Komédiaként tálalt görbe tükör – Kritika a Csokonai Nemzeti Színház Úrhatnám polgár-előadásáról

Az Úrhatnám polgár főhőse egy középkorú férfi, akinek minden vágya, hogy az arisztokráciához tartozzon. Tagadja származását, kérkedik a vagyonával, felesége pedig mindhiába próbálja visszahúzni a földre. Talán soha nem volt még annyira aktuális ez az évszázadokkal ezelőtt íródott mű, mint napjainkban. A gazdagság, a jólét a modern kor emberét is éppúgy foglalkoztatja, ha nem még jobban is.

Molière-t, a 17. századi világirodalom egyik legismertebb művészét a modern komédia megteremtőjeként ismerjük. Nemcsak színműíró volt, hanem színész és rendező is. Olyannyira hivatásának élt, hogy még a halál sem tudta letaszítani a színpadról – a Képzelt beteg egyik előadása után halt meg otthonában. Ahogy nagykorú lett, édesapja ráhagyományozta az udvari kárpitos címet és mesterséget, így gyakorlatilag szabad bejárása volt XIV. Lajos királyhoz. Ő kérte fel az Úrhatnám polgár megírására is, amely a közbeszéd szerint a Franciaország pénzügyeit kezelők közötti hatalmi harcokat leleplezni kívánó szatíra. Persze ezekre a harcokra nem utal a legújabb feldolgozás, de a kritikai éle ugyanúgy felfedezhető. A vagyonával sajátosan bánó Jourdain úr percről percre nevetségesebbé teszi saját magát. Ha valakiről, róla tényleg elmondható, hogy minél több van, annál több kéne!

Az eredeti előadáshoz hasonlóan a Csokonai Nemzeti Színház feldolgozása is zenés komédia. Molière szövegéhez eredetileg Lully szerezte a zenét, a debreceni közönséget pedig Boros Csaba dallamai kápráztatják el valóban modern módon. Igazi műfaji sokszínűség jellemzi az előadás zenei világát, ezzel is fenntartva a figyelmünket, amely – valljuk be –, mint általában a mai kor emberének, hajlamos elkalandozni:

a darab elején és néhány későbbi jelenetben úgy érezhetjük, mintha operában lennénk, de a második felvonásban már felfedezhetjük az operettre is jellemző kvartettet, olykor pedig igazi lakodalmas talpalávalót kapunk.

Minden alkalommal nagy hatással van ránk, amikor csak játszani kezd a zenekar, tökéletesen kidomborítja az adott jelenet érzelemvilágát, mondanivalóját. A zene a legjobb kifejezőeszköz, felnagyítja a bánatot éppúgy, mint a jókedvet.

Keresztes Attila, a darab rendezője az elmondása alapján nagyon szereti Molière-t, és hasonló kérdésekre keresi a választ, mint amelyekről a tizenhetedik század művésze is írt. Ilyen például, hogy az ajánlót idézzem: „Mi történik, ha disszonancia jelenik meg az egyénben a társadalmi elvárások és önnön vágyai közt?” Talán ez lehetne az Úrhatnám polgár kulcsgondolata, eköré épül az egész mű. Főhősünk példáján keresztül választ kapunk, de érdemes mindenkinek a saját életére vonatkozóan is továbbgondolnia a látottakat. Hiszen éppen ezért járunk színházba, hogy olyan eszközökkel hasson ránk, amelyek csak erre a művészeti ágra jellemzőek. Csak a teátrumban történhet meg velünk, hogy valóban részesei lehetünk annak, ami a szemünk előtt történik. Testközelből, mégis biztonságos távolságból élhetünk át különböző élethelyzeteket, ismerhetünk meg különös személyiségeket. Ebben az előadásban az is elmondható, hogy a nézők is a darab résztvevőivé válnak, amivel nem először találkozik a debreceni közönség, és minden alkalommal szívesen fogadja a színház ezen eszközét. Egyetlen percre sem érezhetjük, hogy csupán passzív szemlélők volnánk. Az első pillanattól fogva kommunikálnak velünk a szereplők, és ez olyan érzés, mintha mi is Jourdain úr otthonában lennénk vendégek.

