Manapság ki nem képzeli magát Napóleonnak? – Kritika a Bűn és bűnhődés című előadásról

A Bűn és bűnhődés egyik alapvető dilemmája, hogy joga van-e embert ölni annak, aki ezzel százak, ezrek vagy akár milliók életét teheti jobbá vagy mentheti meg. Eltiporható-e egy olyan emberi lény, aki aljas és mások felett zsarnokoskodik? Ez a kérdés újra és újra felmerül, pár éve például a New York Times Magazine kérdezte meg az olvasóit, hogy ha lenne rá módjuk, megölnék-e a csecsemő Hitlert. A válaszadók 42 százaléka igennel válaszolt, csak 30 százalékuk mondott nemet, 28 százalékuk pedig nem tudta, mit tenne. A közvélemény-kutatás élesen bizonyítja, hogy vannak helyzetek, amikor ma is elfogadhatónak látunk egy gyilkosságot a nagyobb jó érdekében. Önmagában már ez is elképesztően összetett és izgalmas kérdés, de Dosztojevszkij nem áll meg ennél a pontnál. 

A Bűn és bűnhődés számtalan aspektusból elemezhető regény, az író olyan finoman adagolt pszichológiai tűzijátékot rendez benne, amelyet ritkán tapasztalunk.

Érzelmileg hol eltávolít bennünket a gyilkos főhőstől, hol pedig eléri, hogy együttérezzünk vele. Vajon megenyhülünk vele szemben, ha megvizsgáljuk a történetét, hajlamait és a körülményeit? Ezt a kérdést szegezi nekünk az első felvonás közben a vizsgálóbírót alakító Mácsai Pál, aki a nézőtérről érkezve úgy állítja meg a darabot, mint egy rendező a próbafolyamat közben.

Bár ennyire hatásos belépő a későbbiekben nem játszódik le, az előadást végigkíséri az egyes szereplők gondolatainak kihangosítása. Többnyire Raszkolnyikov (Polgár Csaba) és a vizsgálóbíró Porfirij töprengéseit és elméleteit hallhatjuk, de nagy szerepe van a női kórusnak is. Rögtön az elején zenével indulunk, az átalakított símaszkokban megjelenő kar tagjai – akár egy ókori görög drámában – énekelve narrálnak, kommentálnak, vagy ügyesen vezetik át egyik jelenetet a másikba. Nem csupán kísérői az előadásnak, hanem időnként rajtuk keresztül is megnyilvánul Raszkolnyikov lelkiismerete és szüntelen vívódása, vagy akár a társadalom ítélete. A kar adja meg a keretet, amelyre Gáspár Ildikó felhúzhatja a történetet, miközben oldja a három felvonásban játszott, közel négyórás darab prózai tolmácsolását. Nagy szükség van a kórusra, mert a legjobb szándék és a legkreatívabb megoldások mellett is ellaposodhat egy olyan nagy ívű, sok belső monológra és lélektani tépelődésre épülő regény adaptációja, melyet csaknem lehetetlen színpadra állítani.

Ördögi körforgás

Kreatív megoldásoknak pedig nincs híján az előadás, minimális eszközhasználata ellenére gyorsan teremti meg azt a fullasztó légkört, amely egyszerre téren és időn kívül helyez minket. Csupasz, fekete falak között járnak-kelnek a szereplők, néhol zöld színű fóliák kupacai hevernek a földön. Raszkolnyikov kezében eleinte gyakran ott a zacskó, időnként szippant belőle, máskor feltörő pánikrohamát enyhítve abba lélegzik. Egyedül ő visel fehér pólót, mindenki más az Örkény Színház logójával jelzett fekete melegítőben játszik. Jól eltalált forma ez is: a magát különleges egyéniségnek gondoló főhős elkülönül a „közönséges, átlagos” emberektől. Fehér felsője kezdetben az ártatlanságát is szimbolizálja, hogy aztán annál szembetűnőbbé váljanak a rajta megjelenő vérfoltok.

