Egyház és művészet kapcsolata – A Székesfehérvári Egyházmegye Kortárs Művészeti Gyűjteményének története a szeptemberi Kortársban

Az 1984-től 2024-ig, felesége haláláig Bécsben élő, ám onnan rendszeresen hazalátogató, 2025 tavaszától Magyarországon tartózkodó Reha György – aki egykor családi inspirációra (hiszen édesanyja fotós volt) maga is művészként kezdte pályafutását, tudniillik fotómontázsokat készített, Aknay János révén, akit 1971-ben ismert meg, kijutott Szentendrére, ahol 1972-ben többedmagukkal megalakították a Vajda Lajos Stúdiót, később átnyergelve a művészetszervezői pályára 1975-től létrehozta a Toldi Galériát, majd 1981-től a Fotógalériát – 1996. június 8-án a millecentenárium évében ismerkedett meg Spányi Antallal a budapesti Rózsák terén álló Árpád-házi Szent Erzsébet-plébániatemplom előtt, ahol valamikor szülei esküdtek, és ahol őt is keresztelték.

A történet annyira banális, mégis briliáns és bibliásan egyszerű, gyors, gyakorlatias, határozott és derűsen megkapó, hogy érdemes hosszabban idéznem a szerzőt: „Gondoltam, megnézem a templomot, de a kapu be volt zárva. A történetnek itt vége is lehetne, mint annyi történetnek, ahol az ember egy zárt kapu előtt áll. Fiatal barátaimnak szoktam mondani, hogy az első csalódás után nézzenek körül. Hátha. Amikor én körülnéztem, egy fiatal papot láttam, aki a plébánia bejárata előtt beszélgetett. Spányi Antal, a templom plébánosa volt. Bemutatkoztam, és ő készségesen megmutatta a templomot. Kiderült, hogy nagy dologba kezdett. A templom külső és belső renoválásába. Azzal búcsúztam, hogy jelentkezem. A bécsi 7. kerületben hét katolikus templom volt. A budapestiben csak egy. Egy hónap múlva mondtam neki, adjon hét levelet, amit én már meg is fogalmaztam. Célom az volt, hogy ezekkel felkeresem a bécsi 7. kerületi templomokat, és egy partnerséget ajánlok nekik. Jobban hangzott, mintha csak pénzt kérnék. Nagyon tanulságos találkozások voltak. Akkor még volt egy pozitív hangulat a keleti változások miatt, mégsem akartak segíteni. Végül is az esperes, akivel utoljára beszéltem, küldött kétezer schillinget. Ezt a bécsi magyar katolikusok akkori vezetője, Hegyi György atya megtoldotta, és mi is hozzáadtunk. Nemsoká egy elég szép összeget sikerült átadnom. Ezzel kezdődött a barátságunk. 1997. január 1-én az év első szentmiséjét vele ünnepeltük, és utána egy koccintásra leültünk. Amikor Fehérvárra került [Spányi Antal püspök 2003. május 24-én lett a Székesfehérvári Egyházmegye vezetője], ezekből január elsejei ebédek lettek.”

A két katolikus keresztény ember barátsága így vált 2009 után – azaz nagyjából XVI. Benedek pápa A végtelen szépség forrása című, művészekhez címzett beszédétől is számítva az időt – kortársi szövetséggé egy Kortárs Művészeti Gyűjtemény létrehozása érdekében.

A közös világnézeti, hitbéli meggyőződés és teológiai esztétikai fogalomkészlet, illetve szóhasználat platformján állva, valamint a 2007-től Magyarországon is kibontakozó, a Templomok Éjszakáját és a Szakrális Művészetek Hetét magába foglaló Ars Sacra Fesztivál mozgalom hátszelével is megtámogatva 2011. szeptember 17-én Aknay János festőművész kiállításával indult a székesfehérvári program és a gyűjtemény.

