Közös ketrecben – A Macska a forró bádogtetőn vígszínházi előadásáról

Mit ad nekünk Tennessee Williams Pulitzer-díjas drámája, a Macska a forró bádogtetőn közel hetven évvel a Broadway-bemutató után, és miért releváns és átélhető napjainkban, Valló Péter vígszínházi rendezésében is? Nem kell sem haldokló amerikai ültetvényesnek, sem törött lábú, alkoholista exfutballsztárnak lennünk ahhoz, hogy a darab az elevenünkbe találjon: a benne megjelenített eszmék kortalanok, az emberi érzelmek és viszályok mindenkor érvényesek. A szereplők egymásnak és saját maguknak is hazudnak, elhallgatással és megtévesztéssel próbálnak boldogulni, s talán valóban ez az egyetlen módja annak, hogy a macskatermészetű Maggie (Szilágyi Csenge) kibírja a forró bádogtetőn – lehet, hogy ha még egy kis ideig tűr, ha továbbra is kitart, végül minden jóra fordul…

A jómódú, nagy tekintélyű családfő, Big Daddy (Hegedűs D. Géza) hatvanötödik születésnapi ünnepségére összegyűlnek a rokonok és ismerősök; az idősebb fiú, Gooper (Telekes Péter) és terhes felesége, Mae (Radnay Csilla) öt gyermekükkel a mintacsalád szerepében tetszelegnek, míg a fiatalabb fiú, Brick (Brasch Bence) és párja, Maggie egyre nehezebben tartják fenn a normális, működő házasság látszatát. A vendégek nemcsak a ház ura, hanem Big Mama (Igó Éva) elől is sokáig titkolják a családfő betegségének súlyosságát, hogy minden bizonnyal ez az utolsó születésnapja, ugyanis hamarosan elemészti a rák. Gooper és Mae túlcsorduló, már messziről hamisnak tűnő kedvességgel igyekeznek Big Daddy kegyeibe férkőzni, hogy a halála után ők örököljék a hatalmas birtokot és vagyont. A szegény származású Maggie szintén küzd a megszerzett anyagi jólét megtartásáért, ám még ennél is fontosabb számára, hogy újra közel kerüljön imádott férjéhez, aki legjobb barátja, Skipper öngyilkossága miatt az ivásba menekült, s csupán árnyéka egykori önmagának. A halál küszöbén álló Big Daddy társaságában képviselteti magát a tudomány embere, Baugh doktor (Gados Béla) és a hit embere, Tooker tiszteletes (Zoltán Áron) is.

Barabás András új fordítását felhasználva a Pesti Színház változatát Kovács Krisztina dramaturg készítette. Valló rendezése ugyan elmozdította a történetet az ötvenes évekből – ezt mutatja a felfrissített nyelvezet, a díszlet és a jelmez is –, mégsem érezzük egyértelműen, hogy egy konkrét korszakban járnánk. Az előadás nagy erénye, hogy a rendező bízott annyira mind a darabban, mind a színészek teljesítményében és együttműködésében, hogy Tennessee Williams szövegét meghagyta a maga „egyszerűségében”, nem érezte szükségét annak, hogy túlságosan modernizálja, aktualizálja. Ezek a rendezői döntések hozzájárulnak ahhoz, hogy a darab témáit, kérdésfelvetéseit ma is érvényesnek érezzük, azonosulni tudunk a dilemmákkal, konfliktusokkal.

Egy házasság válsága

Az egy este alatt játszódó történet helyszíne végig Brick és Maggie szobája. Horváth Jenny díszletével Williams instrukcióinak nyomdokában jár, a végletes indulatoknak szelíd hátteret biztosít. A méretes hitvesi ágy szinte gúnyolódik a páron. A szoba inkább elegáns, mintsem otthonos; a falak, bútorok, dekorációk meleg tónusa itt-ott kiegészül az esti égbolt hűvös árnyalataival, valamint a kék szín visszaköszön a jelmezeken, például Brick gipszén, Mae ruháján és Gooper nyakkendőjén is. A szereplők eredetileg a fürdőszoba, a folyosó és az erkély felé mozdulhatnak el; a díszlettervező munkáját dicséri, hogy szintkülönbséggel dinamikusabbá tette a teret, és hozzátoldott egy, a nézők számára láthatatlan, lefelé vezető lépcsősort, mely váratlan felbukkanásokat és hatásos eltűnéseket tesz lehetővé, felerősítve bennünk az érzést, hogy sem férjnek és feleségnek, sem szülőnek és gyermeknek nincs esélye bizalmas, „zárt ajtók mögötti” beszélgetésre, noha a Pollitt család működésére sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy nyílt és őszinte lenne.

Hiába készülődik az alulöltözött Brick és Maggie egymás mellett, kapcsolatukból kiveszett az intimitás – nem együtt élnek, csak közös a ketrecük. A nő kész egyik ruhából a másikba bújni, alkalmazkodni a nehéz helyzetekhez; a jelmeztervező, Benedek Mari mintha azt üzenné a neki választott fekete-fehér ruhával, hogy Maggie egyszerre saját boldogtalanságának okozója és áldozata. Mindenre elszántan próbálja visszanyerni elhidegült férje szívét, éhezik a figyelemre és a szeretetre. Szöges ellentétben a vele folyamatosan rivalizáló, „asszonyi kötelességét” lelkesen teljesítő sógornőjével, Maggie még azt sem tudja elérni, hogy Brick egy ágyban aludjon vele. Az asszony képtelen vagy inkább nem hajlandó belátni, hogy olyasmit akar visszakapni, ami már nem lehet az övé – s talán soha nem is volt az. Szilágyi Csenge erőteljes, jól kontrollált alakításában érvényre jut a karakter mindkét oldala: a kíméletlen, amelyik ellehetetlenítette a férje legtisztább, legigazibb kapcsolatát egy másik emberrel, és mindkettőjüket tönkretette, illetve az esendő, szerelemre és annak gyümölcsére vágyó nő is.

