Emlékezetes alakítások egy felejthető előadásban – Kritika a Csokonai Színház Ördögök előadásáról

A 19. századi orosz irodalom nem mondhatni túl népszerűnek a 21. században születettek körében. Az idősebbek számára például emlékezetesek Dosztojevszkij művei, néhány talán most is kötelező olvasmány, de ma már kevés az a fiatal, aki kezébe vesz egy többszáz, majdnem ezer oldalas könyvet, főleg ha nem egy könnyed olvasmányról van szó. Ennek ellenére, vagy inkább éppen ezért úgy gondolom, hogy a színház viszont közvetlenebb csatorna lehet arra, hogy kevésbé olvasott, de jelentős műveket juttasson el a fiatalokhoz, lefordítva az ő nyelvükre, adaptálva az ő világukra.

Dosztojevszkij apai ági felmenői papok és katonatisztek voltak, maga is a pétervári Hadmérnöki Intézetben végezte tanulmányait. Ez a vonal erősen megjelenik az Ördögök című regényében, mellyel nem állt szándékában nagy művet alkotni, „csupán” az esztétizmusról és annak következményeiről vallott nézeteit szerette volna elrejteni benne. A mű azonban ennél sokkal jelentősebb, sokrétűbb lett, Dejan Projkovski rendezése viszont sajnos nem tükrözi ezt a gazdagságot.

Az 1860-as évek második felében játszódó történet minden szereplője behelyettesíthető a kor politikusaival és különböző csoportosulások tagjaival. 

Nézőpont kérdése, hogy karikatúrának vagy éppen metsző társadalomkritikának látjuk a művet.

Igaz ez a regényre, az előadást azonban egyik jelzővel sem illetném, mert maga a rendezés bár megjeleníti a társadalmat, beszél róla, de nem fogalmaz meg kritikát azzal szemben.

Az előadás nagyon erős jelenettel indít: egy piros ruhás kislány kisétál a színpad elejére, és két mondatban megfogalmazza, hogy a gonosz irányítja a világot, vagy legalábbis a várost, és mindenkire hatással van. Ezek után izgatottan várjuk az eseményeket, de két órán keresztül gyakorlatilag semmi nem történik. Az egész első felvonás tömény információközvetítés a szereplőkről. A párbeszédekből is csak azt tudhatjuk meg, hogy ki kihez tartozik, mi a múltja és szándéka.

Elsősorban a filmiparban elterjedt mondás, de a színházra ugyanúgy igaz, hogy húszpercenként, maximum félóránként történnie kell valaminek, hogy fenntartsák a közönség érdeklődését és figyelmét. A darabban ezt a minden előzmény nélkül elinduló forgó hivatott pótolni. Láthatjuk az egyéneket, a személyiségeket, talán kicsit még a lelkükbe is beleláthatunk a szereplőknek ebben a néhány másodpercben. Megérezhetünk belőlük valamit, később viszont nem történik semmilyen visszautalás ezekre a mozzanatokra. Csak a levegőben függő, önálló, semmihez sem kapcsolódó jelenetek maradnak.

Dejan Projkovski rendező elmondása szerint ő a szerzőhöz hasonlóan az emberi lélek titkát kutatja.

Hogy egy eredetileg jó célért harcoló mozgalom résztvevői hogyan válhatnak mégis gyilkosokká pusztán azáltal, hogy félreértelmezik az őket körülvevő eszméket. Ez a színpadi kutatás viszont nem bizonyul sikeresnek, hiszen a cselekményt ugyan értjük, a kérdésre azonban nem kapunk választ. Sokkal jobban ki kellett volna domborítani talán a miérteket és a hogyanokat az érthetőség kedvéért.

Az Ördögök című előadás már a sokadik a Csokonai repertoárjában, melynek stáblistájában nem szerepel dramaturg, pedig előnyére vált volna. A rettenetesen hosszú, két-két és félórás első felvonás alatt végig azt éreztem, hogy felesleges részek maradtak benne, a fontosabb jeleneteket viszont kihúzták. Egy jó dramaturggal elkerülhető lett volna, hogy minden szereplőt eseményektől mentes prózában ismerjünk meg, és ezerszer jobban ki lehetett volna használni a színpadi időt. Szerencsére a második felvonásban már felpörögnek az események, de ezt csak az láthatja, aki nem ment még haza a szünetben. Itt már sokkal több izgalomban lehet részünk, azonnal egy lebilincselő krimibe csöppenünk, amely egy politikai bűnügy szálait fejtegeti.

A lélek titkai

Sztavrogin, akinél a legtöbb szál ér össze Kiss Gergely Máté alakításában, egy vérbeli főgonoszra emlékeztethet. Őszintén gyón bűnéről, de gyenge jellem. Élvezettel hajtja végre számos gaztettét, melyek miatt hiába vezekelne később, összeomlik a súlyuk alatt. Inkább szenved, de gyáva ahhoz, hogy változtasson bármin. Még ahhoz sincs bátorsága, hogy felvállalja, ő bizony feleségül vette Marját, a fogyatékkal élő lányt, aki valóban tisztaszívű, naiv és odaadó teremtés, és akit nem lehet nem szeretni. Berkó Boglárka szívbemarkoló játékát nem felejtjük el egyhamar.

Rajta kívül Satov az egyetlen, akiről elhisszük, hogy tényleg jó ember, aki semmi rosszat nem akar. Komlódy Márk rendkívül pontos játékából tisztán látszik, hogy jóhiszeműségből keveredett bele abba a politikai mozgalomba, amelyből nem olyan egyszerű kiszállni. Nem akar részt venni a vérontásokban, ez azonban már nem kívánságműsor.