[…] II. János Pál 1999. április 4-i, alapos eszmefuttatásokkal alátámasztott húsvéti levelében szólította meg a művészeket, amelyben többek között felhívja a figyelmet arra, hogy „ha a művészetről van szó, a szépség témája kikerülhetetlen”. Megállapítja: „amennyiben [a művészek] valóban értékes és szép alkotásokat hoznak létre, nemcsak saját népük és az egész emberiség műveltségét gyarapítják, hanem kiemelkedő szolgálatot tesznek a közjónak is”, s hogy valamikor „az egész műveltséget átitatta az Evangélium”. Amikor a modern korról szól, a következő a summázata: „a keresztény humanizmus mellett, mely változatlanul megnyilvánul a műveltségben és a művészetben, egyre erősebben mutatkozik a humanizmusnak az a formája is, melyet az Istentől való távolság, sőt a vele való szembehelyezkedés jellemez”. Valamint: „amikor a műveltség kifejezetten elfordul az Egyháztól, a művészet hidat képez a vallásos élményekhez”. A II. vatikáni zsinat szellemére hivatkozik, amikor az atyák 1965. december 8-án üdvözletet és felhívást intéztek a művészekhez: „»A világnak, melyben élünk, szüksége van a szépségre, hogy kétségbeesésbe ne sodródjék. A szépség, éppúgy, mint az igazság, örömet olt az emberi szívbe, és drága gyümölcs, mely ellenáll a mulandóságnak, nemzedékeket köt össze és kapcsolatot teremt a csodálatban.«” Ennek értelmében: „az Egyháznak szüksége van a művészetre. Az Egyháznak ugyanis a szellemi, a láthatatlan valóságot, Isten világát kell fölfoghatóvá, sőt, amennyire csak lehet, vonzóvá tennie. Tehát az önmagában kimondhatatlant kell érthető formába öntenie.” S talán az egész Ars Sacra mozgalom jelmondata lehetne, hogy: „A Szentlélek a világmindenség titokzatos Művésze.” Mert a „Teremtő Lélek isteni lehelete találkozik az emberi szellemmel és ösztökéli ennek teremtő adottságait”. Valamint Dosztojevszkijre hivatkozik, amikor kijelenti, hogy „a szépség fogja megmenteni a világot”.

Tömören szólva: „A szépség a misztérium titkos írása, utalás az örökkévalóra.”

[…] Ferenc pápa szintén Simone Weil szavaival élve, miszerint: „a művészet megérinti az érzékeket, hogy megelevenítse a lelket, és ezt a szépségen keresztül teszi, amely a jó és igaz dolgok visszatükröződése. A szépség érezteti velünk, hogy az élet a teljesség felé irányul. Az igazi szépségben így elkezdünk vágyakozni Isten után.”

Megállapításainak egyik legfontosabbika, hogy: „a Lélek az, ami összhangot teremt. És a művész birtokol valamit ebből a Lélekből, hogy harmóniát teremtsen. Ez a spiritualitás emberi dimenziója. Az igazi szépség valójában a harmónia tükröződése, a harmónia a szépség operatív erénye, amelyben Isten Lelke, a világ nagy összehangolója működik.” Ám a harmónia akkor valósul meg: „amikor az egymástól különböző részek egységet alkotnak, amely különbözik az egyes részektől és különbözik a részek összességétől. Csak a Lélek tudja megvalósítani azt, hogy a különbségek ne ellentétekké, hanem sokféleséggé váljanak, amelyek integrálódnak. Az egység azonban nem egyformaságot jelent, hanem befogadja azt, ami sokrétű.”

Reha György Spányi Antallal együttműködve a művészek különféle „ablaki” között válogatva, a merőben más és más „világok” közt harmóniát teremtve, mintha szó szerint a fentebb kicsemegézett elveket valósította volna meg a szóban forgó gyűjteményben és annak katalógusában. Ez is azt bizonyítja, hogy hitéhez hűen, elképzeléseihez híven, jól és érzékenyen dolgozott.

A cikk teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat július–augusztusi számában a 60. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában, valamint fellapozhatja könyvtárakban.