Más távlatot ád a Nobel-díj? – Krasznahorkai László A magyar nemzet biztonsága című regényéről Sturm László kritikája olvasható a friss Kortársban

Más távlatot ád a Nobel-díj már. Nem mintha a Nobel-díj adu ász lenne, de azért mégis. Innentől kezdve például Krasznahorkait gyakrabban fogjuk Kertésszel hasonlítgatni. Kettejük párhuzamából rögtön adódik is egy intelem a magam és, azt hiszem, sokunk számára. Annak idején, bár élt a tudatomban, hogy olvastam egy kiváló novellát egy folyóiratban valami Kertész Imrétől, de a nyilatkozatai miatt elégedetlenül fogadtam a díját, és idő kellett, míg utánaolvasva, írva róla, rájöttem, hogy valóban jelentős alkotó. Krasznahorkai hasonló nyilatkozatairól csak fél füllel hallottam, de ha esetleg valóban felületesek, konjunkturálisak is, nem nézek utánuk. Lehet, hogy őszinték, lehet, hogy kellettek a díjhoz, azt mondom, ennyit megért, neki is, „a magyar nemzetnek” is. Ráadásul, még igaza is lehet, ebben-abban, többé-kevésbé.[…]

Rögtön szembeötlik, hogy a szokásos recept szerint főz.

A védjegyének számító hosszan kanyargó, itt egy-egy egész fejezetet átfogó mondatok a már megszokott típusokat állítják elénk. Van az ütődöttségig jóindulatú egyik hős, és van a humán értelmiségiként töprengő másik. Sorsukba egy ponton belép az erőszakot képviselő alak, illetve van néhány segítő vagy bajt keverő mellékszereplő. A jóindulatú főhős (egy ponton megtudjuk a nevét: Papp András) itt abban tér el Az ellenállás melankóliája hasonló helyi értékű postásától, hogy maga is tudós, lepkeszakértő, a Természettudományi Múzeum alkalmazottja. Lepke- és hernyószeretetének fokát indokolja, hogy van egy ritka betegsége, félig-meddig nyomorék – de ez inkább látszik rajta, különösebb mozgási nehézséget nem okoz –, és ez elkülöníti a többiektől. Szenvedélyes érdeklődése néminemű kompenzáció. Ő nem fogja föl tragikusan, de az, hogy a nagyszülők nevelték, jelzi, hogy a szülei lemondtak róla, a tágabb családdal sincs sok kapcsolata. Van még egy furcsasága, ami azonban kifejtetlen szál marad a későbbiekben: gyerekkorában szereti beszívni a kipufogógázt. (Talán annyi jelentősége van ennek a mozzanatnak, hogy ne szorítsuk a „vissza a természethez” megtestesítőjének szerepébe.) A másik főhős különlegessége (ám ez se példa nélküli az életműben), hogy Krasznahorkai Lászlónak hívják, és híres író. Ez a fogás kiélezi a szereplő által fölvetett problémát: „dokumentumként vagy fikcióként gondoljon-e magára”.

Az első egy-két oldalon még aggódva figyel az olvasó: nem egy séma rutinszerű működtetése lesz ebből?

Hiszen számos középszerű író csinálja ezt: választ egy eszelős vagy legalábbis erősen kívülálló alakot, akinek furcsasága váratlan helyzeteket, eseményeket, véleményeket kavar, és akkor ez biztos érdekes lesz. De Krasznahorkainál a sematizmus fenyegetését hamar elsodorja az áramló mondat magával ragadó, veretességet és élőbeszédszerű oldottságot egyesítő ritmusa, érzékletes képisége, életszeleteket és elvi problémákat egybehömpölygető eleven változatossága és hol részletezéssel lassító, hol összefoglalásokkal nagyot ugró cselekménybonyolítása.

[…]

Krasznahorkai, a szereplő nagyon életszerű indulattal ecseteli elméleti problémából létproblémává előlépett kérdését: mi értelme az életnek,

miért ez az abszolút öncélnak tetsző tenyészet? Az író is, az olvasó is tudatosítja „kérdésének a naivitását”. Valóban válságba sodorhat valakit ez a kamaszkorba utalt kérdés ilyen idősen? Vagy csak játszik az elbeszélő a rejtélykereső tudatlanságunkkal, a nagy általánosságokban nagy mélységeket remélő biztonságkeresésünkkel?

