„A legfontosabb a dialógus a diák és a tanár között” – Korda Eszterrel beszélgettünk az MI és a közoktatás kapcsolatáról szóló, a februári Kortársban olvasható tanulmányáról

Tanulmányodban felhívod a figyelmet arra, hogy a korábbiakhoz képest a mai gimnáziumi korosztály passzívabb befogadói hozzáállást mutat a virtuális térben, kevésbé szolgáltatja ki az adatait. Ez lehet médiatudatosság és csupán egyoldalú fogyasztói attitűd is. Te mennyire látod médiatudatosnak ma a tizenéveseket?

Abban tudatosnak látom a tizenéveseket, hogy a kezdeti lelkes feltöltögetés után maguktól leállnak a digitális lábnyomuk aktív kiterjesztésével, feltételezem, hogy mire a tizenöt évet betöltik, elég rossz tapasztalatot szereznek, hogy ne szolgáltassák ki magukat a saját feltöltéseikkel. De a passzív adatokról nem tudnak, ez egy felszínes óvatosság vagy inkább önvédelemből fakadó megálljt parancsolás önmagukban. Ezzel szemben a passzív használat korlátlan és öntudatlan az időben való elveszés által. Mindenképpen szükség van a médiaműveltség edukációjára általános iskolában és középiskola kilenc-tizedik évfolyamán.

Az MI a jövő generációi számára valószínűleg a mindennapok elengedhetetlen része lesz, épp ezért talán szükséges lehet a gimnáziumokban a felhasználás gyakorlása is. Építettél-e be olyan feladatokat a tanítási gyakorlatodba, amelyekben kifejezetten a mesterséges intelligencia használatát kéred?

Én lekövetem a magyartanári gyakorlatomban a diákok médiahasználati szokásait. Tehát, ahol tartanak a folyamatban, azt igyekszem feltérképezni, és azt beépíteni a feladatba. Sokszor elemeznek verset csoportmunkában, és

József Attila Reménytelenül című verséhez nemcsak műelemző szempontok voltak, hanem az egyik csoport zenét szerkesztett az ihletésére, a másik pedig képet alkotott a mesterséges intelligenciával.

Ezeket kivetítettük, hallgattuk a csoportmunka alatt, és olyan összművészeti hangulat kerekedett az órai munka közben, ami hozzáadott értéknek tekinthető. De ha egy diák semennyire sem használja az AI-t, én nem várom el a technika használatát, nem azt tanítom. Ebben különbözik a mozgóképkultúra és médiaismeret tantárgy a digitális kultúra tantárgytól.

Írásodban egy gyűjtést közölsz arról, hogy a végzős gimnazisták milyen tanulási célokra használják a mesterséges intelligenciát. A felsorolásban megjelennek hasznosnak tűnő felhasználási módok, például előre feltöltött tantárgy kikérdeztetése, időbeosztásban kért segítség. Más példák azonban – például hosszabb irodalmi szöveg vázlatpontokba foglalása – épp a tantárgy lényegi célját semmisítik meg. Milyen etikai alapelveket látnál hasznosnak, amelyek a gimnáziumi diákokat és tanárokat egyaránt segítenék abban, hogy az MI eszköze legyen a tanítás-tanulás folyamatának, és ne alanya?

Ez a legfontosabb és leglényegesebb kérdés, köszönöm. Az lenne az iskolák legsürgősebb feladata, hogy a mesterséges intelligencia tudatos használatával kapcsolatban „digitális házirendet”, vagy „MI etikai kódexet” fogalmazzanak meg, ezekben azokat a kereteket szabhatnák meg, amelyekre a kérdés irányul: tehát meddig szolgálja a tanulás célját, és honnantól helyettesíti vagy rombolja a tanulást az MI használata. Az egyetemek a 2025-ös őszi félévben már elkezdték ezt a folyamatot, középiskolai szinten még nem hallottam róla. Ez azért is lehet így szerintem, mert még a felnőtt kollégák sem tudják, illetve nem értenek egyet ebben. Például a digitáliskultúra-tanár szerint nem hasznos könyvet kijegyzeteltetni, a bölcsész tanárok szerint pedig kifejezetten hasznos az olvasónak kijegyzetelni egy szakirodalmi könyvet a tanításhoz, mert épp ezáltal strukturálja a tananyagot.

Nem is állítom, hogy nagyon könnyű lenne egy ilyen négy-öt pontos irányelvet kijelölni, de hogy magukra hagyni a diákokat, és nem tudomást venni a jó és rossz gyakorlataikról semmiképpen sem etikus pedagógiailag,

az is bizonyos. Másrészt pedig a médiaetikai kérdések a befogadói oldalra vannak utalva eleve, tehát nem törvény, hanem a használat elveivel kapcsolatosak, mert nem ellenőrizhetők és nem számonkérhetők, mégis nagyon fontosak, a kultúránkat meghatározó, javító de azt felborító hatásuk is
lehet.

Az MI-t Hararival a ’más intelligencia’ jelentéseként értelmezed, hangsúlyozva annak nonhuman jellegét. Mit gondolsz, milyen humán jellegű intelligenciára, készségekre, kompetenciákra kell nagyobb hangsúlyt fektetnünk a közoktatásban, amelyek az MI elterjedése mellett is maradandóan piacképes és helyettesíthetetlen értéknek tűnnek?

