„Az véghetetlen nagy sirám” – Kritika a Vígszínház Magyar Elektra-bemutatójáról

A Vígszínház Házi Színpadára beözönlik a kilenc játszó, mai, látszólag utcai ruhájukat jelmezre, fehér khitónokra, leplekre váltják. A modern kosztümök és a színek sem hiányoznak az előadásból, melynek jelmeztervezője Benedek Mari, viszont hangsúlyosan egyedül Elektra van feketében, hiszen gyászol, jó ideje már, és gyásza belengi az egész előadást. Valló Péter rendezésében részben leporolta a Magyar Elektrát, de meghagyta az áthidalhatatlan szakadékot a Bornemisza-mű és a jelenkor között. Talán épp emiatt hangzik föl eredetiben, archaizálónak hatóan az „elöljáró beszéd” Hegedűs D. Géza tolmácsolásában közvetlenül az előadás elején, és zárja „az játék után való hálaadás és intés” a produkciót ugyanezen formában. Kezdet és vég között kevesebb, mint két óra telik el hullámzó színvonalon.

Keresztény Mükéné

A reformáció idején, 1558-ban írta meg Bornemisza Péter a Tragoedia magyar nyelven, az Sophocles Electrájából címmel ellátott Szophoklész-adaptációját, vagy ahogy később Móricz Zsigmond elnevezte, a Magyar Elektrát. A színlapon feltűnik az evangélikus lelkész szerző neve mellett Móricz Zsigmondé is, aki komoly irodalomtörténeti kutatómunkát folytatott, és tanulmányt írt a régi drámai emlékről, nem utolsósorban pedig átdolgozta a szöveget 1929-ben – a Szent István körúti teátrum padlásán ez a verzió látható.

A Magyar Elektra esetében nem csupán fordításról beszélhetünk, hanem magyarításról, vallási-ideológiai átformálásról, voltaképpen önálló műről, hiszen Bornemisza Péter, bár megtartotta a mükénéi görög tragédia cselekményét és helyét is, jócskán a saját, 16. századi világképére formálta át a darabot. Ahogy maga is megjegyzi a cím után: „Nagyobb részre fordíttatott, és az keresztényeknek erkölcsöknek jobbításokra például szépen játéknak módja szerint rendeltetett” – hát így lett keresztény példázattá a mitológiai történet, iskoladrámává a görög klasszikus.

A darab cselekménye tömören a következő: Clitamnestra megölte férjét, Agamemnónt szeretője és későbbi férje, Aegistus segítségével, gyermekei közül Oresztész elmenekült, Elektra pedig egy parasztcsaládban nevelkedett a közelben, az udvarba azonban nem kapott bebocsátást, ellenben húgával, a megalkuvó Chrisothemisszel. Húsz éve már, hogy Agamemnón meghalt, a királyi pár zsarnokoskodik a nép fölött, a permanens udvari mulatozás érdekében beszolgáltattatja a nép javait. Elektrát egyre csak emészti a bánat, ráadásul fivére, Oresztész halálhírét hozzák, ám kiderül, mindez csupán csel, testvére visszatért, és végül közös erővel bosszút állnak apjukért.

Bornemisza szerint Szophoklész „pogány volta ellenére is eszes minden dolgában”, ezzel elismerve kiválóságát. Az Elektrát keresztény embernek ajánlott műnek tekintette, melyben az isteni igazságtétel jelenik meg: „noha halogatja az büntetését az bűnért, de azért el nem feledkezik róla, hanem hová inkább késik, annyival inkább röttenetesben bosszúját állja minden személyválogatás nélkül”. Ahogy a Bécsben tanuló magyar fiatalok kérésére élete első drámai munkáján dolgozott, szinte lehetetlen, hogy ne vált volna fontossá számára az Elektra épp a zsarnokölés motívuma miatt. 

A Magyar Elektrával Bornemisza nem csupán morális, hanem politikai üzenetet is közölt: a népet elnyomó nemes megölése nem önbíráskodás, magasabb rendű célt szolgál.

