Kertész úr halálvágya megmozgatja az embereket – Kritika az Örkény Színházban bemutatott Isten című előadásról

Nehéz társadalmi kérdésről szól az Örkény Színház új nagyszínpadi bemutatója, az Isten: van-e joga az embernek orvosi segítséggel véget vetnie az életének? Vajon ilyenkor saját maga játszik Istent önmaga felett, netán az orvos, aki kérését vagy elfogadja, vagy megtagadja, esetleg a törvény, amely ilyen szinten szól bele az egyén életébe? Az eutanázia ma szinte tabunak számít Magyarországon, hiszen jogi szempontból semmilyen módon nem lehetséges aktív formában végrehajtása. A legtöbb ember életében sajnos mégis eljön a pillanat, amikor akár magával, akár egy szerettével kapcsolatban elgondolkodik ennek lehetőségén.

Eutanázia a színpadon

A színházban sem megszokott, hogy az eutanázia kerüljön a cselekmény központjába. A Centrál Színház archív előadása, a Mégis kinek az élete? és a Mundruczó Kornél rendezte, már szintén nem játszott Denevér juthat eszünkbe az elmúlt évek, évtizedek előadásai közül. Legszembetűnőbb különbség az Isten és ezek között, hogy bár a téma összetettsége érződik a korábbi előadásokon is, az Örkényben bemutatott darab határozottan az aktuális magyarországi viszonyokról szól. Amellett, hogy színházi előadás, és a történet maga fikció, az elhangzott adatok, jogi és orvosi állásfoglalások mind a jelenlegi társadalmi valóságból származnak. A téma amilyen összetett, éppannyira alulreprezentált, de a társulat Ferdinand von Schirach német nyelvű darabját magyar környezetbe átültetve tárja a közönség elé. Ezáltal az előadás valóságosabbá és a mindennapi életünkhöz közelivé válik.

A német jogász szerző novelláival vált népszerűvé, és első darabját, a Terrort hazánkban a Katona József Színház játszotta nagy érdeklődés mellett. Az Isten a 2020–21-es évadban debütált Németországban, és sikerét mutatja, hogy mára már huszonhárom színház tűzte műsorára (a német nyelvterületen kívül elsőként éppen az Örkény István Színház). Ahogy a Terrorban, úgy itt is az előadás végén a közönség szavazhat arról, hogy egyetért-e Kertész úr eutanáziára vonatkozó kérésével, vagy nem. Az könnyen belátható, hogy a német jogrendre épülő vitadrámát változtatás nélkül átvenni értelmetlen lett volna, hiszen az ottani jog nem tiltja minden esetben az eutanáziát. Mácsai Pál rendező és Varga Zsófia dramaturg több szakértővel – köztük orvosokkal, jogásszal, katolikus szerzetessel – is konzultáltak, hogy minél pontosabb képet kapjanak a hazai álláspontokról.

Komoly háttérmunkájukkal sikerült hitelessé tenni a különböző szereplők elhangzó érveit.

A történet szerint Kertész Tibor (Gálffi László) három éve elvesztette a feleségét, aki súlyos betegen, agydaganat következtében hunyt el. A folyamatos hiánnyal Kertész úr nem akar tovább élni. Véget akar vetni az életének, ehhez azonban nem szokványos módszert választ. Az OGYÉI-n (Országos Gyógyszerészeti és Élelmezés-egészségügyi Intézet) keresztül megpróbál halálos dózisú pentobarbitálhoz jutni. Kérését elutasítják, háziorvosa úgyszintén, hisz Kertész úr tökéletesen egészséges mind fizikailag, mind mentálisan. Ügyvédjével, Hajnal Évával (Hámori Gabriella) ezért összehívnak egy különböző területek szakértőiből álló bizottságot, hogy az Örkény Színház színpadán társadalmi párbeszédet generálva megvitassák a kérdést: van-e létjogosultsága az eutanáziának?

Érvek vs. érzelmek

A vita megterhelő, nehéz nézőként végig koncentrálva jelen lenni benne, azonban egy napjainkban hiánypótló párbeszédnek lehetünk tanúi. Az előadáson egy alkotmányjogász (Kerekes Éva), az orvosi kamara elnökségi tagja (Csákányi Eszter), a gyógyszerészeti kamara vezetőségi tagja (Vajda Milán) és egy katolikus pap (Csuja Imre) szemszögéből gondolhatjuk végig, mi szól a kegyes halál mellett és ellen. Az alkotók arra törekedtek, hogy a két oldal kiegyenlített legyen, ezzel mindkét érvrendszer hitelessé váljon. Nincs hagyományos értelemben vett cselemény, ettől azonban cseppet sem válik unalmassá az előadás: a vita során kialakult érzelmek, párbeszédek fokozzák a feszültséget. A szinte statikus szcéna és a vitahelyzet miatt nehéz dolga van a színészeknek, ennek ellenére az alakítások kiemelkedően hitelesek. A néző időnként inkább egy bíróságon érzi magát, mint egy vitafórumon. Ezt főként a pimasz, néha tenyérbemászó aktivista-ügyvéd éri el rámenősségével, Hámori Gabriella meggyőző alakításában. Az ő hevessége viszi előre a vitát, és az érvek közül is leginkább az övéi tudják érzelmileg bevonni a nézőket. A Gálffi László által tökéletesen megformált főszereplő az elején még inkább tűnik egy duzzogó kisgyereknek, mint egy komolyan vehető felnőtt embernek, aki tényleg el tudná dönteni, hogy mi a jó neki. Ahogy azonban haladunk előre – és ehhez nem is kell sok idő –, meggyőződünk róla, hogy Kertész úr valóban makkegészséges, és teljes mértékben tisztában van kérése súlyával. Ahogy a néző megérti a gyászoló férj fájdalmát, akár szimpatizálni is elkezd vele, hiszen a lelki szenvedés miért lenne kisebb a testinél, amivel általában hamarabb kötik össze az eutanázia jogosságát. A szerepeltetett szakértők ugyancsak meggyőzően mutatják be álláspontjukat, közülük is kiemelkedően Kerekes Éva, aki tökéletes jogászi racionalitással és higgadtsággal vázolja a törvényi kereteket.

