Mérleghinta – Kritika az Analog Balaton Repedés című albumáról

Zsuffa Aba és Vörös Ákos együttműködése egészen 2012-re nyúlik vissza, ekkor vette kezdetét közös útkeresésük, amelynek egyik fontos pontja 2017-ben jött el, amikor is a duó élőben kezdett fellépni. Ekkor már léteztek Analog Balaton-dalok, de ahogy ezt mindmáig tapasztalhatjuk a formáció koncertjein, illetve live setjein, a műsor egy jelentős részét már ekkor is a helyszínen, rögtönzéssel rakták össze. Az első lemezre a kezdetektől számítva kilenc évet kellett várni, de ettől függetlenül a LENT című anyag hatalmas közönségsiker lett, és eljuttatta az Analogot a szélesebb nyilvánossághoz, ezenfelül pedig a Petőfi Zenei Díj átadóján megkapták „Az év elektronikus zenei előadója” díjat is. A fesztiválszínpadok és a hazai klubélet nélkülözhetetlen szereplőivé váltak, erre pedig csak ráerősített a 2022-ben megjelent Csússz le-EP. A Repedés (2024) dalainak elbeszélői már – a nyilvánosság mértékét tekintve – egy pole-pozícióból szólalnak meg abban a már jól ismert érzületi klímában, amelyet a LENT hozott létre.

Vászontáskás és dudorgós

A duó a magyar kortárs zenei színtér talán legegyedibb zenei megszólalását hozta abban a tekintetben, hogy miként vegyítette az alternatív zenei szöveghagyományt modern elektronikus elemekkel. Zsuffa Aba szövegei persze csak akkor nevezhetők alternatívnak, ha úgy ítéljük meg, hogy a popzenei szövegtől tudatosan próbál eltérni, és emellett valamilyen kockázatot is vállal megszólalásaival. Általánosan szólva: a küszködő egzisztencia „bánatfüggésének” tematizálása nevezhető kockázatvállalásnak, és ha a poétikus jelleget még mellőzi is a szerző (ami egyébként eltávolodást jelenthet az alternatív zenei szövegírástól), a főbb bemondások konkrétságuk, plasztikusságuk ellenére sem mondhatók akaratlagos popzenei állításoknak.

Ha csak ezt az aspektust vesszük figyelembe, még nem mondhatjuk, hogy az Analog Balaton egyedi világgal rendelkezik a magyar könnyűzenében. A „küszködő egzisztencia” vagy a „világgal szemben álló törékeny egzisztencia” tematizálása tulajdonképpen megtörténik a nyolcvanas évek undergroundjától kezdve, majd a kétezres évek közepétől ismét az induló nagy hullám máig kitartó hangjai, mondhatni az Európa Kiadótól, a 30Y-on át az Elefántig tartó zenei hagyomány szövegeiben is.

Az alternatív megszólalásnak – talán a különös véletlenek és a nyolcvanas évek korszakspecifikus hangzása miatt – a gitárzene az alapja

(R.E.M, The Cure, a punkattitűd puhításából és megtartásából létrejövő dichotóm létezés), amely az Analog Balaton esetében csak gesztusszerűen jelenik meg, hiszen a hangszerelésnek csak marginális részét teszi ki a gitározás. A gitár egyfajta marker is: a színpadon és egyes hangfelvételeken való jelenlétével jelöli a szerzői identitás kiindulópontját, amely végtére is gitáralapú zenében található meg.

A gesztus önmagában szép, de a hangszerelés egészét mégis csak az elektronika adja, az ezáltal kialakult esztétikák teszik igazán egyedivé az Analog Balaton zenéjét, legalábbis ha az egészet hazai kontextusban vizsgáljuk. Különös, sokszínű befogadói közeget teremt a kockázatvállaló, alternatív zenei attitűd és az elektronika találkozása, voltaképpen ez az a zenei valóság, amelybe az „alterosok” és az „elektrósok” egyszerre képesek belépni.