Lássuk, kikkel találkozhatunk

A házban nagy a sürgés-forgás, mintha készülnének valamire. Ahogy jelképesen belépünk a helyiségbe, rögtön a zeneszerző fogad bennünket kamarazenekarával és egy szólistával. A házigazdára persze várni kell, de a jelenlévők addig se hagyják unatkozni a közönséget. Pindroch Csaba játékában Jourdain egy, a nézőkkel is közvetlen, vendégszerető úr. Rendkívül mulatságos figura, akivel élmény lehet barátkozni, a rokona viszont nem szívesen lennék.

Úgy látszik, Molière korában is létezett az a jelenség, amelyet ma talán kapuzárási pániknak mondanánk. Az ötvenes évei elején járó férfi nem elégszik meg azzal az egzisztenciával, amelyet évtizedek munkájával sikerült megteremtenie, mérhetetlen gazdagsága mellé nemesi címre vágyik. Sőt, felesége ölelő karjaiból is inkább egy fiatal hölgy szoknyája mellé kívánkozik. Ezenkívül nem csupán otthonát, de elméjét is szeretné fényesíteni. Mivel minden arisztokrata tanul zenét, táncot, filozófiát és valamilyen harcmesterséget, ő is szeretne felzárkózni hozzájuk. A legjobb mestereket fogadja fel, akiket bőségesen meg is fizet. Hogy ennek van-e bármi értelme, az már más kérdés.

Bár csak egyetlen jelenetben tűnik fel a harcmester, Bolla Bence, mégis emlékezetes pillanatokat szerez a nézőknek. Jourdain úr lehetővé teszi, hogy a filozófiaóráján is részt vegyünk, ahol még közreműködni is van alkalmunk. Vranyecz Artúr, a filozófiatanár nem hagyja lankadni a figyelmünket, mindent megtesz, hogy fenntartsa az érdeklődést. Ennek ellenére ez a jelenet nagyon hosszúra sikerült, cserébe viszont főhősünk azonnal hasznosítani tudja a tanultakat.

A legtöbb karakterre igaz, hogy annyira elnagyolt, hogy már-már önmaga paródiájává válik.

Elmondható ez a szabóról is, akinek csupán néhány perc áll rendelkezésére, hogy megszerettesse magát a nézőkkel. Gelányi Bence fergeteges játékánál már csak a harmadik emeletről is észrevehető műszempillája emlékezetesebb. Bianca Imelda Jeremias, a darab jelmeztervezője a szabóhoz hasonlóan Doriméné grófnő és Dorante gróf számára is olyan jelmezt álmodott meg, amelyeket még a ma élő párizsi divattervezők is megirigyelnének.

A jelmezek egyébként jól tükrözik viselőjük személyiségét, tökéletesen látszik, hogy Jourdainné az egyetlen, aki a valóságban él. Varga Klári rendkívül érzékeny játékában ő maga a két lábbal a földön járó asszony, aki erején felül próbálja észhez téríteni férjét, de hiába. Eladósorban lévő lánya, Lucie és udvarlója, Cléonte szerelme sincs hatással az apára. Egyetlen cél lebeg a szeme előtt, mégpedig a nemesség megszerzése – akár a lánya boldogtalansága árán is. Berkó Boglárka és Csata Zsolt mély érzésű játékát látva nem kétséges, hogy a fiatalok nem tudnak egymás nélkül élni.

Természetesen nem nevezhető úrnak valaki, ha nincs személyzete, amely egyetlen szóra ugrik. Balázs-Bécsi Eszter alakításában Nicole nagyon dolgos, mégis szemtelen szolgálólány. Tiszteli az urát, de a véleményét is gondolkodás nélkül a szemébe mondja. Tökéletesen kiegészítik egymást az inassal. A Sorbán Csaba által játszott Covielle egy igazán ravasz fiatalember, aki a jó célért egy kis furfangra, összeesküvésre is képes parancsolójával szemben.

Korábban említettem, hogy Jourdain úr egy fiatal hölgyet szeret. Szíve választottja Doriméné grófnő, akivel – mondhatni – hasonlóak az értelmi képességeik. Tolnai Hella remekül kidomborítja, hogy a fiatal grófnőt sem az eszéért szeretjük. Tökéletes partnere Dorante gróf, aki bár első ránézésre nem tűnik lángésznek, mégis mesterien kihasználja törtető barátját. Mercs János rendkívül pontos játékának köszönhetően sokáig épphogy csak sejthető, mire is készül a gróf. Hogy barátságuk tovább mélyüljön, és a grófnő kegyeit elnyerje, Jourdain úr vacsorát rendez, amelyre mindannyian hivatalosak vagyunk, akik jegyet váltottunk az előadásra.

