Krasznahorkai László legújabb, Zsömle odavan című regényétől nem tanácsos elvárni semmit. Hagyni kell, hogy a magyar trónörökös Kada Józsi bácsi, (két) Zsömle, a vándorzenész Krasznahorkai László és minden, ami „mélyen a miénk” magától érjen el az olvasóhoz. („Én szóltam.”)
Krasznahorkai Lászlónak könyvről könyvre nehezebb a dolga. A Sátántangó sikere óta egyre nagyobb figyelem kíséri minden új megjelenését, miközben közel negyven éve változatlan „módszert” használva alakítja szövegeit. Szándékosan nem változtat, aminek oka saját elmondása szerint nem más, mint hogy „lényegében Bachtól is nehéz lett volna megkérni, hogy írjon úgy operát, vagy egyáltalán írjon operát, mint Händel”. Ennek ellenére – vagy éppen emiatt – könyveitől egyre többet és többet vár el az olvasó, miközben „művészetéről szinte már minden érdemlegeset megírtak”. Némiképp ezt erősíti a szerzőt 70. születésnapján köszöntő Kilátás az utolsó hajóról című kötet is, amelyben Szabó Gábor Krasznahorkai prózavilágát „saját szövegmúltjából tudatosan építkező életműként” jellemzi – elemzései középpontjába állítva az ismétlődéseket, variációkat, motívumvándorlásokat. De mit kezdhet így a mai, állandó változásokat, újdonságokat igénylő olvasó Krasznahorkai legújabb regényével, amely a Zsömle odavan címet kapta, és amely az idős Kada József „királyunkról” és Zsömle nevű kutyájáról szól? Az író maga Friderikusz Sándornak úgy nyilatkozott, hogy ha az olvasó megszereti Zsömlét és Zsömle gazdáját, az már megfelel annak az „elvárásnak”, amit ő maga az olvasóval szemben támaszt. De megelégedhet-e ennyivel az olvasó? Egyáltalán elhiheti-e, hogy egy Krasznahorkai-regény ennyire „egyszerű”?
Nem csak az írónak van tehát könyvről könyvre nehezebb dolga: az olvasónak is döntést kell hoznia, hogy az egyébként is kihívást jelentő, oldalakon átívelő Krasznahorkai-mondatokat hogyan próbálja meg befogadni. Kergeti-e Irimiás, Eszter György, Valuska, Korin, Wenckheim báró vagy éppen Florian Herscht alakját, kutatja-e újabb variánsukat egy apokalipszist várva, vagy nyit egy „új” változatlanságra? A Kilátás az utolsó hajóról című monográfia már a bevezetőben rámutat arra a tényre, hogy „Krasznahorkai-regényt olvasva tulajdonképpen sohasem egyetlen művet olvasunk, hanem előre- és visszautaló nyomok szövevényes összefüggéseiben próbálunk tájékozódni”. Így magától értetődő módon érdemes kutatni az összefüggéseket, mert biztosan felfedezhetők a kapcsolódások, ugyanakkor – mint bármely más könyv esetében is – fontos tudatosítani, hogy a regény valódi értékei csakis az elvárások nélküli olvasás révén képesek megmutatkozni.
A Zsömle odavan valószínűleg nagyobb élményt ad akkor, ha nem keressük benne ugyanazokat a mélységeket, amelyeket korábban más Krasznahorkai regényekben már megkaptunk,
ugyanis minden ismerőssége ellenére úgy tűnik, hogy a legújabb regény mégiscsak hoz valamit, ami más, mint amit eddig megszokhattunk.
