Évzárás – A Kortárs folyóirat decemberi lapszámának ajánlója

A decemberi szám versrovata kifejezetten gazdag. Marno János erotikumtól sem mentes verseiben megidézi a fiatalságot, a szerelmet, és szól öregkorral járó nehézségekről, de ugyanakkor a sorokon átderengenek a gyerekkor gondtalanságának emlékei is. Ezzel szemben Grecsó Krisztián e számban közölt két műve az egyedüllét és a valahová tartozás hiányának érzését járja körbe. Petőcz András – hasonló módon – a magányról és a dolgok megnevezésének nehézségével való küzdelemről ír többek között József Attila, Nemes Nagy Ágnes, Tóth Árpád költészetére való utalásokkal. Zalán Tibor pedig izgalmas kihívás elé állítja az olvasót a klasszikus versformát újraértelmező felezőszonettjeivel.

A szonettről való értekezés folytatódik Németh István Péter recenziójában, amelyet Pataky Adrienn A hangzatkától a szonettkoszig című művéről írt. Pataky tudományos alapossággal dolgozza fel ennek az alapvetően kötött versformának a jellegzetességeit, amely különböző változatokban jelen van a magyar költészetben a klasszicizmustól (ha nem hamarabb) a modernségen át egészen napjainkig. A csengődalnak, háromkának és tizennégysorosnak is nevezett versforma „átörökítésének kulcsa éppen sokféleségében, a formaötvöző tradícióban, a sokkal inkább szabad, mint kötött jellegében rejlik” – idézi a recenzens az írót. Ennek megfelelően végigtekint a versforma történetén megemlítve, többek között, Berzsenyit, Kazinczyt, Arany Jánost és a nyugatosokat: „fölsorolni a nevekből ennyi is elég, hogy hány írástudónak kellett szonettek fölé hajolnia, hogy Babits és Weöres számára kényelmes is legyen a tizennégysoros tér, amelyet virtuozitásával kitölthetett, vagy amin ki-ki a 20. században még építhetett vagy csonkíthatott”. Itt nem áll meg az elemzés, hiszen még rengeteg költőnk alkotott ebben a formában. A szerző Kálnoky László, Faludy György, Gergely Ágnes, Szilágyi Domonkos, Tandori Dezső említésével Petri Györgyig folytatja a sort („Tóth Árpád, Juhász Gyula, Szabó Lőrinc, Jékely Zoltán, József Attila sóhaja moccant Petri versbeli lombján”), és a mű legvégén a 21. század szonett-termésére is vet egy pillantást. A kötet sokszínűségével érthető és izgalmas olvasmány lehet azok számára is, akik kevésbé jártasak a verstanban.

E havi számunkban közöljük Hajnal Géza tanulmányát Gérecz Attila költő érdekes szökési kísérletéről. Gérecz politikai fogolyként a váci börtönben raboskodott az ötvenes években, itt kezdett verseket írni és fordítani. Az egykori öttusázó sportoló 1954-ben a Duna magas vízállását kihasználva, az ablakot kifeszítve a vízbe ugrott, és úszva elmenekült. Szabadsága csupán három napig tartott, elfogását követően a korábbinál szigorúbb büntetést róttak ki rá. Hajnal Géza precíz kutatással jár utána az ügy szereplőinek (a Gérecznek segítő ismerősöknek, akiket a költő később árulással vádolt) és a lehetséges forgatókönyveknek. Gérecz Attiláról az elmúlt években napvilágot látott egy kismonográfia, és verseiről is született kritikai kiadás. A szökés történetéről a Kortárs Könyvkiadónál tervezett kiadvány célja valamennyi forrás bemutatásával képet adni az eseményről és annak hátteréről.

