Szentendrétől az égig – Aknay János festőművésztől Novotny Tihamér búcsúzik a friss Kortársban

Az ember azt hiszi, úgy érzi, hogy valamiféle lágy, hártyaszerűen áttetsző, észrevehetetlen közönyburkot, érzéketlenség-álarcot növesztve maga köré egészen tűrhetően háríthatja el magától életkörnyezete fájdalmas kihívásait, mígnem jön valaki, s csak egy ártatlan jó szóval, mondattal éles pengeként hasítja fel azt a biztosnak tűnő mimikri-héjat, melyből hirtelen ömleni kezd az emberi érzelem minden sara, sava, vize, vére, igazsága, panasza és szépsége. Például jön veled szemben Aknay János temetésén egy kedves ismerős, aki kezét nyújtva, mélyen a szemedbe nézve mondja: „Nagyszerű volt, amit Jánosról írtál! Más ezt így nem tudta volna szavakba önteni.” Te meg magabízón azt válaszolva, hogy: „De azt nézd meg majd, amit a Kortársba szánok! Oda egy olyan képanyagot válogattam, hogy…” – és akaratod ellenére váratlanul elcsuklik, megbicsaklik a hangod. A közös barát pedig, mert most meg már ő nem akar érzelmi csapdába esni, védekezőn saját mimikrijébe burkolózva gyorsan
elköszön.

Végül is a sok fej, a sok száz fő, megkockáztatom, a mintegy összesereglett ezer érző és gondolkodó árva agy szinte az egész Kárpát-medencéből, olyan „nooszférát”, olyan szellemi teret, olyan szellemi felhőt teremtett Szentendrén a Sztaravodai úti köztemető várakozó csendjében, amely méltó volt e nagy formátumú, mindig tenni, használni akaró, jószívű, másokkal sohasem erőszakos, vasakaratú, céljaiban semmikor sem megalkuvó, az alkotást nemcsak magán-, de szent közügynek is tekintő festőművész egyszerre tradicionalista és ultramodern életművéhez. Érzelmi életének, titkos kapcsolatainak, hibás döntéseinek hullámverései ugyan megviselték, olykor megzavarták közvetlen környezetét, ezek ellenére emberi gyarlóságai inkább emelik, mint megsemmisítik munkái értékét.

„Lehámlanak lassan arcaim. / Akárki voltam is, az vagyok, / kinek elárvult álmait / tovább élik az angyalok” – írta róla Aknay Tibor egyik versében János halála után néhány nappal. „Nem lehet véletlen az sem, hogy épp Bálint napján kísértétek el utolsó útjára Jánost, hiszen Ő a szerelem és a szeretet Angyala volt és maradt, mindörökkön örökké” – jegyezte meg róla Németh Péter Mikola költő, esszéíró, performer, szerkesztő-rendező, aki egy nekem küldött e-mailes levelében három haikuban foglalta össze érzéseit Jánossal kapcsolatban: „(1) Sózott tollpihék / kerengője a fényben. / Súlyos jelenlét. (2) Pillangó-léted / lélek-lepedőjén a / zebegényi nyár. (3) Elíziumi / mezők! Miért vágyódik / oda a
lélek?”

Bevallom, tudat alatt mindig is szorongtam, rettegtem ettől a naptól. János régóta tartó betegsége nemcsak őt fárasztotta ki fizikailag és lelkileg, de mindazokat, akik közel álltak hozzá, így engem is. A testi leromlás és felépülés – jobban mondva orvosi felépítés – hullámvasútjának egyre csökkenő amplitúdójú és hullámvonalú szinuszgörbéje 2026. január 26-ra végleg kiegyenesedett, nyugvópontra jutott, megállt: a lélek elszállt, a test maradt. Gyarlón önmagunkat is becsapva bármennyire is próbáltuk megtéveszteni tudatunkat ebben a halálos játszmában, az életvonal egy gyors hét leforgása alatt összehúzódott és egy határozott ponttá zsugorodott az öröklét igézetében. Ám ez a pont, nekünk – maradóknak – felkiáltójel! Nemcsak azért, mert ismerjük a paradox mondást – „mindig a másik ember hal meg, nem mi” –, hanem azért is, mert bizonyára

innentől kezdve színes és súlyos életművéből fakadni, bontakozni fog valami új: életműve átszivárog az ismeretlen jövőbe.