A Zsömle odavan főszereplője Kada József, a 91-92 éves magányos bácsi, aki rögtön a regény első mondatával kijelenti, hogy „nem tesz többé a tűzre” – szó szerint és átvitt értelemben sem. Ám ahogy a fejezetnyi mondat kanyargásából világossá válik, kijelentését éppen egy hozzá érkező csoportnak teszi, amelynek tagjai „évtizedek óta kutatnak utána, feltúrták a könyvtárakat, a levéltárakat és a használt könyvvel kereskedőket, kerestek, bogarásztak, vadásztak családfákban és címerekben, és megtalálták, mivel tudták, hogy lennie kell, tudták, hogy ő él valahol…” Hamar kiderül, hogy a Józsi bácsihoz érkező hívek a királyságot szeretnék visszaállítani, mert történetesen a Zsömle nevű kutya gazdája, Kada József nem más, mint Dzsingisz kán unokájának az unokája, az Árpád-ház leszármazottja, aki Árpád-házi I. József néven foglalná el a trónt – ha lenne még kedve a tűzre tenni, és nem fáradt volna el ebben az életben. Józsi bácsit Egerlovásziban keresik fel hívei, de valójában mégsem, hisz ezt csak ő maga ismétli, miközben az olvasó számára kiderül, hogy „nem Egerlovásziban voltak, viszont nem kérdezett rá egyelőre senki, elfogadták ezt az egerlovászizást, és úgy voltak vele, majd később megértik”. A megértés némiképp elmarad, amely betudható annak, hogy a király inkognitóban élte és éli az életét, de akár annak is, hogy az ország északi része azért beazonosíthatóvá válik a történet helyszíneként, és ez bőven elegendő információ. Az időbeli meghatározás valamivel konkrétabb: Józsi bácsi születési évéből is kalkulálható (1921. január 6.), és az a tény is ennek behatárolására szolgál, hogy „a világ és így a mi Szent Hazánk is inkább az év végére várható világvége bekövetkezésével van elfoglalva, […] meg annak a piszok néger elnöknek az esélyeivel” – Józsi bácsit tehát 2012 körül keresik fel hívei, de kissé zavaró, hogy többször úgy hivatkozik magára, mint aki már betöltötte a 92. életévét is.
A regény egy összetett alaphelyzetből indul: miközben megismerjük Józsi bácsit a meg-megszakított monológjain keresztül, csatlakozhatunk az őt felkutató csoporthoz, egyre több információt tudhatunk meg a Kada-féle Árpád-ház történelméről, de együtt nézhetjük a tájat és az évszakok múlását is az idős királlyal. Eközben búcsút vehetünk egy Zsömlétől, és üdvözölhetünk egy másik, új Zsömlét („itt mindig volt egy Zsömle”), valamint nyomon követhetjük a trónfoglalás lehetséges forgatókönyveit (békés vagy erőszakos úton), míg végül az egyenes út nem a koronázáshoz, hanem a börtönbe és a Lipótba (korábbi nevén Budai Magyar Királyi Országos Tébolyda) vezeti Kada Józsefet.
A történet fókuszában végig Józsi bácsi áll, ez alkalommal nincsenek igazán fontos „mellékszereplők” (kivéve természetesen Zsömle) vagy kifejtésre váró történetszálak
– például az erdőt felgyújtó bolondtóniról, a szomszédról és a polgármesterről is elég annyi információ, amennyi rendelkezésre áll. Érdekes, és a történet árnyalásának, mélyítésének, sőt mi több, ironikusságának szempontjából fontos alakokban azonban igencsak bővelkedik a Zsömle odavan. Itt van például Badigy Soós René, aki elsőként történelmi bizonyítékok alapján kérdőjelezi meg, majd végül fogadja el Józsi bácsit, mivel „ő polgári képzettségére nézve történész, és csak a dokumentumoknak hisz, az egybevágó dokumentumoknak”. Ugyancsak említésre méltó a vándorzenész Krasznahorkai László, a „szép nevű fiú”, aki „szépen énekelt, bár néha egy kicsit hamisan”, és akit Józsi bácsi azzal vigasztal, amikor a dalai nem aratnak túl nagy sikert, hogy „ezek, utalt a többiekre, inkább a már jól ismert régi nótákat szeretik, de te csak csináld, fiam, egyszer majd felnőnek ők is a te zenédhez”. Krasznahorkai a végsőkig kitartó híve a királynak, helyette tesz a tűzre, hogy az meg ne fagyjon, és a kezdetektől azért felel, hogy Józsi bácsinak mindig jobb kedve legyen kedvenc nótáit hallva. Ezek a nóták rövidített dalszövegükkel együtt kerülnek a szövegbe, félkövér betűtípussal kiemelve megszakítják a történet, és a fejezetnyi mondatok menetét. Elsőként a Krasznahorka büszke vára szólal meg a „papíron”, de majdnem elkezdődik a Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország is, és el is kezdődik a Jaj, de szép kék szeme van magának… és az Elindultam szép hazámból – igaz ez utóbbiak lemezjátszóról szólnak, Szeleczky Zita előadásában. Hat sor erejéig megelevenedik Wass Albert Látható az Isten című versének megzenésített verziója, és mivel az észak-magyarországi településen szlovákok is laknak, ezért két szlovák nóta is bővíti a regény zeneiségét a „tajpicsa részegen hazabotladozó” Énekes Lajos előadásában.