A tanításban, a tantárgy-pedagógiában számomra a legfontosabb a dialógus a diák és a tanár között. A pandémia miatti karantén alatt szülőként és tanárként is azt éltem meg az online oktatás folyamán, hogy a tanárra nagyon nagy szükség van a tanítási folyamatban. Aki próbálta már az új matematikaleckét a matematika-tankönyvből megtanulni egyedül, az tudja, miről beszélek. A dialógusban megformálódik, jelenlétbe kerül, hogy a diák mit gondol, mit tud máshogy, milyen tudáskerethez kell hozzáépíteni, vagy mit kell lebontani és újjáépíteni, illetve hogyan kell az ő saját építését instruálni. Ez mélyen emberi és humánus figyelmet és jelenlétet igényel a tanártól, nem is beszélve a pedagógiáról, amelyet meg aztán végképp katasztrofális lenne algoritmusokra bízni. Ha az AI jobban magyaráz, mint a tanár, akkor ott valami nagy baj van a tanári magyarázattal, akkor a táblánál a tananyagra figyelt és nem a diákokra, hogy milyen információkra van szükségük, milyen ütemben adagolva. És ebben lehet, hogy

a tanároknak a személyesség felé kell majd elmozdulniuk a tanári szerepükben, épp a mesterséges intelligencia ellenhatására. Ehhez pedig kevesebb óraszámra, kisebb diáklétszámra és kisebb tananyagra van szükség a középiskolai rendszerben,

mert most nagyon túlterhelt ahhoz, hogy a diákok azt az egyéni figyelmet megkapják, amelyre szükségük van a fejlődéshez.

Írsz egy általad kedvelt órai feladatról, amelyben összeesküvés-elméleteket kell kidolgozniuk a diákoknak az MI-ről. Ez alapján mik a mesterséges intelligenciával kapcsolatos leggyakoribb félelmek a diákok körében?

A diákok nem félnek a mesterséges intelligenciától, hanem parodizálják az összeesküvés-elméletek szűklátókörűségét,

amely a gyanakváson, az észlelt jelenségek negatív értelmezésén, valakinek való szándékos tulajdonításán alapszik. Tartalmilag bárminek a gépesítése, megfigyelésen alapuló kamerarendszerbe csatlakoztatása, fegyverekkel vagy anyagi profitszerzéssel kapcsolatba állítása mint a hatalom motivációja és az ennek kiszolgáltatott köznapi ember jelenik meg ezekben a feladatkidolgozásokban, amelyekben nem is ez a tartalmi kitaláció a lényeges, mert ezek terjednek a világhálón, hanem a kidolgozásuk: adatok gyűjtése, érvek és összefüggések felállítása és bemutatása, ami nagyon szellemes és szórakoztató feladatmegoldás, és a humán intelligencia létezését bizonyítja.

Tanulmányodban az első magyar MI-műsorvezető, Bíró Ada közösségimédia-felületéről idézel kommenteket, amelyek nagy része arról szól, hogy tudjuk: nem embert látunk, mégis olyan. Ennek kapcsán magad is említed, hogy jelen pillanatban a kísértetiesen emberi csodálatuk ad hírértéket a Bíró Adához hasonló MI-médiaszereplőknek. Mit gondolsz, ha elmúlik az újdonság élethűségének szenzációja, az olyan médiaszereplőknek, mint a műsorvezetőknek, tehetségkutatók zsűrijeinek van-e pótolhatatlan szakmai eszközük?

Szerintem a személyisége, az egyedisége fontos és vonzó a médiahírességeknek: sztároknak, celebeknek és influenszereknek egyaránt.

Igen, gyakorta fotogén, vonzó külsejű emberek érnek el ilyen sikeres pozíciókat a közfigyelemben, de ez nem pusztán szépség kérdése kívülről nézve.

Hanem kell, hogy az egyéniség, a tulajdonságok, az életút jellegzetesen megkülönböztető legyen, mondjuk, Salma Hayek, Jennifer Lopez és Pénelope Cruz latin szépségideálján túl. Az, hogy az AI által generált tökéletes külső vonzó, mert nem emberi, nonhuman jellegű, az a befogadók önelnemfogadásából fakad, ami számomra inkább ijesztő tendencia, és a valóságban az önsértés, az anorexia, az izomdiszmorfia, az evészavarok tüneteivel kapcsolatos, mert a testképzavar okozza ezeket a tüneteket. Ha a fókusz túlságosan átkerül a technikai, virtuális világba, akkor a valóságban nagy baj történik az egyén önképével, és én azt szeretném kívánni a jövő tudatos MI-használóinak, hogy minél kiválóbb példaképeket, identitásuk elemeinek olyan hordozóit találják meg az interneten, amelyek és akik építik őket, nem pedig rombolják magukat általuk, hiszen nem tökéletesnek kell lenniük, hanem önmaguknak. Ez a mai tizenévesek szocializációjának és felnőtté válásának kulcskérdése, egyszerűen nem tud elég pszichológus és pszichiáter a pályára lépni és dolgozni, olyan nagy a válság ezen a téren. De a kérdéskör ilyen irányú kitágítása már a társadalomtudomány és kultúratudomány olyan területeire vezet, amelyekről tulajdonképpen csak közhelyeket tudok pedagógiai szempontból megfogalmazni.

Korda Eszter tanulmánya a Kortárs folyóirat februári számában az 51. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában, a Magyar Napló Könyvesboltban és a Ludwig Múzeum shopjában, valamint fellapozhatja könyvtárakban.