Az egyes felszólalásokat hallva valahogy az a benyomásunk lesz, hogy mindig annak van igaza, aki éppen beszél. És talán ez is a célja az előadásnak, hogy rámutasson a kérdés rendkívüli összetettségére.

Minden érvnek van színe és fonákja, igazsága és csúsztatása úgyszintén.

A szakértő karakterek megszólalásai azonban alapvetően racionálisak, hiszen ők nincsenek személyesen bevonódva a történetbe, csupán általánosságban foglalnak állást. Kivétel ez alól a Bíró Kriszta által játszott háziorvos, aki személyesen ismeri Kertész Tibor tragédiáját, így átérzi fájdalmát is, orvosként azonban nem ért egyet az eutanáziával. Mégis, mivel a gyászoló férfié az egyetlen történet, amelyhez érzelmileg lehet kapcsolódni, sokkal inkább felértékelődik a szimpátia iránta. Vajon, ha több személyes történet hangozna el mindkét oldalon, változna-e valamennyit az előadás végén a közönségszavazás eredménye? Mert az érvek szintjén valóban egyensúlyba kerül a mérleg, viszont nem lehet figyelmen kívül hagyni a nézők érzelmeit ért hatásokat. Utóbbi pedig egyértelműen Kertész úr ügyét helyezi előtérbe.

Mivel a vitadráma nem szokványos műfaj, így a rendezés sem tud olyan hagyományos eszközökhöz nyúlni, mint például a színészek mozgatása, elhelyezése a térben, hiszen mindenki végig szinte egy helyben ül. Az egyszerű és nagyszerű elvet követve tehát mindent a legpuritánabb módon vittek színre.

Az, hogy hatásos-e az előadás, mind a kimondott szavakon múlik, hiszen itt mindent csupán a szavakkal és érvekkel kell megteremteni.

Mácsai Pál jó érzékkel találta meg a megfelelő arányokat, hogy ne legyen túl száraz vagy vontatott az előadás. Az a kevés mozgás, amikor a színészek felállnak, odamennek egymáshoz, vagy éppen mikor Gálffi duzzogva levonul a színpadról, mind kellően hatásosak, és kiemelkedő pillanatai a vitának. Az ilyen dramaturgiai csomópontok alkalmával a néző felkapja a fejét, tudván, hogy most fontos mondatok következnek. A rendezést dicséri, hogy nemcsak az elhangzott érvekkel, de a környezettel is sikerült egyensúlyt teremteni abban, hogy a közönség átérezhesse a téma mélységét, mégse vonatkoztasson el teljesen attól, hogy egy színházi előadáson vesz részt. Az előbbit erősíti a díszlet hiánya: a nagyszínpad teljesen üres, két kis asztalt és néhány széket kivéve, amelyeken a szereplők ülnek. Gálffi László az egyetlen, aki egy időre elhagyja a színpadot, rajta kívül mindenki folyamatosan fent van a színen, mégpedig a saját ruhájában, ugyanis jelmezek sem készültek a szerepekhez. A nézőteret sem sötétítik el, felkapcsolva maradnak a fények, ezáltal is fokozva a nyilvános vita valóságos légkörét. Bármennyire is nyomasztó azonban a téma, jó érzékkel oldják a feszültséget egy-egy humorosabb megszólalással. A beszélgetés azonban nem lesz ezektől erőltetett, modoros, ám kikacsint a nézőre, finoman jelzi, hogy mégiscsak a színházban vagyunk.

Ferdinand von Schirach darabja anélkül, hogy szájba rágna bármit, gondolkodásra, saját véleménynyilvánításra késztet, hiszen minden előadás végén a nézők szavaznak arról, egyetértenek-e azzal, hogy Kertész úr saját kérésére, orvosi segítséggel vessen véget az életének. A szavazatok százalékos megoszlását az Örkény közzéteszi a honlapján, illetve a darab német nyelvű weblapján összegzik a darabot játszó színházakból kapott válaszokat. Talán eljön a nap, amikor valóban érdemi párbeszéd alakul ki hazánkban is a témáról. Az előadás mindenesetre érzékenyítheti az embereket, rámutathat arra, hogy összetettebb a kérdés, mint ahogy talán elsőre gondolnánk. A színház feladata, társadalmi szerepvállalása éppen odáig tart, hogy felvesse a kérdést, és teret adjon az elmélyülésre benne.