Belépés a gyereklírába 2. – Sárkány Tímea és Bándi Máté a gyerekversírásról

Kétirányú volt a motivációm: egyrészt az volt a feltételezésem, hogy a versírás által közelebb kerülhetek a saját belső gyermekemhez, a gyermeki nézőpont újbóli megtalálása talán segít kapcsolódni egy autentikusabb részemhez, amely nem akar mindent racionálisan megmagyarázni, hanem csak hagyja, hogy elárassza őt az ismeretlen, és felfedezhessen új világokat. Másrészt az az örömteli hír, hogy kisbabát várok, sokat hozzáadott ahhoz, hogy elkezdjen bővülni az irodalmi fókuszom, így az utóbbi időben egyre több gyerekirodalmat lapozgattam, és szerettem volna kipróbálni, hogy milyen ezt nemcsak olvasni, hanem írni is

Izgalmas koncepciónak éreztem azt, hogy bár ha egzakt választ nem is adhatunk rá feltétlenül, legalább körüljárjuk a gyerek- és felnőttlíra közötti potenciális átjárhatóság kérdését, egyáltalán kitapogassuk a határokat. Na meg felkérésre hatékonyabban dolgozik az ember, és pluszszövegeket gyűjthet a készülő kötetéhez.

Milyen előképeitek voltak a gyerekköltészetről? Van-e például olyan szerző, akinek a verseihez, poétikájához kötitek a műfajt

Édesanyám korán bevezetett a mondókák világába, onnantól kezdve elvarázsolt a nyelv zeneisége, monotonitása vagy épp változatossága. Beégett az emlékezetembe az is, ahogy gyerekként a templomban, a misék kezdete előtt az idős nénik félhangosan morzsolták a rózsafüzért, az imák összefolytak, és csak hagytam, hogy átjárjon az ismétlődés, a ritmus – időnként ez a szertartásosság hiányzik a mindennapjaimból is.

Gyerekkorom két meghatározó irodalmi folyóirata a Szivárvány és a Napsugár volt, ezekből megismerhettem a klasszikus és kortárs gyereklírát, sok versenyen és ünnepségen mondtam verset, így természetes volt számomra a vers közelében létezni. Amikor megkaptam a felkérést, két vers kattogott bennem: Kányáditól a Fától fáig és Weörestől a Bóbita.

Valamiért szükségét érzem annak, hogy a rím, a ritmus, a forma építőeleme legyen a gyerekversnek,

miközben a Boszorkányok nyara című kötetemben megjelent verseim ellentmondanak ennek (habár mondhatóságukat illetően mindig figyelek arra, hogy legyen egy jól működő belső gondolatritmus, amely felolvasva is érvényesül). Nagyon szeretem a szabadabb, prózaibb gyerekverseket is, mégis a számomra nehezebb utat választottam.

Valószínűleg nem lesz az év plot twistje, ha Varró Dániel nevét említem ennél a pontnál. Töredelmesen beismerem viszont, hogy hiába ismerek több gyereklírával is foglalkozó szerzőt a kortársak közül, nem ezeknek a szövegeknek az olvasása kötötte le a figyelmemet az utóbbi években. Többek között pont azért is izgatott ez a feladat, mert amikor mégis elém került egy-két gyerekvers, nem igazán éreztem, hogy megmozgatnának bennem bármit. Nem volt tehát egy (Gulyás Márton-i értelemben vett) „ősélményem” a műfajjal. Emiatt persze előfordulhat, hogy sok pozitív csalódástól is elzártam magam az évek során, bár ezek után azt hiszem, sportszerűtlen lenne, ha nem adnék a műfajnak még egy esélyt.

Mit vártatok ettől a feladattól, milyen előfeltevéseitek voltak, mielőtt elkezdtetek dolgozni a verseken? Ehhez képest mi volt a tapasztalatotok? Könnyebbnek, nehezebbnek, másabbnak éreztétek az alkotási folyamatot, mint ahogyan elsőre gondoltátok

Az utóbbi években a versírás nálam egy lassú, belső folyamattá alakult, egy-egy témát, gondolatot, verssort hónapokon keresztül hordozok magamban, érlelem, tanakodom, hogy mi a célja, milyen mélyebb gondolatokat, érzéseket hozhat fel belőlem, milyen ellentmondásokba ütközöm vele kapcsolatban. A felkéréstől számítva ugyancsak sok időm volt, de egyrészt ismeretlen volt számomra a gyereklíra terepe, másrészt, amikor határidővel dolgozik az ember, az utolsó időszak sokkal feszültebb, mint amikor megérzésből tudja, hogy elérkezett az írás ideje.

A Bóbitával keltem és feküdtem, és eldöntöttem, egye fene, itt az ideje a verslábak gyakorlásának, így elkezdtem összebarátkozni a daktilussal. A második vershez érve kicsit megfáradtam, és az idő is szorított, így azt nem sikerült formában megírni, pedig elegendő gyakorlással – azt mondják a beavatottak – formában írni sokkal egyszerűbb.

Ez az egyik távlati célom a költészet terén, hogy elkötelezem magam a gyakorlás mellett.