A felvázolt érzületi klíma és a műfaji találkozások már az első lemez esetében is egyértelműek voltak. A Repedés nem árnyalja vagy finomítja azt a képet, amely a LENT óta az Analog Balatonról kialakult, leginkább azt tapasztaljuk, hogy ezzel az albummal a formáció megkísérli megszilárdítani azt a világról alkotott elbeszélést, amelyet már eddig is olyan jól ismertünk.

Valóságos valóság

Ami egy fontos csatlakozási pont azon attribútumok közül, amelyeket az Analog kapcsán eddig ismertünk, az a Zsuffa Aba-szövegek elbeszélőjének alapvető érzelmi állapota.

Egy veszteségekkel teli, szívet tépő szomorúságban sínylődő, önmarcangoló figura rajzolódik ki a dalokból, aki a saját tehetetlenségét, küszködését képes reálisan felismerni, miközben a hétköznapi élet körforgása mindinkább bedarálja.

Ez az elbeszélő a plasztikus kinyilatkoztatásai által meg tudja szólítani a mai magyar társadalomban azokat az egyéneket, akik egy koncert interszubjektív élménye által szinkronba tudnak kerülni vele, és képesek kimondani, hogy „egy féreg vagyok” (Féreg). Ez egy fontos ventillációs folyamat egy adott részének bizonyulhat. Ezáltal nem egy elvont élmény lesz a dal megélése (akár koncerten, akár hangfelvételen), nem egy valóságkonstrukció mindennapiságon kívül eső befogadási aktusa, hanem maga a valóságos valóság.

Ezeknek a szövegeknek az ereje abban is rejlik, hogy bár a legtöbb esetben megkerülik az absztrakciót, a poétikus jelleget, mégis egybeesnek valahogy a hétköznapi valóságban fellelhető beszéd igazságával, és ezáltal a kialakult dalok (legfőképp az elektronikus hangszereléssel karöltve) jól leképezik a társadalmi nyilvánosságban tapasztalható redukciós folyamatokat, amelyek abba az irányba haladnak, hogy egy adott dolognak csak egy aspektusa létezhet, mégpedig a „valóságos valóságossága”. Azok a mondatok, amelyek érthetőbbek, igazabbnak tűnnek ebben a felvázolt fénytörésben, vagyis így maga az érthetőség adja valami igaznak a látszatát: „Rám még a saját szövegeim sem igazak”, hangzik el a Féregben, és ebből az következik, hogy ez is egy mindennapiságban fellelhető valóságaktus, hogy a felvételen elhangzó szöveget egy adott valakinek a saját egzisztenciájára kell vetítenie, még ha az a dalától magát távol helyező szerző is. A következő idézetek pont ezeket a valóságaktusokat mutatják meg: „Hol találok még sört?” (Igazság); „Délután óta nem ír vissza, mindenéről törölt” (Igazság); „Mindig elhagyom a kabátom” (Zserbógalopp); „Kattogok pont egy pornóra” (Zserbógalopp); „Fullos a koktél, ki csinálta?” (Stimmel); „Kokómaraton” (Repedés); „Kölcsönkérem az aszhmapipádat” (Csússz le); „El is futok gyorsan még egy kis kötszerért” (Rajtad).

A szövegek tehát egyértelműen az érthetőségre törekednek, eközben viszont egy dolog elveszik: a „költészet”. Mármint az a törekvés, amely az alternatív szövegekre általában jellemző, azaz hogy bár a legtöbb esetben a dalszövegek talán nem emelkednek poétikai magasságokba, alkotóik azért mégiscsak törekednek arra, hogy irodalmi igényességgel megformált műveket hozzanak létre, vagy legalább legyen egy olyan intellektuális horizont a szövegek mögött, amely az irodalmi ambíciót jelzi. Ha pontosabbak akarunk lenni, akkor az az esztétikum veszik el, amely pont hogy a mindennapiság kiszámítható és egzakt mivoltát kezdi ki, amely a nyelvet és az abból kiinduló gondolkodást nem eszköznek tekinti csupán. Az informatív akarat szempontjából a poétikus mondatok adott esetben pontatlanok, viszont az érzület szempontjából akár pontosabbak is lehetnek, kifejezőbbé válhatnak, mint a szikár, egyértelmű sorok. Persze a Zsuffa-szövegeknek is vannak poétikusabb momentumaik, amelyek jólesően rántanak ki minket az egzakt irányból: „Szép helyre ültetek / Kietlen szemfenék apad / Mélyre ültetek / Magvas gondokat (Üres); „Ha nem megy a megszokott irányból / Visszakúszok egy repedésen” (Repedés); „Nehézségi gyorsulásban kerülsz közelebb a lényeghez / Összehajtották fölöttünk a zorduló eget” (Rajtad).