Egy széthulló család

Az eltékozolt évek, évtizedek és zátonyra futott házasságok mellett a testvérek versengése, a szülők nem egyenlően elosztott törődése, feltételekhez kötött szeretete is a darab örök érvényű témái közé tartozik. Bár az elsőszülött, Gooper ügyvédként és családapaként is bizonyította rátermettségét, így egyértelműnek tűnhet, hogy ő a családi birodalom várományosa, Brickkel, a kedvenc fiúval szemben támasztják ezt az elvárást, csakhogy ő fizikai és lelki értelemben egyaránt megtört. A lecsúszott aranyifjú szerepe követeli a legtöbbet a megformálójától: érzékeltetnie kell a karakter lelkében háborgó feszültséget, szomorúságot és haragot, de jó ideig kordában is kell tartania frusztrációját, hogy azután az a megfelelő pillanatokban és mértékben törjön felszínre. Brasch Bence számára ez túl nagy falatnak bizonyult, aminek magyarázata alighanem abban áll, hogy még nincs annyi színészi rutinja, mint partnereinek.

Kétségtelenül sokat változott a homoszexualitás és a gyermektelenség megítélése a dráma megírása óta eltelt évtizedekben, azonban továbbra sem elhanyagolható jelentőségű a társadalom és a család által az egyénre gyakorolt nyomás, hogy a hagyományosan maszkulinnak vagy femininnek tartott normákba illeszkedjen.

Az alapműhöz hasonlóan Valló rendezésében is nyitva marad a kérdés, hogy valóban csupán baráti érzelmek fűzték-e Bricket halott barátjához, Skipperhez, vagy jogosan merül fel a gyanú, hogy a saját neméhez vonzódik.

Bármi legyen is az igazság, azon nem változtat, hogy Brick bizalmasa elvesztésével magára maradt, meg nem értett, a fényes múlt dacára jövőkép nélküli figura, aki egyre csak azt várja, hogy az elfogyasztott italok elhozzák a megnyugtató „kattanást” a fejében. Ahogyan a Lady Chatterley szeretőjében a kerekesszékes férj arra biztatja kielégítetlen nejét, hogy keressen magának szeretőt, a mozgásában korlátozott Brick is erre bátorítja a szenvedélyt hiányoló Maggie-t. Többször megkérdezi tőle, hogyan lesz gyermeke olyan férfitól, aki nem szereti, s a kérdés mintha több értelemben is indokoltan vetődne fel, ahogy a férfi gipszben lévő lábát is értelmezhetjük a nemzőképtelenség szimbólumaként.

Nemcsak Maggie és Brick nem találja a közös nevezőt, a férfi és az apja is elbeszélnek egymás mellett, egyre csak kerülgetik a lényeget. Big Daddy a patriarchális rend megtestesítője. Karakterében egy olyan ember képe rajzolódik ki, aki a semmiből küzdötte fel magát, így a kemény munkával megszerzett vagyont, státuszt és tekintélyt mindennél többre tartja, ám saját mulandóságával szembesülve ráébred, hogy a pénzét nem viheti magával a sírba. Nincs, akire nyugodt szívvel hagyhatná a javait, és egy olyan nővel élte le az életét, akit sosem szeretett.

Hegedűs D. Géza nem meglepő módon tobzódik Big Daddy szerepében, a családtagjaival szemben tanúsított kegyetlenséget éppoly hitelesen hozza, mint a halálfélelemtől hajtott kapaszkodást az életbe.

Az alkotók számára nem is volt kérdés, hogy a dráma melyik változatát állítsák színpadra: Williams „eredetije” helyett azt a feldolgozást vették alapul, amelyiket az Elia Kazannal, a darab első rendezőjével való kollaboráció inspirált. Ez ugyanis nem búcsúzik el Big Daddytől a második felvonás végén, hanem az ennél „sokkal élőbb, sokkal fontosabb” alakot visszahozza a harmadikban. Igó Éva Big Mamaként szintén érzelmi hullámvasúton utazik: másképp szánjuk, amikor illetlen tréfaként az ölébe rántja a tiszteletest, mint később, amikor a férje, akinek az egész életét szentelte, durván megalázza. Éppen ezért megrendítő, hogy az elnyomás, a verbális bántalmazás ellenére sem kérdőjeleződik meg a hűsége és odaadása, és összeroppantja a hír, hogy hamarosan magára fog maradni.

A Vígszínház és a Macska a forró bádogtetőn szép közös múltra tekint vissza: az 1967-es premier-előadáson Ruttkai Éva, Darvas Iván és Páger Antal, a kétezres évek elején Eszenyi Enikő és Kamarás Iván játszották a főszerepeket. Ennek a hagyománynak méltó folytatása a jelenlegi előadás, mely egy újabb generációhoz hozhatja közel Tennessee Williams egyik méltán leg(el)ismertebb színművét.