A dráma egy másodlagos, ám fontos konfliktusa a nővérek közt feszül, ahol Bornemisza egyértelműen a passzív Chrisothemis ellenében a mindenre elszánt Elektra mellett teszi le a voksát. A fellázadó királyi sarjak a Magyar Elektrában sajátos módon olyan keresztény harcosokká válnak, kiknek gyilkos tettei mögött az ószövetségi haragvó isten szándéka áll. Ennek mentén a protestáns szerző kiirtotta adaptációjából a hosszas mitológiai betéteket, a kart egy szem vénasszonyra, Chorusra cserélte, kihúzott és beiktatott jeleneteket, valamint megalkotta a zsarnokokhoz hű Parasitus karakterét, és megvált az Elektrát nőül vevő Püladésztől – bár ez a karakter a Vígszínház előadásában mégiscsak feltűnik a színen, Kukovecz Ákos egyetemi hallgató alakításában.

Az előadás nyertese

Valló Péter rendezésében némileg rövidült a szöveg, pár fölösleges jelenet kimaradt (dramaturg: Kovács Krisztina), viszont az előadás főként a régies nyelvbe kapaszkodik, hiszen ez a Magyar Elektra legizgalmasabb vonása, sőt tulajdonképpen emiatt érdemes leginkább ma is hozzányúlni a majd’ ötszáz éves drámához. Bornemisza Péter nem törekedett költőiségre és a klasszikus időmérték visszaadására az adaptáció készítésekor, lévén a játékot egyszerű közönségnek szánta. A nemesek a korabeli királyi udvar nyelvén szólnak, az egyszerű nép pedig még annál is letisztultabban. Van valami bája ennek az archaikus beszédnek, a mondatszerkezetek és az ódon kifejezések a mai fül számára egzotikusan hangzanak, ahogy például a nevek végén sem a megszokott sz-ek, hanem s-ek hangzanak el: „Oresztes”, „Krisztotemis” stb. 

És éppen ezek a szokatlanul kiejtett szavak lehelnek életet az amúgy kevés izgalmat rejtő előadásba.

Túlzottan egyhangú, szomorkás az egész munka, ahol még olyan karaktereknek sem jut sokszínűbb feladat, mint például Parasitus (Orosz Ákos) vagy Chorus (Balázsovits Edit). Pedig az udvari talpnyalónak igazán lenne lehetősége nagyobb amplitúdókra, emellett hagyományosan a parasztsorból érkező szereplők vérbeli vígjátéki karakterek. A darabban többször elhangzik, hogy Elektra hosszú évek óta gyászol, „csak meg nem hal mérgébe és nagy keserűségébe” – ahogy mondja róla az őt felnevelő Chorus. A dráma szerint könnyes szemmel jelenik meg a színen és egyre növekvő bánata csak fivére megjelenésével enyhül. Egyszerűen lehetetlen, hogy a vénasszonynak ne lenne meg a véleménye erről az állandó búskomorságról, hiszen egy külső szemlélőnek mindenre rá lehet unnia, a húsz éve tartó bánatra is. A rendezés viszont nem ad lehetőséget ilyen árnyalatokra, így sajnos számtalan játéklehetőségtől fosztja meg a mellékszereplőket.

A színpad legerősebb résztvevője kétségkívül a Clitamnestrát alakító Kovács Patrícia. Ő kezdi az előadást, jó energiákkal, hitelesen megjelenítve azt a fékevesztett tobzódást, amelyet a királygyilkos pár folytat évek óta.

Kovács Patrícia az, aki igazán természetesen használja ezt a régies beszédet, úgy szól vele, mintha teljesen mai lenne, és a hangsúlyai megfosztják a Bornemisza Péter-kori nyelvet az ódon veretességtől, sőt valami sajátos erotikával is megfűszerezik.

