Megpecsételt sors – Todor Tamás művei a novemberi Kortársban

Mert Todor Tamás mégiscsak egy született festő, akit újra és újra igazoltak sikeresen abszolvált pályaszakaszai, úgy a tanulóévek, mint az utána következő önállóvá válás egy összefüggő folyamatot képző periódusai. A túlzás fordított metaforájával élve: ha nem válhatott volna belőle festő, talán meg sem született volna. Egyszerűen ez a predesztinációja, ez az eleve elrendelése. S ehhez társul még az a különös problémakör is, hogy az „olajfestékvérű” gyermek ötéves korától kezdve apa nélkül nevelkedett. Pontosabban szólva fokozatosan szembesült azzal a fájdalmas ténnyel, hogy megmaradt apaképéből maga az elhomályosult tudatállapotú, lecsúszott sorsú nemző törölte ki magát olyképp, hogy már nem is ismerte fel őt, amikor később lakóhelyükön többször szembetalálkoztak. Lám-lám, a sors útjai és misztériumai kifürkészhetetlenek. Mint ahogy talán az sem véletlen, hogy a 2020 óta Budapesten élő festőművész el- és leválaszthatatlan társa, szeretetpótléka Frida nevű német juhászkutyája, akit a világ összes kincséért sem hagyna el. De legyünk kicsit konkrétabbak és prózaibbak az időben! Alkotónk 1989-ben, a Ceauseşcu-korszak bukásának évében – megint egy furcsa ómen – született a partiumi Szatmárnémetiben, s ugyanitt érettségizett az Aurel Popp Zene- és Képzőművészeti Líceumban, ahol festészeti tanára az 1951-es születésű Nyiri Zoltán volt. Ezután 2008 és 2013 között a Kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezési Egyetemen folytatta tanulmányait, ahol a lelkiismeretes Kudor Duka István festőművész mentorálta őt, majd később ugyanitt védte meg doktori disszertációját, 2022-ben Ioan Sbârciu irányítása alatt, amelynek testhezálló témáját – A szürrealizmus jelenléte a kortárs művészetben – nyilvánvalóan nem véletlenül
választotta.

[…] Alkotónkat azonban már menet közben újabb és újabb hatások érték. 2010-ben egy Erasmus-program keretében fél évet töltött Spanyolországban, szorosabban Cuencában, de rezidencia-ösztöndíjának időszakában sokat járt Madridba, ahol Francisco Goya Pradóban látott festményei és egyáltalán a spanyol kultúra és életforma, valamint a híres spanyol klasszikusok – El Greco, Velázquez stb. – nagy hatást tettek rá.

[…] „Goya művészete megváltoztatta az életemet.

Olyasmi ez, mint amikor valaki hazatér egy háborúból, ami után soha nem lesz már többé ugyanaz az ember. Lenyűgöző, ugyanakkor hátborzongató élmény volt látni Goya festményeit.

Azt gondolom, hogy az igazsággal találkoztam a Pradóban, ami akkor megpecsételte a sorsomat, és elindított a saját utamon.”

[…] Két évvel később, 2012-ben szintén egy Erasmus-csereprogram keretében Szicíliában hat hónapot járt a Palermói Képzőművészeti Akadémiára (Accademia di Belle Arti di Palermo), ám itt merőben más körülmények között, egy kolostorban (San Martino delle Scale), szerzetesek között lakott, de ez a csendes, visszahúzódó légkör sem állt túlságosan távol bezárkózásra hajlamos alaptermészetétől. […]

Todort valójában nem is érdekli más, mint az ember és a természet, a táj és a furcsa lények, a tárgyak, illetve az épített környezet fikció- vagy víziószerű kölcsönhatása.

Ő születésétől fogva ellenállhatatlan vonzalmat érez az emberi jelenlét pusztuló lenyomatai, még pontosabban és kiterjesztettebben fogalmazva: az ember ökológiai lábnyomának ártó következményei iránt anélkül, hogy kifejezett célja lenne az apokaliptikus hangulatkeltés vagy a disztópikus jövőképteremtés sulykolása. Régebben azt is tervezgette, hogy egyszer majd eljut Csernobilba, ahol a saját szemével láthatja az ember elferdült, létrontó szellemének, akarnokságának visszafordíthatatlan
következményeit.

[…] Vagdalkozva, ide-oda dobálva, érzésektől vezérelve, hangulatoktól hajtva rakja fel az erős, meghatározó színeket a vászonra, mintegy várva azokra a kölcsönhatásokra, amelyek kényszerítő erővel hatnak rá, hogy állandóan módosítsa a képet. Másképpen fogalmazva: megpróbál valamiféle inspiráló játékot, párbeszédet, változatos kontraszthatásokat, feszültségeket kialakítani a vehemens foltok között, és igyekszik „levadászni” azokat a képi elemeket, amelyeket később felhasználhat és továbbfejleszthet a mű megszületése érdekében. Minden egyes festményére úgy tekint, mint egy karácsonyfára, amelyet addig díszít, míg elbírja a „
súlyt”.

Ha már túl sok a dísz, akkor levesz belőlük, majd újakat rak rá a végkifejletig. Az ember által létrehozott formák: a dolgok, a növényi és állati lények, a tárgyak, az alakok hol szétrobbannak, hol összeállnak a fikciós tájban vagy az imaginárius, a képzeleti térben. Ilyen értelemben a témái nem pusztán a véletlenek szüleményei, bár az ösztönösség, a mélytudatiság, a tudatalattiság kétségtelenül meghatározó szerepet játszanak bennük. Úgy is lehetne mondani, hogy struktúra van, de recept nincs a képek megszületésére.

S mindezeken túl egy-egy festmény esetében soha nem a megfejtés, inkább az érzelemkeltés a célja: az értelmezést szabadon hagyja, rábízza a nézőre.

[…] Alkotónk, mielőtt áttelepült volna Magyarországra, 2019 őszén egy újabb videoriportban nyilatkozott életéről és művészetéről még Kolozsváron. Barokkos romantikának nevezi éjszakai látomásait, burjánzó szörnyeit, posztapokaliptikus hangulatoknak embernyomokat hagyó kaotikus, szürreális tájait, amelyekben itt-ott a városi, az utcai művészet (a street art) nyomai, szurrogátumai is megjelennek. Az a véleménye, hogy leginkább az ember életének alakulása befolyásolja művészetének természetes folyamatát, amelyben így kézzelfogható korszakok, időszakok, periódusok keletkeznek.

[…] A művész szilárd meggyőződése, hogy jobban teszi az alkotó, ha elolvas egy könyvet, és utána fest néhány képet, minthogy fest sok képet, és nem olvas el egyetlen könyvet sem. Ezzel a véleményével talán arra kívánt utalni, hogy nem ért egyet a kolozsvári „ecsetgyár” (azóta már megszűnt) radikális koncepciójával, miszerint a festők úgy dolgozzanak, mintha egy gyárba napi műszakra járnának. Ugyanakkor szerinte most, az ipari robotizáció és a digitalizáció korában van a legnagyobb szükség a festményekre, amelyhez olvasni, filmet nézni, zenét hallgatni kell, hogy a víz felszínén tudjuk tartani a lelket.

A cikk teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat novemberi számában a 41. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában, valamint fellapozhatja könyvtárakban.