Összkép: budapesti kortárs művészek arcképcsarnoka – Tóth Pitya István művei az októberi Kortársban

Annyit azért még illik tudnunk Tóth Pitya Istvánról, hogy a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában kezdte művészeti tanulmányait bőr szakon. Ugyanis könyvész vidéki rokonánál már tizenhárom évesen nagy türelemmel, ügyesen és precízen kötött és aranyozott bordás könyveket, ezért némiképp érthető, hogy szülei előbbre valónak tartván a szakmai végzettséget a „nagyvilági” életmódnál, nem támogatták a kisképzős grafika szakot. Úgymond, ne tévedhessen a fiú csak bizonytalan, labilis egzisztenciát biztosító ingoványos területre. Számára azonban az alkotás kezdettől fogva nemcsak szerelem, de terápia (is) volt egyben, melynek segítségével kirajzolta magából a problémákat, gondokat és feszültségeket. Jól emlékszik arra, hogy a könyvszeretet mellett már ötödik osztályos korától kezdve rendszeresen illusztrálta az elolvasott regényeket. Később így vélekedett erről a „rajzi szerelemről”: „Egész életemet a vonalaknak szenteltem, amikor épp nem grafikát készítek, hanem festek, azt veszem észre, hogy az is előbb-utóbb átalakul vonalakká” – nyilatkozta a Semmelweis Szalonban rendezett 2020-as kiállításán. Pataki Tamás írja A grafika meghittebb műfaj című, 2016-ban keletkezett riportcikkében, hogy a művész számára a rajzolás egyszersmind „meditatív tevékenység, mert akkor éli át újra az ábrázolni kívánt történeteket”.

Ugyanebben az interjúírásban sok minden mást is megtudhatunk Tóth Pitya István művészi hitvallásáról, gondolkodásáról, az elvek és szempontok fontossági sorrendjéről, régebbi munkáinak jellemző tulajdonságairól, amelyek mind-mind fontosak ahhoz, hogy megérthessük új dekoratív portrésorozatának alapvető képnyelvi, formai, technikai előzményeit. Grafikáinak szűkszavú, mégis pengeéles, olykor leheletfinoman, máskor célzatosabban groteszk világa „fittyet hány a manapság divatos, hatásvadász grafikára, amelyek szinte fejünkbe verik a tartalmukat, mint egy szöget – mert az ő képei elemi képzelőerővel hívogatnak, hogy ráleljünk a közlendőre, és gondoljuk tovább, majd a végén beleborzongjunk a felfedezés gyönyörébe” – lelkendezik a Pitya-jelenségről Pataki Tamás.

Inkább a közérthetőségre, mint a szájbarágósságra törekedve Tóth Pitya István tehát – aki olyan természetességgel közlekedik a világ jelenségei között a vonal eszközei segítségével a fotográfiai megjelenítésén keresztül az antivonal, a pont képviseletéig, mint a Nap a maga járásán – „szereti keverni a groteszket a humorral, a drámával, a fanyart az édessel [a gondolatot az érzelemmel] és a sötétet a világossal”. „A grafikát és a vonalakat azért szeretem jobban a festészetnél, mert meghittebb műfajnak érzem, és részletesen ki lehet dolgozni a felületeket” teszi hozzá a művész. Saját bevallása szerint sok vázlatot készít, és nem szereti a kiszámíthatóságot, ugyanakkor léteznek vándormotívumai is, amelyek lépten-nyomon feltűnnek újabb és újabb munkáin. Meggyőződése, hogy: „a grafikában nem lehet blöffölni, de a festészetben lehet lódítani, mert bármikor el lehet maszatolni, el lehet tüntetni egy rossz foltot.

Ha nem absztrakt és lendületes vonalakkal dolgozik, hanem figuratívan rajzol, és becsúszik egy hiba, akkor már nem lehet [a munkába] belejavítani.”

