Válasz a rettenetre – Gion Nándor és a filmek

Gion elég hamar kapcsolatba került a rádióval is és a filmmel is. A Szülőföldem portréfilmben megjegyezte, hogy örül a filmeknek, talán írói sikeréhez, népszerűségéhez is hozzájárul, ha megfilmesítik egyik-másik írását. Könyvet kevesebben olvasnak, rádió meg mindenütt szól, hallgatják, és a filmet is többen megnézik. Az újvidéki egyetem elvégzése után a rádióhoz került, de vezetett színházat is.

Nem volt idegen számára a dramaturgia, mármint az, hogy el kell fogadni egy másik alkotó vízióját, akár azt is, hogy a rendező megváltoztatja az írói hangsúlyokat, esetleg a befejezést is.

(Rádiós, tévés szerkesztői tapasztalatait regényeiben, elbeszéléseiben is hasznosította – erről Fekete J. József ír, meglátása szerint a rövid snittekkel megelőzte korát.)

Hangjátékait csak szövegkönyvből ismerem, nem tudom megítélni élményszerűségüket, hatásukat – vajon továbbgyűrűzött-e a gondolat a hallgatóban? Regényeiből, elbeszéléseiből viszont nem születtek jelentős filmek. A legsikerültebb A kárókatonák még nem jöttek vissza (1983) ifjúsági, fekete-fehér film, András Ferenc rendezésében (forgatókönyv: É. Szabó Márta), majd ugyanő ’85-ben megrendezi a Postarablókat is. Aztán 1985-ben egy harmadik ifjúsági regénye is vászonra kerül francia–magyar koprodukcióban, a Sortűz egy fekete bivalyért, ezt Szabó László rendezte; ez utóbbi két film halványabbra sikerült. 2001-ben Havas Péter rendezésében mutatják be A Szivárvány Harcosa tévéfilmet, ennek a forgatókönyvét, Árpás Károly kutatása szerint, Havas Péterrel és Fehér Györggyel együtt írta Gion, alapja pedig az Izsakhár című regény. Az írásmű is lassú hömpölygésű, kevésbé fordulatos a cselekménye, sok a belső monológ, a film pedig inkább csak reprodukálta a történetet, mintsem újjáteremtette volna, így sajnos kimondottan vontatottra sikerült. Ennek folytatása, a Szivárvány harcosa Budapesten filmterv, a forgatókönyv elkészült, de talán éppen az előzmény kudarca miatt a film nem készült el.

Aztán persze szerette volna író is, rendező is filmre vinni a főművet, a Latroknak is játszott tetralógiát, ennek forgatókönyvét az Életmű 6. kötete közli, egyértelműen Gion szerzőségével. Kurcz Ádám azt gyanítja, hogy a forgatókönyv a kilencvenes évek végén készült, s a tetralógiából András Ferenc tervezett tv-filmet. Érdekes, hogy András Ferenc is sajátjaként emlékezik a forgatókönyvre: „Gion Nándor Latroknak is játszott című regényéből írtam egy kétrészes forgatókönyvet […]. Nagy empátiával fogadták, Simó Sándor azt mondta a forgatókönyvi tanácson, hogy ez a legjobb forgatókönyv, amit életében olvasott.” Ne vesszünk el a részletekben, de látszik, hogy filológiailag némely pontosításra még lesz lehetőségük a kutatóknak.

Gion maga is megemlíti, hogy nem volt túlságosan elégedett a filmekkel, de elfogadta, tudomásul vette a producerek koncepcióját.

Azok közül a filmek közül, amelyek megvalósultak, s amelyekhez Gion forgatókönyvíróként hozzájárult, egyértelműen a Sára Sándor rendezte A vád (1996) című a legerőteljesebb. Csak sajnálhatjuk, hogy a recepció méltánytalanul szerényen tartja számon, jóllehet némelyek szerint ez Sára Sándor legjobb saját rendezésű filmje.

[…] Úgy sejtem, hogy a határon túli ’kisebbségi író’ jelentéskörét érdemes árnyalni. A kisebbségi író „modellje” főleg a romániai, erdélyi írók magatartása és művei alapján képződött meg. Magyar szempontból írtak, magyarokról, a kisebbségi magyarság védelmében szólaltak meg. Gion egész életműve a szenttamási, vajdasági ember sorstörténetének az elbeszélése. Következetesen vallotta, hogy neki róluk kell mesélni, és úgy elmesélni az ő történetüket, hogy másokat is érdekeljen, és lehetőleg ne legyen unalmas, tehát dúsított realizmussal. Magyarokról és más nemzetiségűekről, svábokról, zsidókról, szerbekről, albánokról, délszlávokról. Tulajdonképpen ennyi volt az ars poeticája. Gion minden műve valamiképpen többnemzetiségű – úgy értem, hogy mindig jelen vannak más nemzetek, nemzetiségiek is. Hol természetesen belesimulva a hétköznapokba, hol robbanó feszültséget generálva. Ennek a többnemzetiségűségnek persze semmi köze a kilencvenes évek közép-európaiság-divatjához, amikor Danilo Kiš és nyomában mások úgy hitték, hogy a térség nemzetei megtermékenyítő szimbiózisban élnek egymással, vagy mint Tőzsér Árpád remélte, hogy mindegyik nemzet egyszerre többsége és kisebbsége a másiknak, tehát kiegyenlítődhetnek a feszültségek. Az egész gioni életmű egyre inkább arról szól, hogy ez nem működik. Általában sem, a délszláv világban meg különösen.

Ha Gion meg akart valamit értetni a magyarországi olvasóval, az éppen az, hogy a vajdasági, délvidéki, bácskai magyar ember olyan magyar, aki nagyon szoros közelségben él más népekkel. A legkoraibb évek kivételével,

Gion egész munkásságában benne van, nem a kisebbségi magyar sorspanasz, hanem a nemzetek közötti együttélés szinte kódolt lehetetlensége. A Virágos katona például mindjárt azzal kezdődik.

A Feketicsről Szenttamásra családját költöztető sváb molnár, Krebs a foga alatt dünnyögi, hogy nem szereti a magyarokat. Aztán visszatérően, hogy a faluban a híd soha nem épül meg, nem akarják megépíteni. Elkülönülnek, tartózkodóak. És hogy rendesen verekednek, a gyerekek is, nemzetiségi alapon.

Egyik naplójegyzetében Gion azt írja, hogy gyerekkorában hallott a kivégzésekről, keresztbe fűrészelésekről, mészárlásokról. Bizonnyal így volt. Faluhelyen – mifelénk is – a gyerekek előtt nem igazán volt titok a történelem, a felnőttek beszélgettek, hallotta a gyerek is. Nándorban nemcsak a századelő legendásítható történetei, de ezek a brutalitások is benne éltek. És benne élt, izzott gyerekkorától az erőszaktól, gyűlölködéstől való elemi, zsigeri irtózás. De a sérelmekről hallgatni kellett. És hallgatott az anyaország is.

A tanulmány teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat januári számában a 21. oldaltól olvasható. A lapszám hamarosan online is elérhető lesz a kortarsfolyoirat.hu-n.