A Bűn és bűnhődés színpadra alkalmazásának legkényesebb pontja a gyilkossági jelenet, Gáspár azonban mesteri környezetet teremt meg Izsák Lilivel, aki díszletként egy felfújható zsákot használ. A nejlon szinte betölti az egész színpadi teret, és lejátszódik benne Raszkolnyikov gyermekkori élménye, amikor részegek agyonvernek egy kivénhedt lovat. A főszereplő álmában visszaköszönő rettenetes emlék az egyik kulcspontja és indikátora a főhős által elkövetett erőszaknak, erre pedig a rendező is nagy hangsúlyt fektet. A felfújt formára kivetül a jelenetet figyelő gyermek Raszkolnyikov és az apa arca, miközben árnyékszínházzal követjük a ballon belsejében zajló borzalmas állatkínzást. Ezzel az atmoszférával végképp az az érzésünk, hogy a főhős elméjében járunk, szinte elmosódik a határ valóság és álom között. Bent játszódik le a gyilkossági jelenet is, amely szintén nélkülöz minden szájbarágós megoldást. A menekülés közben szétszakadó ballon jelképezi a bűntettet és a ráépülő bűntudatot, a Raszkolnyikovot megformáló Polgár Csaba abban fekszik lázasan, mint akire örökre ráégett cselekedetének következménye. Nem is szabadul tőle, sőt, a következő felvonásban már padlótól a plafonig mindent beborít a fólia.

Mégsem válik végletekig nyomasztóvá és lehangolóvá az előadás, köszönhetően a zenéknek és a jócskán betaláló humornak, amely nem kíméli a közéletet és a politikát sem.

Kosztolányi megfogalmazásában „Shakespeare túlsüvöltette az emberi rosszaságot, Dosztojevszkij túlkacagta”. Gáspár Ildikó úgy írta át a szöveget, hogy az abban megjelenő kritika egyszerre üssön és mulattasson: a kétélű fegyver az egyik pillanatban arcul vág, hogy a következőben már mosolyt fakasszon. Ugyanez fordítva is működik, így válik a tizenegy éves részeg kislányt biztonságban hazajuttatni igyekvő Raszkolnyikov buzgó kísérlete a rendőr komikus húzódozása után ingerült felcsattanássá: „Igaza van, semmi közünk hozzá. Engedje el, hagyja békén! Majd nagyon fog sírni, ha felébred.” A rendőr közönye és felelősséghárítása Raszkolnyikov pálfordulásával végül a gyereket követő pedofil karjába hajtja a kislányt. A közelmúlt kegyelmi botrányával még fajsúlyosabbá válik a jelenet, mivel a gyerekek és a nők helyzete, kiszolgáltatottsága a legélesebb üzenete a darabnak. Gáspár több gyerekszínészt is színpadra állít: van itt tizenegy éves részeg kislány, apja kocsmájában vendégeket kiszolgáló kisfiú, utcán strichelő és kolduló tizenöt éves, drogos lány. És nők, akik nemcsak a 19. században élik meg a nemükből adódó kiszolgáltatottságot. Raszkolnyikov barátja, Razumihin (Borsi-Balogh Máté) az egyik jelenetben éppen egy ezoterikus kiadó könyvének fordításán dolgozik, amelynek a témája nem más, mint hogy a nő ember-e, vagy sem. Mégsem válik demagóggá az agyoncsépelt női áldozati nézőpont, mert ebben az előadásban vannak nők, akik szintén erőszakosak, legalábbis hasonlóan gyötrik a gyengébbeket, ahogyan korábban ők szenvedtek a bántalmazástól. Ördögi körforgás ez, ahogy az erőszak újabb erőszakot szül, a következő generációnak pedig esélye sincs a kitörésre.