Egész életére nézve tanulságul szolgált, amikor az iparművészeti főiskolán pengével kiretusált egy hibát a rajzán, s a tanár tüntetőleg és látványosan összetépte azt. Csaknem „kirúgták” az intézményből. Soha többé nem tett ilyet.

„[Azóta] a grafikusszellem és a szakma tisztelete vezeti ceruzámat, egy tizedmilliméterrel sem tovább!” – fogalmazta meg meakulpázó művészeti krédóját.

De figyelemre méltó párhuzamként emlegethetnénk az idős, ám örök fiatal felvidéki mester, Kopócs Tibor festő- és grafikusművész már egyetemista kora óta érlelődő azon törekvését, hogy portrékban örökítse meg neves kortársai arcképét. A meglehetősen tájékozott, a színházi, zenei és irodalmi berkekben egyaránt járatos és közismert alkotó széles merítésű és kitekintésű, vizuális törekvéseiben nem a stílusazonosságot, hanem a kifejezőerőt hangsúlyozó, inkább expresszívnek és humorral is átitatottnak nevezhető realista arcképcsarnoka – amely nemcsak a szlovákiai magyarság értelmiségi köreiből, de az anyaország neves személyiségeiből, sőt, olykor-olykor a világ elhunyt, meghatározó nagyságai közül is be-beemel embereket kortársi panorámájába – lenyűgöző kulturális lenyomata közelmúltunk és jelenünk időszakának. Kopócs a portréiból egy impozáns válogatást is közölt a KépViselők – 113 kortárs arcképe című unikális kötetében, akik között bőségesen szerepelnek képzőművészek, költők, írók, újságírók, történetírók, szerkesztők, lap- és könyvkiadók, színészek, rendezők, dramaturgok, pedagógusok, helytörténészek, régészek, geodéták, mérnökök, konstruktőrök, mezőgazdászok, állattenyésztők, orvosok, állatorvosok, műpártolók, műkedvelők, zenészek, zenetanárok, zeneszerzők, művészettörténészek, irodalomtörténészek, táncművészek, néptánc- és néprajzkutatók, tudománytörténészek, nyomdászok, valamint az utolsó szekeresgazdák. Sőt, felvillannak szubjektív emlékezetemben Megyer Márta Samu Géza-díjas autodidakta képzőművész azon egységes méretű és technikájú, tustollal, ceruzával rajzolt, esetenként temperával itt-ott megszínezett, gondosan bekeretezett emléklapjai, amelyeket azokról az általa „kitüntetett” kortársairól készített, akik a népi-nemzeti gondolatnak, a magyar kultúrának elkötelezett hívei, besorolhatatlan és/vagy magányos képviselői. Az ő módszere az – az ábrázolt személyt hitelesítendő –, hogy portréját az alany saját autentikus szövegkörnyezetének kézzel írt, kimásolt idézetei közé helyezi. Végül eszembe jut Krizbai Sándor festőművésznek a még Erdélyben elkezdett, majd Magyarországon folytatott Kortársaim című képsorozata, amelynek nem a fizikai értelemben vett hasonlóság volt a célja, hanem a kiemelt személyiség „nooszférájának”, tudatállapotának, tudatszintjének, szellemi felhőjének, kisugárzásának, szuggesztiójának gesztusszerű színekben és formákban történő megragadása. Kár, hogy az elég hektikusan, rapszodikusan gyarapodó sorozat nagy része eltűnt, elveszett, vagy csak lappang valahol.

Tóth Pitya István egységes stílusú Pop-artos című portrégyűjteménye a fenti példákkal szemben jelen pillanatban inkább „világpolgári”, helyesebben szólva Budapest-centrikus szemléletű,

hiszen a főszereplők eddig megrajzolt, színes, dekoratív, könnyed eleganciával ábrázolt, játékos, vidám arcképei (alakjai) – kis hányaduktól eltekintve – többnyire itt bukkannak fel, itt tevékenykednek a főváros művészeti szcénájában.

A cikk teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat októberi számában a 22. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában, valamint fellapozhatja könyvtárakban.