleszközt – erről szó sincs; ugyanakkor az ő megnyilatkozásai segítik a gondolkodásomat,

megnyitnak utakat, felvillantanak távlatokat, közvetlenül behozzák a nem-ént az olvasásba – ráadásul egy egyedi gyermeki perspektívából, amely érthető módon szülőként mindennél jobban foglalkoztat, hogy kicsoda ő, és elolvadok közben. Hogy mindebből az írásokban mi szűrődik le és hogyan, az változó, és jelenleg is folyamatban van a vele történő kísérletezés. Ugyanakkor azt is hozzáteszem, hogy amikor neki olvasok, abban már önmagában van egy duplikáció, mintha már eleve kétféle olvasó lennék – most a szakmai szempontokon túl ez egy különös intimitást és olvasási élményt jelent; ez nem egyedi tapasztalat, sőt nincs benne radikalitás sem, pusztán a hétköznapi tapasztalatok beépüléséről beszélünk. Azt hiszem, hogy emiatt például szülőként többször sírjuk el magunkat egy-egy könyvön, akár belül, akár ténylegesen, vagy többször nevetünk fel egy-egy helyzeten, illusztráción, és persze többször bosszankodunk egy-egy megoldáson, mintha magányosan, a szemünkkel rónánk végig a sorokat-
képeket.

[…] Amikor a gyermeki világérzékelés másságáról, a gyerekirodalommal történő foglalkozás során megnyíló tapasztalati horizontról írsz, gyakran úgy érezni, hogy nem is a gyerekirodalomról beszélsz, inkább az irodalom iránti csodálatodat fejezed ki. Hiszen a kötet 20. oldalán megfogalmazottak valójában minden jól sikerült műalkotás velejárói lehetnek: „a konvencióktól, sablonoktól eltérő értelemhez juttat, sajátos tapasztalatokban részesíthet másokat is”. Jól látom, hogy a gyerekirodalom esszenciálisabban mutatta fel a számodra, hogy mitől is jók igazán az irodalmi szövegek?

Jól látod, és egyébként a felnőtt irodalmi értelmezéseimben, kritikáimban is erről igyekszem gondolkodni, írni. Tulajdonképpen ezt keresem az irodalomban, és sokszor valóban hajlamos vagyok ezt a megközelítést mérceként állítani a jó irodalom elé (időnként nem szükségképp igazságos módon). A gyerekirodalom ennek egy speciális területe, speciális eszközkészlettel, lehetőségekkel, a gyermeki közönségre történő speciális figyelemmel.

A cikk teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat márciusi számában az 52. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában, a Magyar Napló Könyvesboltban és a Ludwig Múzeum shopjában, valamint fellapozhatja könyvtárakban.