Gördülékeny csapatjáték

Az Örkény Bűn és bűnhődése elemelkedik a regény helyszínétől és idővonaláról, bár Gáspár meghagyja az eredeti neveket és alapvetően a kronológiai sorrend sem változik. Nem használ azonban konkrét helységneveket vagy pénznemeket, mégis az összegek meghatározása és a termékek márkája (Rolex, Avon, secondhand ruházat) egyértelművé teszi mindenki számára, hogy kis hazánk jelenében járunk. A közéleti és politikai utalások találóak: az egyik leghatásosabb jelenetben a szereplők például arról beszélgetnek, hogy minél több a jól intézett magánügy, annál gazdagabbá válik az ország, és annál jobban fejlődik benne a közügy. Luzsin (Hajduk Károly) eme kijelentésére főhősünk mellékesen jegyzi meg, hogy manapság túl sok üzletember foglalkozik közügyekkel, amelyeket aztán úgy összemaszatolnak a magánérdekeikkel, hogy mostanra már csupa mocsok az egész.

Szinte az egész társulat a színpadon van, a színészek közül mégis nehéz bárkit kiemelni, mert abszolút csapatjátékként tartják mozgásban a darabot. Az Örkény Színház több előadásában már megszokhattuk, hogy egy-egy színész több szerepet is játszik, ez most is gördülékenyen zajlik. Polgár Csaba könnyedén hozza a saját nagyságában egyre inkább csalódó, kételkedő Raszkolnyikov esetlenségét, aki minden ravaszsága ellenére sem képes állni a sarat a nyomozót alakító Mácsai Pállal szemben. A színház igazgatója egyszerre távolságtartó, higgadt és ironikus legújabb szerepében, a rendező pedig még azt a fricskát is beépíti, hogy a vizsgálóbíróról mintázott Columbo egy-egy gesztusa vagy szóhasználata ugyancsak visszaköszön Mácsain keresztül. Aki azonban mindent visz, az a társulathoz tavaly csatlakozott Terhes Sándor. Szvidrigajlov szerepében rendkívül erős a jelenléte, karakteres játékával pedig a darabban többször felmerülő pedofília szintén hangsúlyosabbá válik.

A Bűn és bűnhődés tárgyi eszköztelenségével a színészi játékra helyezi a fókuszt, miközben a kivetítővel, a világítással és az árnyékszínházzal egyedi, a néző figyelmét többnyire fenntartó környezetet teremt.

Egy ponton mégis hiányérzetem támad, ennek pedig valószínűleg az az oka, hogy nem képes olyan mélyre vinni, mint a hasonló szemlélettel színpadra adaptált József és testvérei. A hét éve bemutatott ikonikus előadást Gáspár Ildikó Ascher Tamással együtt rendezte, négy és fél órás hosszúsága ellenére pedig felvonásról felvonásra egyre mélyült a darab. A Bűn és bűnhődés harmadik felvonásában ez már éppen kezdene megtörténni, amikor a jelenetek felgyorsulnak, és gyakran snittszerűen zárulnak, nem hagyva időt az integrálásukra. A hosszú játékidő és Raszkolnyikov zaklatott lelkiállapotának érzékeltetése miatt nyilván fontossá vált a rendező számára a mielőbbi lezárás, így azonban nem születik meg a teljesség érzete. Az előadás nagyjából ugyanazon a szinten mozog végig, alig vannak benne kiemelkedő jelenetek, és az eleinte hatásos díszletnélküliség is egy idő után beszűkíti a figyelmet. Ennek ellenére a színház legújabb bemutatója érdeklődésre méltó darab, tucatnyi betaláló üzenettel. Többek közt a Porfirijt alakító Mácsai Pál kijelentésével: „Ugyan ki nem képzelheti magát Napóleonnak manapság a mi országunkban? Csak az, aki nem akarja annak képzelni.”

Főbb szerepekben: Polgár Csaba, Mácsai Pál, Kókai Tünde, Kerekes Éva, Friedenthal Zoltán, Józsa Bettina, Terhes Sándor, Borsi-Balogh Máté, Hajduk Károly