Herkli Mátyás Barnabás nem mindennapi alkotó. Építésznek indult, majd a grafikusi pálya felé fordult, és munkáiban rendre vegyíti a két területet, időnként megfűszerezve némi balatoni hangulattal. A művészt Krizbo (Krizbai Gergely) mutatja be a januári Kortársban. Ebből a cikkből közlünk részletet.
Azt gondolom, talán nem nehéz elképzelnünk azt a szituációt, hogy a Balaton valamelyik szabadstrandján ücsörgünk, egyik kezünkben egy üveg sör, a másikban egy sajtos-tejfölös lángos, utóbbiról épp az imént állapítottuk meg, hogy rohadt drága – „horror-áron van” –, mint minden a Balatonon. Hunyjuk be a szemünket egy kicsit, és kezdjünk el gondolkodni: melyek a mi tipikus balatoni élményeink?
Számomra a nyárfák suhogásának hangja reggelente, abban a fenyvesi lakásban, ahova olykor nyaralni megyünk. A küzdelem az óriáspókokkal, amik nyár elejére ellepik a teraszt. Az átázott, megpuhult farámpa, amin keresztül eljutunk a hideg fém lépcsőig, melyről aztán besétálunk a déli part sekély Balatonjába, ami egy kicsivel még sekélyebb lett tavalyhoz képest. A homokozóban szétdobált játékok: színes műanyag lapátok, vödrök és mindenféle formájú homokformázó eszközök. Az örökös vergődés arról, hogy mikor jönnek le a nagyszülők legközelebb, hogy melyik testvér mikorra foglalta be a lakást, és hogy abban az életnek nevezett őrületben, ami átitatja minden pillanatunkat, mikor tudunk egy kis időt kiharapni azért, hogy átázott fürdőgatyában, covid-mintás bögréből iszogassunk macikávét a teraszon.
Aztán van egy másik kupac élmény, ami szintén a Balaton, de nem kötődik egy üdülőtelep mindennapjaihoz, és talán közelebb áll ahhoz a világhoz, amiből Herkli Matyi is építkezik a balatoni sorozatában – a tipikus balatoni élményhez, minden magyar kollektív tapasztalatához. A kis magyar tenger abszurd, lángosízű világához.
Közel kétszáz éve látogatjuk rendszerszerűen ezt a helyes kis tavat mi, magyarok, és ez a történet is, mint oly sok minden, a vasúttal kezdődött. A reformkortól kezdve a fürdőkultúra fejlődése jelentős változásokat hozott a térségben, amikor a gyógyforrások és a közlekedési infrastruktúra fejlesztése révén egyre több látogató érkezett a Magyar Tengerhez. Az első vasútvonalak megépítése fellendítette a turizmust, új fürdőtelepek jöttek létre. A trianoni döntés után a Balaton nemzeti szimbólummá vált, de igazán csak az 1920-as években kezdődött a balatoni turizmus demokratizálódása: a középosztály és a munkások számára is elérhetővé váltak a tó kínálta pihenési lehetőségek. Az 1960-as évektől a Balaton újabb aranykorát élte, nemcsak a magyar, hanem a kelet- és nyugatnémet turisták egyik fő célpontjává vált, ami jelentős fejlesztéseket és a helyi gazdaság fellendülését eredményezte. Ennek az aranykornak a nyomai a mai napig felfedezhetők a szabadstrandokon, a part menti „éttermekben” és 2020 óta Herkli Mátyás Barnabás rajzain. Na, de ne menjünk ennyire előre. Először is ismerjük meg az alkotót magát.
1987-ben született Zalaegerszegen, ahol viszonylag gyorsan kapcsolatba került a művészetekkel – egész konkrétan az építészettel. Nagybátyja neves belsőépítész, így, mivel Mátyás is érdeklődött a mindenféle képcsinálás iránt, magától értetődő volt, hogy építésznek megy. A szülei azt mondták neki, hogy ha szeret rajzolni, akkor építésznek kell lennie. Nemes László képzőművész volt a mestere. Matyi ekkoriban hol a felvételire készült, és ábrázolni igyekezett a világot, hol pedig Nemes Laci művészeti kurzusain járta az önkifejezés útját – amit érthető okokból sokkal vonzóbbnak talált, mint a kockológiát.
A cikkem előtt interjút készítettem vele, amiben elmesélte, hogy már akkor is a történetmesélés érdekelte – igaz, kiderült, hogy az emberi karakterek annyira nem mennek neki, ami különösen ironikus a későbbi munkáinak tükrében. Mindenesetre Mátyás építésznek jelentkezett a soproni Alkalmazott Művészeti Intézetbe, ahol 2006-ban kezdte meg tanulmányait – az övé az utolsó olyan évfolyam, ami ötéves, osztatlan egyetemi képzésben tanulta a művészetet. Ekkor úgy nézett ki, Matyiból építész lesz.