Apró, de megfontolt információk révén megelevenedik egy egész közösség, és jóval több is. A Nem kérdez, nem válaszol című kötetben Krasznahorkai úgy fogalmazott, hogy „könyveim »társadalomellenesek« – abban az értelemben, hogy fundamentális eresztékeinél próbálják meg szemügyre venni azt a rendszert, mely zavarba ejtő módon, tehát mélyen a miénk”. A Zsömle odavan nemcsak Józsi bácsi trónra nem kerülését örökíti meg, de számtalan aktuális, rendszerkritikus gondolatot is. A neonáci ideológia – amely már a Herscht 07769-ben is fő alakítója volt az eseményeknek – magyar köntösbe bújik, megjelennek különféle szervezetek, mint például a Magyar Gárda, az Ősmagyar Egyház vagy a Nebántsdamagyart, és a fegyveres, erőszakos hatalomátvételt csak Józsi bácsi határozott ellenállása akadályozza meg – bár végső elkeseredésében már nyitott lenne erre a megoldásra is. De zavarba ejtően a „miénk” „az az Orbán” vagy a „Mákosbajszos”, ahogyan az az elképzelés is, hogy különböző leveleket küldözgetve az illetékesnek vélt személyeknek, a problémáinkkal foglalkozni fognak (Józsi bácsi több levelet is ír, több témában, például az alacsony nyugdíja miatt is). Szintén a „miénk” a dicső múlt után való sóvárgás, amely a regényben leginkább a szavak és kifejezések szintjén jelenik meg, mint például a „vérzivataros magyar történelem”, a „Szűzanya országa”, a „Szent Magyar Föld”; de Wass Albert egekig magasztalása is („egyenesen ő lett a szent költő, az a nyelv, édes Jóistenem, de szépen írt az az ember, olyan szépen, hogy sírtunk, szóval, olvassanak el mindent tőle”). Nagy erénye a regénynek, hogy ezek megemlítése egyik esetben sem válik kínossá vagy erőltetetté.
Ahogy ugyancsak nagy erénye a regénynek egy 90. életévén túli öregember állapotának ábrázolása. Annak ellenére, hogy a kezdő mondat a „nem teszek többé a tűzre”, Józsi bácsi még nagyon is tesz egy bizonyos pontig. Miközben arról panaszkodik, hogy egyre fáradtabb, „egyszerűen alig van ideje gondolkozni, mert ahogy elkezdi, pár perc múlva arra ébred, hogy már megint elaludt”, és hogy „nem úgy érti, hogy szomorú lenne vagy efféle, inkább, hogy olyan minden mindegy neki, ha így van valami, jó, ha pont a fordítottja, az is jó”, tökéletesen illusztrálja az életük végéhez közeledő idős emberek gondolatait. Az események még sodorják magukkal: lánya és családja teljes érdektelensége, agyvérzés, börtön, tárgyalás, az elmaradt koronázás, az elmaradó látogatók, a siralmas kórházi körülmények sem törik meg őt annyira, hogy lemondjon az életről. Ám végül a hír hallatán, hogy hétfőn kikerül a kórház különszobájából, és a nagy nehézségek árán visszakapott Zsömlét is elveszik tőle, „az ősmagyar–mongol test óráról órára kezdte felmondani a korábbi megállapodást az ősmagyar–mongol szellemi erővel”. Csáth Géza Józsika című novellájában ezt úgy fogalmazza meg, hogy „az emberek addig élnek, amíg igazuk van, mert amint tévednek a világ és a dolgok megítélésében, lassankint elkedvetlenednek, elszomorodnak, elkopnak és elmennek… meghalnak”. Erről a folyamatról szólnak Fekete Vince versei is a Halálgyakorlatok című kötetében, és Krasznahorkai is megfogalmazta már ezt korábban a Nem kell innen semmi című írásában: „mert itt hagynám ezt a földet és ezeket a csillagokat, mert nem vinnék semmit magammal innen, mert belenéztem abba, ami jön, és nem kell innen semmi” – kivéve, hogy Józsi bácsinak Zsömle azért mégis kell, és így együtt „lesznek oda”. Kevésbé fennkölt módon ezt maga Józsi bácsi is megfogalmazza, amikor azt mondja, hogy „ennek az egész gyönyörűséges életnek beszarás a vége, szorulás, hogy úgy mondja, mivel bizony beszorulunk a végén, nincs út, amelyik kivezetne”. Vajon ezt a gondolatot erősíti az „Én szóltam” mottó is?