A mű leggonoszabb karaktere Pjotr, aki próbál távol maradni az eseményektől, mégis ő irányít mindent. Alakját egyébként egy anarchista-terrorista bandavezér ihlette, ez jól érzékelhető Kukovecz Ákos alakításából. Az ő ideáit kívánja megvalósítani Kirillov, kinek alakját leginkább Brezovszky Dániel György akrobatákat meghazudtoló mozdulatai égetik emlékezetünkbe.

Mégis az egyik legerősebb jelenet a darab végéhez közeledve a vajúdó asszony kegyetlen kivégzése. Wessely Zsófia érzékeny játéka segít átéreznünk nem csupán az asszony fizikai fájdalmát, hanem azt a mérhetetlen dühöt is, amit az értelemtől és érzelmektől mentes, semmit és senkit nem kímélő gyilkosok iránt táplál minden áldozat.

Amit Dosztojevszkij több mint százötven évvel ezelőtt megírt, az ma hatványozottan jelen van a világban, csak mindig más és más formában öltve új alakot.

De miért is lepődnénk meg ezen? Hiszen mindez örök téma, ahogy maga Dosztojevszkij szintén évezredes hagyományokból táplálkozva írta regényeit, melyekből idézhetjük akár a bibliai tanúságtételeket is, mint például János első levelének ezen sorát: „az egész világ a gonosz hatalmában van” (1Jn 5,19). Ráadásul ezen darab szereplői nyíltan vállalják, hogy ők bizony elfordultak Istentől, nem hisznek benne és nem várnak tőle semmit, mintegy megelevenítve a Timóteusnak írt második levél jövendölését: „A gonosz emberek és ámítók pedig még tovább mennek a rosszban, tévelyegve és másokat is megtévesztve” (2Tim 3,13).

A látványelemek túlzásai

Valentin Svetozarev egy hétköznapinak tűnő orosz város képét tárja elénk. Hatalmas épületek a háttérben, a helyszíneknek megfelelően könnyedén cserélhető díszletelemek középen és mozgatható makettek a színpad elején. Rendkívül praktikus, mégis könnyedén elvonja az emeleteken ülő nézők figyelmét, amikor a teljesen leeresztett süllyesztőn keresztül végignézhetik, ahogy a színészek és a háttérben dolgozók előkészítik a díszletet a következő jelenethez. Florina Bellinda Vasilatos jelmezei nagyrészt egyszerű, szürke-fekete kosztümök, mégis korhű és minden karakternek tükrözik a személyiségét. 

Minden jelmez segít tájékozódni és megkülönböztetni a kereskedőt a vagyonostól, a velejéig romlottat a tisztaszívűtől.

Goran Trajkoski nagyrészt egyházi mintára komponált zenéje és Nagy Norbert koreográfiája a rendezéssel összhangban kíván hatni a néző érzéseire. Igazán nagy jelentősége akkor van, amikor a már említett forgó lép működésbe. Ilyenkor a szereplőket mint egy kiállítás statikus műalkotásait szemlélhetjük. Legtöbbször valamilyen őket jellemző, róluk árulkodó mozgásban vannak, az előadás legvégén kiállított figurák pedig mind az életüket és halálukat leginkább szemléltető pozícióban.

Ha már a látványnál tartunk, nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy egy-egy igazán mély és nagyon erős jelenet intenzitását vízbe áztatott kenyérdarabok és töménytelen mennyiségű alma szétdobálásával és összeköpködésével kíván fokozni a rendezői koncepció.

A hatás éppen ellenkező: nem csupán szükségtelen, de elveszi a helyzet élét, komolytalanná válik a jelenet és az egész előadás.

(Arról nem is beszélve, hogy méltatlan egy olyan intézményhez, amely három évvel ezelőtt csatlakozott a Zöld Színház Programhoz. Ez a program egyébként 2019-ben indult a Miskolci Nemzeti Színház kezdeményezésére, hogy a művészetben is minél nagyobb hangsúlyt kapjon a környezettudatosság, a hulladékkezelés és az újrahasznosítás.)

Ugyanígy szükségtelen és erőletett a meztelenség is, aminek kérdését nem az dönti el, hogy valaki frivol vagy prűd. Vannak olyan esetek, ahol megvan ennek a határozott helye, és nem önmagáért való, mint például egy édenkerti képben Az ember tragédiájában vagy a Szép Heléna bizonyos jeleneteiben. Ebben az esetben viszont legfeljebb figyelemelterelésként szolgál, nem tesz hozzá semmit az adott szituációhoz. Erre ugyancsak igaz, amit már a reklámokból is tudunk: nem kell mindent megmutatni, főleg ha valami teljesen mást szeretnénk hangsúlyozni.

Összességében elmondható, hogy Dosztojevszkij alkotása másfél évszázad elteltével ugyanúgy aktuális, és beszélni kell róla. Viszont egy sokkal lendületesebb adaptáció, egy jobban átgondolt és kidolgozott koncepcióval klasszisokkal jobb előadást szülhetne. Feltéve, ha nem félnek segítséget kérni egy profi dramaturgtól, aki következetesen, és nem esetlegesen húz az eredeti regényből. A színészek adottak, hiszen a rendezői elképzelésekhez mérten tökéletes karakterábrázolásokat nyújtva ők kihozták magukból a legtöbbet.