Először 2009-ben találkoztam vele, amikor én is az AMI-ba jelentkeztem. Tisztán emlékszem a történetre: este, sötétedés után érkeztem Sopronba az akkori barátnőmmel és egy cimborával, aki egy évvel korábban kezdte az egyetemet. Leszálltunk a vonatról, és az első dolgunk volt megkeresni az AMI épületét, hogy másnap reggel már tudjam, hova kell majd mennem. Ekkoriban még nem volt mindenkinek okostelefonja – így nekem se –, még lehetséges volt az ún. eltévedés. Mikor odaértünk, egy vörös hajú srác kocogott el az egyetem épülete előtt, akit történetesen ismert az egyetemista cimborám. Csak nagyon röviden beszéltünk: bemutatkozott, majd mikor elmondtam, hogy ez lesz az első felvételim, legyintett. „Nem fognak felvenni, elsőre senkit sem vesznek fel. Mondjuk engem felvettek” – elvigyorodott, majd továbbkocogott. Másnap felvételiztem. „Megmutatom én annak a p*csnek, hogy engem fel fognak venni!” – gondoltam magamban. Majd pár héttel később megkaptam a levelet: valóban nem vettek fel. Ez volt az első találkozásom Herkli Mátyás Barnabással – ő volt az éjszakai kocogó. Matyi ebben az időszakban, a tizenöt évvel későbbi interjúnk tanulsága szerint, fülig szerelmes volt az építészetbe. Még ekkor is úgy nézett ki, hogy építész lesz belőle.
[…]
Megkérdeztem Matyit, kik inspirálták – én Réber Lászlóra vagy Vajda Lajosra tippeltem volna, de ő egyből rávágta Kondor Béla és Szalay Lajos nevét. Nekem Kozma Lajos neve merült fel Matyi munkássága kapcsán. Hiszen Kozma – bár őt elsősorban építészként ismerjük – lenyűgöző grafikus is volt egyben, éppen olyan határok közti figura, mint Mátyás.
Mátyás munkamódszere sajátos hibrid, az animációs technikák, az építészet és az illusztráció hármasa között egyensúlyoz. Hónapokig dolgozik egy-egy rajzon: már az eredeti skicceken is vonalzóval, 0,05 mm-es csőtollal és képtelen alapossággal, szakkifejezéssel élve „szöszöl”. Ha megjelenik a rajzain valamilyen térbeliséget sejtető látvány, azt izometriában, az ábrázoló geometriára jellemző alapossággal szerkeszti meg. Aztán a skiccek átvilágítóasztalra kerülnek – az avatatlan szemlélő joggal hiheti, hogy egy építészt vagy animátort lát munka közben.
Megfigyeltem, hogy Mátyásnál igazából soha nem fejeződik be egy-egy rajz. A képei a folyamatos átalakulás állapotában vannak. A skiccekből készül ugyan egy „letisztázott” grafika, amit toll és színes ceruza technikával tölt meg élettel, majd a kép méregdrága keretbe foglalva várja a vásárlót. A legtöbb alkotó esetében ezután egy újabb rajz, egy újabb mű, egy újabb kép keletkezik, de Mátyás ebben is kissé egyedi, szokatlan úton jár.
Egy-egy skiccből ugyanis több letisztázott rajz születik: újra és újra feldolgozza ugyanazokat a képeket az átvilágítóasztal fölött! Mint mondja, mindig kicsit változtat, finomít, módosít a legutóbbi tisztázás utáni állapoton, míg végül a tizedik-huszadik-századik verzióra teljesen átalakulnak – vagy kikristályosodnak? – a képek.
Ez egy újabb érdekes ellentmondása az alkotói személyiségének: Matyi az egyedi illusztrációk világánál állapodott meg, de egy-egy képéből verzió-sorozatokat készít, pont olyan logika mentén, mintha egy animációs film képkocáin dolgozna. Mégis, mikor arról kérdeztem, hogy visszatérne-e az animációhoz, azt mondta, ez ennél kicsit bonyolultabb helyzet. Nem tudna egyedül befejezni egy filmet, és nincs annyi pénz a világon, amiből ki lehetne fizetni egy olyan stábot, ami a választott technikával el tudna készíteni egy mozgóképes Herkli-művet. Már egy rövidebb filmhez is egy kisebb csapatra lenne szüksége.
A cikk teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat januári számában a 42. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.
Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában, valamint fellapozhatja könyvtárakban.