A hosszabbnál hosszabb, fejezetnyi Krasznahorkai-mondatok is idomulnak valamelyest Józsi bácsi lassú, majd újra lendületet kapó, nótákkal tűzdelt, aztán végképp lelassuló tempójához, ám a félkövérrel kiemelt, néhol új sorba kerülő szavak, szókapcsolatok némiképp indokolatlannak tűnnek – valódi funkciójukat legalábbis a legtöbb esetben nehéz megmondani.
Az egyetlen valódi csalódás azonban mégiscsak az, hogy Kada József nem (teljesen) egy kitalált Krasznahorkai-figura:
Szabó Gábor ugyanis felfedi, hogy Daka József valóban létezett, és az interneten fellelhető interjúkban pontosan ugyanazt nyilatkozza, amiket Kada József is. A megkoronázás, a szolnoki lakosság megmentése, a Szeleczky Zitával való szerelem, a Jimmy Carterrel való kapcsolat mind-mind Daka József történetéhez tartoznak. Ily módon a Háború és háborúnál felmerülő fikció és realitás közti konfliktus feldolgozására most éppen fordított módon került sor: nem egy fiktív hőst vezetett át a valóságba Krasznahorkai, hanem egy valódi embert a fikció világába. Ez alkalommal olyan határátlépés történt, ami még inkább megdolgoztatja a befogadót, mert el kell fogadnia, hogy a regény nem a valóságot örökíti meg, de ezzel együtt tudatába kerül annak is, hogy amit a történet egésze alatt egy jól kitalált karakternek hitt, az nem is teljes egészében kitalált.
Ám csalódás vagy sem, ez a fajta határátlépés önmagában elég izgalmas ahhoz, hogy az újdonság erejével hasson, nem beszélve arról, hogy a Zsömle odavan reménytelensége ellenére is Krasznahorkai legszerethetőbb és legszórakoztatóbb regénye. Szinte kényelmetlen ez utóbbi két jelzővel illetni egy Krasznahorkai-regényt, de való igaz, hogy Zsömle (az első és a második is) már a legelején szeretetre méltóvá válik, és hiába, hogy csak néhol bukkan fel a történetben, direkt módon nem alakítja, de mindvégig szorosan követi az eseményeket, az olvasónak végig a tudatában marad: tudni akarjuk, hova kerül a kiskutya, akarjuk, hogy Józsi bácsival legyen. Teljesül tehát az író „elvárása”, mert a címszereplőt egy szempillantás alatt, Józsi bácsit pedig néhány szempillantás alatt meg lehet szeretni – úgy, mint ahogy korábban talán egyik Krasznahorkai-szereplőt sem. Remény és happy end (szerencsére) továbbra sincs, csak egy intelligens iróniával bemutatott rendszer- és társadalomkritika, amelynek alaphelyzete annyira abszurd, hogy akár igaz is lehetne – mint ahogy többé-kevésbé igaz is. Krasznahorkai már 2001-ben is úgy nyilatkozott, hogy „én igazán szívesen csinálnék regényeket az ember felemelkedéséről, az ember nagyságáról s a nagy metafizikai reményekről, a kor azonban, amelyben élek, az ember bukásáról, az ember ostobaságáról, s az ostobasága keltette irdatlan veszélyekről, végül a metafizikai remények kihunytáról szól”. Erre egy újabb remek példa a Zsömle odavan.
Krasznahorkai László: Zsömle odavan
Magvető, Budapest, 2024