[…] Együttműködésünk a nyolcvanas évek második felétől máig igen szoros és termékeny volt. Termékeny még akkor is, amikor némiképp meglazult a kapcsolatunk, de a barátságunkat soha nem adtuk fel. Sok róla szőtt elemző és/vagy lírai írásom a tanúja ennek.

„Vajon meddig tart az út a földtől az égig? Hány lépésben, hány létrafokban, hány ecsetvonásban, hány képben s mennyi időben mérhető? Vajon hányszor és hányszor kell az embernek, a festőnek talajától elrugaszkodnia ahhoz, hogy függőleges emelkedésében, vertikális rugózásában – a mindig újra és újra átélt, megismételt élményen túl – egyszer végleg abban a megfoghatatlanban, abban a fénylő örökben ragadjon s ragyogjon? Vajon hány és hány megfestett ház, hány és hány fehérben izzó lak és katedrális, hány és hány színpompás templom emlékéből épül fel az az Egyetlen labirintus, amelynek eszményképe a Mennyei Jeruzsálem felénk közelítő, aláereszkedő paradicsomi víziójából testesül a lélek állandó lakhelyévé, otthonává, kristálypalotájává, amelyben bolyongani s amelyben tartózkodni
jó?

[…] Munkáiból s a képmelléklet szigorú válogatásából is egyértelműen látszik, hogy az ő egyszeri és egyedi fátumszemélyisége már igen korán, a Szent Iván című önarcképén, 1964-ben felmutattatott, s tartott az egészen egyedi és meglepő képújításain keresztül egyfonalúan haláláig. Ezen a festményén még Szentendre nélkül, de együtt állt már végzetének (művészsorsának) minden látható és láthatatlan, külső és belső alapeleme: a rovásírással felrótt ortodox Szent Iván, azaz a katolikusoknál a szárnyakkal elképzelt angyali (Keresztelő) Szent János mint a magára vett névszuggesztió „épületes” predesztinációja, aki nem mellesleg Szent Ivánként a korán elhunyt gyermekek pártfogója is egyben; vagyis a rovás, az ikon és a síkkonstrukció.

Később a festők és az ortodox ikonok városába történő költözése csak felerősítette, majd fraktálszerű világfává növelte benne a szívében, lelkében és agyában megfogant, korán bimbózásnak indult szakrális hajlamot és hangulatot.

Így az életszentség nevében és hevében angyal- és emberbáb-lényei köré, mellé és mögé szerveződtek, gyűltek, sereglettek és szerkesztődtek a Duna-parti település sok száz éves kulisszatitkai. Majd kislánya váratlan eltávozása absztrakt enigmákká, valóságos angyaljárássá változtatta festményein a kisváros ablakszárnyaira rótt rovásjeleit. Kaleidoszkópszerű „szentháromsága” tehát ettől az időtől kezdve él, alakul, virul és rezeg. Egyrészt az „ő Szentendréjének” álmokban járó, égi fényekben fürdő és túlontúli árnyakba, emlékekbe, kapcsolatokba mártózó síkintarziás, szerkezetes építmény díszletei; másrészt éteri angyal- és emberikonjai, ikonféleségei; harmadrészt „Krisztusai” és szentjei által oszcillálódik egy végtelenül gazdag, egyszerre ultramodern és ókonzervatív formavilágú, bennünket delejező szakrális egésszé. Kép-univerzuma tehát, akár egy tökéletes animáció: átlelkesült állóképek néma mozijaként ma is előttünk pereg és sziporkázik.

A cikk teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat márciusi számában a 32. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában, a Magyar Napló Könyvesboltban és a Ludwig Múzeum shopjában, valamint fellapozhatja könyvtárakban.