Nagyon aktuális kérdés, hogy a mai fiatal generációt érő számtalan hatás mellett érdekes lehet-e még számukra az irodalom. Ezt a problémát járja körbe Tisza Eleonóra a könyvkiadót és könyvesboltot is üzemeltető Szabados Ágnessel készített interjújában. A Nincs Időm Olvasni Kihívás alapítójaként és több irodalommal foglalkozó műsor házigazdájaként is ismert médiaszemélyiség elsősorban arról beszél, mi vezetett oda, hogy fő feladatának az olvasás népszerűsítését tekinti, miért tartja problémának az elitista szemléletet az irodalomoktatásban, és hogyan szeretne tevékenyen részt venni már iskoláskortól az olvasó felnőtté nevelés folyamatában.

A kritikarovat kínálatából elsőként Sturm László írását emeljük ki, amelyben Fábián László Vakfoltok című novelláskötetét elemzi. Az írások rendkívül sokrétűek a bibliai témáktól a személyes életút, az alkotás folyamatának leírásán át a művelődéstörténet alakjai (Szent Erzsébet, Pascal, Trockij) köré szőtt történetekig. „A történetmondás buktatóin” elmélkedve a szerző komolyan foglalkozik az irodalom szükségszerű szubjektivitásával, az elbeszéléstechnikai lehetőségekkel, valamint az eredetiség követelményével. A nyelvi sokszínűség és a rengeteg kulturális utalás ellenére távolról sem egy nehezen olvasható kötettel állunk szemben: a kritikus meglátása szerint „se nem modoros, se nem nehéz”, hanem lendületes és izgalmas olvasmány.

Kiss Judit Ágnes nemcsak versekkel szerepel ebben a számban, hanem kritikát is közlünk legújabb, Szlalom című kötetéről Bonivárt Ágnes tollából. A kritikus az alapvetően szerepjátszó lírát tartalmazó mű erényei közt említi a sokrétű problémafelvetést, viszont fontosnak tartja elmondani, hogy a kötet – Mészáros Sándor szerkesztőt idézve – „kicsit sok” lett: a különféle maszk mögé rejtőző versek nem állnak össze harmonikus egésszé.. A kritika sok esetben a pesszimista és „vásári” hangnemet is túlzónak tartja. Mindemellett elismeri, hogy a versek merész és őszinte hangvétele élvezetessé teheti a művet.

„Grecsó Krisztián új kötete az olvasók széles rétegét igyekszik kiszolgálni: szórakoztat, elgondolkodtat, nyelvileg gyönyörködtet – ugyanakkor szépirodalmi szempontból is tud újat mutatni” – írja Csikós Gréta a Valami népi című novellagyűjteményről. A kötetben Grecsó korábbi műveihez hasonlóan hangsúlyosan jelen van a magyar vidék, valamint a vidéki lét értelmezésére tett kísérlet, a társadalmi osztályok közötti feszültség. A szerkezet szempontjából érdekes, hogy sajátos módon játszik a térrel és az idővel: a történetek párhuzamos idősíkokat mozgatnak azonos térben, illetve azonos időben különböző helyszíneken történő eseményeket beszélnek el.

Bence Erika Spiró György legújabb, Mikor szabad ölni? című esszékötetéről írt kritikát. A kötet huszonhat, olykor átmeneti műfajú szöveget tartalmaz, amelyek közül a kritikus kiemeli a Hamletről és a Bánk bánról szóló, inkább személyes élmény által inspirált, mintsem irodalomtörténészi szemmel írt elemzéseket.

A lapszámot a nemrég elhunyt Olescher Tamás munkáival illusztráltuk. Adj már csendességet, lelki békességet… címet viselő esszéjében Mayer Erzsébet búcsúzik a képzőművésztől. Olescher a szocialista rendszer idején Nyugat-Németországba távozott, és csak a rendszerváltást követően tért vissza Magyarországra. A cikk felidézi a változatos és gazdag életpálya fontos állomásait a nyolcvanas évek merész performanszaitól a szakrális témájú képekig.

A Kortárs decemberi számát az online térben is átlapozhatja a kortarsfolyoirat.hu oldalon.