A nagyszabású esemény előkészítésében a zene- és a tánctanár segítségére is nagy szükség van. Kránicz Richárd két évadon belül a harmadik előadásban alakít zenetanárt, zeneszerzőt. Szerencsére mindhárom szerepét sikerült más-más oldalról megközelítenie, így nem kelt a nézőben olyan érzést, mintha ezt a karaktert már láttuk volna korábban. Ebben az előadásban több emlékezetes pillanattal is megajándékozza a közönséget, ezek közül az általa előadott dalt emelném ki, amelyet nem sokkal a házigazda megérkezése után hallhatunk.

Ez a melódia még egy héttel később is léleksimogató emlék.

S mivel a zene mellé tánc is dukál, annak művészetét is illik elsajátítani. Bari István Péter nagyon szerethetően formálja meg a tánctanárt, aki mindenben alkalmazkodik Jourdain úr igényeihez.

Természetesen – ha már van zenetanár, tánctanár és zenekar – nem hiányozhat a szólista sem, aki időről időre felbukkan. Nagy Kíra minden megjelenésével emeli az est fényét, gyönyörű hangjával elvarázsolja a közönséget. A második felvonásban megérkezik a zenetanár által ígért Lautitia Gyermekkar, hogy még ünnepélyesebbé tegyék a grófnő tiszteletére rendezett vacsorát.

Hányadik században is vagyunk?

Egy több száz éves mű adaptálásakor akarva-akaratlanul felmerül a modernizálás kérdése. A szöveg legyen érthető, de ne legyen azzal vádolható, hogy tiszteletlen a szerzővel. Nem mindegy, hogy úgy szeretnénk elmesélni egy történetet, ahogy papírra lett vetve, vagy a ma élő emberek számára kívánunk tükröt tartani. Úgy érzem, Keresztes Attila rendezésében ez utóbbi valósult meg.

Fodor Viola csupa arany díszlete olyan érzést kelt a nézőben, mintha egy királyi palotában lennénk. A pazar dekorációt látva véletlenül se gondolhatjuk, hogy egy egyszerű polgári házban vagyunk, amelynek az ura csak saját fantáziájában nemesember. Mindenesetre jól mutatja Jourdain úr gazdagságát, és hogy kivé is szeretne válni.

Boros Csaba zenéje és Katona Gábor koreográfiája felidézi azt az emelkedett, de humorra is fogékony barokkos érzést, amely lélekben visszarepít minket az ősbemutatóra, ugyanakkor a modern kori ember igényeit is kiszolgálja.

Ahhoz, hogy igazán a magunkénak érezhessük az előadást, elengedhetetlenek az olyan helyzetpoénok és szójátékok, amelyeket csak a huszonegyedik századi magyarok értenek. Azt gondolom, hogy ezeket sikerült nagyon igényesen beépíteni, csupán néhány esetben éreztem erőltetettnek vagy épp nem odaillőnek. Azt pedig, hogy mennyire fér össze Kálmán Imre melódiája, a Tévémaci zenéje vagy épp Korda György slágere Molière darabjával, mindenki döntse el maga.

Az biztos, hogy korhűnek cseppet sem mondható a debreceni előadás, de nincs is rá igényünk. Egy ízlésesen modernizált darabot láthatunk, amely éppen nekünk készült. Az egész estés felhőtlen jókedv garantált. Az előadás nem szenved hiányt életigazságokban, de ezeket nem is tolja az arcunkba. Mindenki csak annyit visz haza belőle, amennyi tényleg neki szól. Nem akarja eldönteni, hogy mit kellene éreznünk, mégis megmutatja, hogy milyenek is vagyunk mi, gyarló emberek. Az Úrhatnám polgár nincs térhez és időhöz kötve. A világ változik, az emberek ugyanolyanok maradnak. Ezért halhatatlan Molière. Ha ma is aktuális a tizenhetedik századi komédiája, akkor újabb három-négyszáz év elteltével is az lesz. Kicsiknek és nagyoknak szívből ajánlom a Csokonai Nemzeti Színház előadását, nevessünk együtt a saját esendőségünkön. Vigyázat, újranézős lesz!