Ezek a jelenkori nyelvhasználó számára idegenül hangzó nyelvi elemek, mint a „-tól” helyhatározó rag helyett a „-túl” használata, vagy a „valák” és „lészenek” sokkal kreatívabban használhatók, mint azt elsőre gondolnánk, és ezt a színésznő munkájánál semmi sem bizonyítja jobban. Kovács Patrícia szerepfelfogásában még az előadásból amúgy oly fájóan hiányzó humor is helyet kap.

Az ígéret szép szó

Hasonlóan sokrétű játékkal találkozhatunk még Brasch Bence (Aegistus) és Virágh Panna (Chrisothemis) esetében ugyancsak, de kétségkívül Clitamnestra karaktere az, amely a legtöbb árnyalatot szolgáltatja. Sötét múltja, szenvedélyes, bosszúálló természete jelentősen megkülönbözteti a királynét a többi szereplőtől, bár a hév nem hiányzik Elektra személyiségéből sem. A címszerepet vivő Gál Réka Ágota egyetemi hallgató szépen játszik, igaz, alapvetően nem túl gáláns Elektrát egy ilyen fiatal, kezdő színésznőre bízni. Rettenetesen nehéz feladat eljátszani ezt a tragikát – főként, ha a rendezés ennyire nem ad fogódzót az egyéni építkezéshez –, mivel ezt a szerepet nem könnyű vagy szinte lehetetlen a színésznek magából felépítenie, mindig egy nagy drámai alakhoz kell közelítenie.

A színpadi tér sem szolgálja az életszagú játékot, az előadás hangulatához viszont nagyon is passzol. A díszlettervező Horváth Jenny kő-fém-ponyva ötvözetet álmodott a térbe, ahol Csontos Balázs világítástervei is jól érvényesülnek. A látvány szigorúsága feszültséget kelt, melyet tovább fokoz a színészi játék.

Összességében elmondható, minden kissé túl szögletes ebben a Magyar Elektrában, és nincs egy lélegzetvételnyi idő, amelyet ne a tragikum uralna.

Önmagában ez nem jelentene problémát, hiszen az előadás első negyedórájában világossá válik, hogy a rendezés egyáltalán nem szándékozik feszegetni a tragédia hagyományos műfaji kereteit, és aktualizálni sem akarja a Magyar Elektrát. Azonban áll egy ígéret a szinopszisban, amely azt bocsátja előre, hogy az előadás „karaktereiben ma is ráismerhetünk magunkra és a világunkra”. Ez, úgy gondolom, csupán ígéret marad, mert ha nagyon igyekszem, akkor ugyan beleláthatom az előadásba például a társadalmi kettéosztottság problémáját, de ez még talán édeskevés ahhoz, hogy valóban közel érezzük magunkhoz a Bornemisza-művet, melynek karaktereivel minden magas színvonalú színészi teljesítmény ellenére sem lehet azonosulni. A célközönség azonosításakor is problémák merülnek föl. Azon az estén, amikor én láttam, viszonylag fiatal felnőttek jöttek el a Magyar Elektra előadására, akadt pár középiskolás is. A nézőtéri reakciók egységesek voltak: elsősorban Kovács Patrícia remek alakításának szóltak, a humorért érzékelhetően hálás volt a közönség. A középiskolás korosztálynak tanulmányi szempontból hasznos lehet a Házi Színpadon látható játék, hiszen egyszerre találkozik a görög tragédia világával és a magyar reformáció irodalmával, bár tudtommal Bornemisza Péter munkássága maximum az egyetemi szintű oktatásban kerül elő, a Magyar Elektra művelődéstörténeti szempontból is rejt magában izgalmakat. Annak kapcsán viszont komoly kétségeim vannak, hogy a fiatal generáció mennyire találja majd élvezhetőnek a veretes szöveget.

Egy 466 éve született mű nem tehet élemedett koráról, felélesztéséért a jelenkori adaptációk felelnek – Valló Péter rendezésében azonban a Magyar Elektra megmaradt annak, aminek 16. századi szerzője eredetileg szánta: tragédiának magyar nyelven. Lehet ezt becsülni, de ennél már többet várnánk egy 21. századi bemutatótól.