Végül három napot és három éjszakát töltöttem azzal, hogy ültem a vázlataim felett, és válaszokat kerestem: Ki az a gyerek, akit meg akarok szólítani? Mit tud a felnőtt énem, amit szeretne elmesélni ennek a gyereknek? Megtud-e szólalni azon a nyelven, amelyet megérthet Ő? Hogyan tudnám megszólítani az ennyi idős belső gyermekem? Mit mesélnék el neki? Aztán az éjszakázásnak köszönhetően felsejlett a holdmotívum, és lassan elindult a mesélhetnék is, kezdett kialakulni egy karakter a fejemben. Innen indult, hogy a második versnek is természeti motívumot választottam, és megszületett a hold-nap páros. Utólag visszatekintve, maga az alkotási folyamat nem volt nehezebb, mint amikor általában verset írok, hasonló megéléseim voltak, csak az azt megelőző túlgondolás keltett több szorongást – amit szerencsére maga az írás képes volt feloldani.

Az előzetes tapasztalataim ellenére nem tartottam elképzelhetetlennek, hogy sikerül egy olyan gyerekbeszélőt megalkotnom, akivel azokat a kérdéseket is érinthetem, amik eddig a jelenlegi formanyelvem és az azzal párbeszédben álló témák miatt elkerültek. Ez pedig egyre jobban megtetszett, minél többet gondolkodtam rajta. Aztán néhány próbálkozás után már-már kellemetlenül gyorsan kiderült, hogy a gyereklírához adekvátnak tűnő nyelvet nem tudom igazán hatékonyan működtetni.

Ezt követően inkább azon kezdtem el agyalni, hogyan tudnám egy kicsit más oldalról megközelíteni ezt.

Elsősorban a műfaj definíciós kereteinek kitágítási lehetőségei kezdtek el foglalkoztatni, pontosabban az, hogyan lehet elhagyni a gyakran infantilizáló, sokszor szándékoltan bugyutácska formanyelvet,

mindezt úgy, hogy közben mégse lépjek ki teljesen a lapszám koncepciójának a medréből. Remélem, ez végül hellyel-közzel sikerült is.

Timi, a lapszámban megjelenő két versedben, ahogy említetted is, hangsúlyos a ritmus, a zeneiség, valamint a meseiség és egyfajta mitikus látomásosság is. Miért éppen ezt a hangulatiságot fogtad meg?

A mitikus látomásosság alapvetően a költészetem része, így otthonosan éreztem magam az effajta világteremtésben. Szerintem verset olvasni beavatódás, nem számít, hány éves az olvasó, milyen előismerete van, milyen háttérből érkezik.

A hangzó vers ráadásul beavatási élmény, főleg, ha zeneiség is társul mellé, rítusos feltárulása egy-egy belső valóságnak, a világ megértésének.

Persze, nevezhetjük ezt túlidealizálásnak is, de a költészet is a pogány rítusokból fakad, szóval a hangzó szó mégiscsak visszatérés valami ősihez, amit elfelejtettünk.

Máté, a verseid annyiban kilógnak a lapszámból, hogy végül nem gyerekeknek szóló verseket írtál, hanem olyanokat, amelyek a gyermek(i)séggel, annak megszólíthatóságával és megszólaltathatóságával vetnek számot. Hogyan alakult ez a folyamat, miért „nem engedett” a saját gyerekkorod tapasztalata alkotás közben?

Ez volt az inspirációs alap, innen tudtam a legkönnyebben elindulni, és így jutottam el végül azokhoz a tekintetekhez is, amik gyerekként, kamaszként az enyémek voltak, és amikről fontosnak tűnt mondani valamit.

A két vers két eltérő módon szeretne párbeszédbe lépni a gyermeki nézőponttal. Egyfelől a mindenkori apa arcába belekiabált sértettség és dac formájában, másrészről pedig a „felnőtt” és „gyermeki” én látszólagos vagy valós konfliktusának nyomán.

Előbbivel kapcsolatban azt a nem olyan óriási megfejtést osztom én is, hogy egy ilyen szerepdinamikából közel lehetetlen kiszakadni. Úgy tűnik, meg kell békélni vele, hogy apádra visszavonhatatlanul csak egy gyerek szemén keresztül nézhetsz rá.

Terveztek még gyerekverset írni? Meghozta a projekt a kedveteket a további kísérletezéshez?

Mindenképp szeretnék továbbra is kísérletezni, méghozzá azért, mert felismertem, hogy a formák gyakorlása és a belső gyermek felfedezése egy olyan párosítás, amely fenntartja hosszú távon a kíváncsiságom és az érdeklődésem, kimozdít az általam használt nyelvi panelekből, segít kibontani a nyelv rétegeit, és nem utolsósorban talán még az anyaságban is hasznát fogom venni

A kísérletezéshez mindenképpen – arra, hogy valóban gyerekversek lesznek-e belőle, már nehezebb válaszolni.

Sárkány Tímea és Bándi Máté gyerekversei a Kortárs folyóirat 2025. júniusi számában olvashatók, amely online is elérhető a kortarsfolyoirat.hu oldalon. Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában és a Magyar Napló Könyvesboltban, valamint fellapozhatja könyvtárakban.