Az Analog Balaton szövegeinek tehát egyszerre erőssége és gyengesége az érthetőségre való törekvés.

A kérdés az, hogy az elektronikus megszólalás milyen viszonyban áll a szövegek által kialakított érzületi klímával.

A hatás mint préda egy libikókajátékban

A klasszikus értelemben vett hangszeres zenével együtt jár egy közösség is, amely elsődlegesen a zenész és a hangszere köré szerveződik. Ezután következik csak a másokkal való együttjátszás, amelynek nem csupán technikai feltételei vannak. Számos emberi tényezőnek kell klappolnia ahhoz, hogy egy olyan sokszereplős egyenlet, mint egy zenekar működőképessé tudjon válni. Persze az elektronikus zenei világban sok esetben egyedül van a DJ-szettet, live actet vagy magát a hangfelvételt létrehozó alkotó, így az egyetlen lehetősége a közösség kialakítására, hogy az élő eseményeken kapcsolódik a közönséggel. Az Analog Balaton esetében, mivel többnyire nem instrumentális zenéről van szó, a közönséggel még könnyebb is kialakítani ezt a közösségérzetet, illetve Aba és Ákos erős alkotói viszonya is lehetővé teszi azt, hogy a hallgatók még jobban tudjanak kapcsolódni a formációhoz.

Ennek a kapcsolódásnak köszönhetően jön létre ez az elegy, a szórakoztató és az underground attitűd közötti libikókajáték, amely hajszolja a hatást, egyenesen vadászik rá.

A hatásvadászatot a legjobban az elektronikus zenei megszólalással lehet elérni, és talán ez válik a küszködő egzisztencia törékenységének legpontosabb kifejezőjévé is. A programozottság zenei érzete a 21. századi konkrét ember érzelmi kiüresedettségét is jelenti, de van kiút, mégpedig a lemez dalainak élő interpretációjában, mikor is az egyes részekben improvizatív elemek lelhetők fel. Ezek az adott szöveg elbeszélőjének, a küszködő egzisztenciának a „kis szabadságai” vagy legalábbis próbálkozásai arra vonatkozóan, hogy esélye legyen a szabadságra.

Tehát azt mondhatjuk, hogy a zenei megfogalmazás jól korrelál a dalszövegek tartalmi részével, és azok érzületi klímájával. A küszködő egzisztencia „kis szabadságai” természetesen a lemezen is fellelhetők, ilyenek lehetnek a gitártémák, amelyek felvillantják az emberi tényezőt, és azt a zenei-nyelvi akaratot, amely a kiüresedettségből való kitörésre irányul. A Féreg és az Igazság dallamcentrikus témái, az Üres kellemes fillezgetései és a Csússz le már-már gipsy swingre hajazó kavirnyázása. Ezek mind jól beleolvadnak a szintetikus zenei textúrákba, és jól mutatják az Analog Balaton mérleghintaszerű létmódját, amelyben az autenticitás és a mesterségesség között lavírozik.

Nem mondhatnánk veszteglésnek vagy stagnálásnak a Repedés című lemezt, jelenleg inkább az látszik, ez egy fontos kontúrja a LENT című albumnak. Az Analog Balatonnak lehetősége nyílik arra, hogy felismerje totális alkotói szabadságát, és ennél is bátrabb lépéseket tegyen a mindentől független, autonóm alkotói akarat felé.