[…] A már a regény elején említett napsütés, a gyerekszobába a függönyön átszűrődő fény szintén reményt sugall. A beláthatón túli reményét: ha nincs is tudomásunk kiútról, de néha mintha felderengene a világosság az alagút végén.

Nem teljes a sötét, mégis uralkodó. Krasznahorkai (szerző és szereplő) tudatosítja, hogy súlyos tapasztalatokról nem lemondó, tapasztalatai értelmét illetően viszont tanácstalan világszemlélete végső soron önfelszámoló. Bizonytalansága miatt nem reménytelen, de reményeinek nem tud arcot adni. Így marad a kipróbált közérzet újra és újra elevenítése (az indázó mondatok újra és újra indítása). Egy szemlélet kiúttalanságának bemutatása után két lehetőség adódik: az elhallgatás vagy egy megtérésszerű fordulat, újrakezdés. Mivel az utóbbiban nem bízik, föl-fölmerül a pálya lezárásának gondolata. Az elején még kétségbeesetten hangzik: „magával ezzel a foglalatossággal, az írással akar leszámolni, abbahagyni, befejezni, erről van szó, mégpedig egy hallgatással lezárni úgynevezett írói működését”. A végén megbékéltebben: „most már békében élhetek kérdések és válaszok nélkül, nem írok meg semmit […] még egy könyvet, uramisten, nem, ettől mindig féltem […], hogy a tehetség rövidebb ideig tart, mint az élet”. (Érdekes, hogy a „meg”-et emeli ki dőlt betűvel: ezek szerint nem okvetlenül az írásról akar lemondani, hanem valami előzetesen elterveltnek a megírásáról? Itt is fenntart egy kiskaput valami megújulásnak?) Kérdés marad, hogy egy világszemlélet, életérzékelés kibontakozásának és felszámolódásának bemutatása minden világérzés és életszemlélet útját modellezi-e, vagy csak egy adott esetet, egy adott típust, egy adott civilizációt.

Kérdéseket vetnek föl a fejezetcímek és a regénycím is. Tíz fejezet címe az, hogy Bevezetés, utána egytől tízig a sorrendjük (Bevezetés1, Bevezetés2 stb.). Majd jön a Lassanvége1 és Lassanvége2. Vagyis a problémákat csak hosszan felvetni és gyorsan lezárni lehet, igazán, komolyan dolgozni rajtuk, tárgyalni őket (hisz a hagyományos bevezetés–tárgyalás–befejezés felosztásból a tárgyalás marad ki) nem lehet.

[…] A regény végén, a nagy felismerések után (és a nagy felismerések kicsiségének felismerése után) Bandi és az író együtt iszogatnak az utóbbi Buda környéki házában, Krasznahorkai a szivar bódulatát is kiélvezi (mellesleg: a szivarmárkák nevébe is beleláthatunk szimbolikát, ha akarunk – vagyis a teljesen esetleges és jelentéktelen, illetve a szimbolikus és jelentős kettőssége szinte bármiből kikaparható). Ennek jegyében is zárul a regény, egy kivételes rövid mondattal: „Újra beleszívott a szivarba, lágyan kieresztette a füstöt, és lassan lehunyta a szemét.”

A nagy belátások hiányában marad az élet apró örömökkel, bódulatokkal, csevegésekkel való továbblendítése.

Az ilyen – egyszerre filozofikus és parodisztikus; pontos képekkel, szavakkal, sőt pontos ritmussal valóságábrázoló, ugyanakkor elmélkedéseivel a valóságot foszlató; archetípusokat ellegyintő, de szabatos tárgyilagosságával azokat folyton fölgőzölő – írásmód a nyugati civilizációban jó ideje szinte az egyedül lehetségesnek tűnik. Ebbe a világáramlatba vitt Krasznahorkai – bartóki modell? – sajátosan magyar és közép-európai színeket (főleg feketét és szürkét, de A magyar nemzet biztonságában a függöny szűrte napfény hoz némi felüdülést).

A kritika teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat friss lapszámában a 65. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában, a Magyar Napló Könyvesboltban és a Ludwig Múzeum shopjában, valamint fellapozhatja könyvtárakban.