A kietlen Leenane – Kritika a Leenane szépe című előadásról

Október óta láthatja a közönség Martin McDonagh Leenane szépe című drámáját a Nézőművészeti Kft. előadásában, Kovács Lehel rendezésében, a produkciót a Bartók Béla úti B32 Kultúrtérben játsszák. A színpad jobbára kihasználatlan területétől elkülönül egy fémkalitka, ez jeleníti meg a két főszereplő nő, Mag és lánya, Maureen nem éppen édes otthonát.

A B32 Kultúrtér kicsiny terme a méretei ellenére sem alkalmatlan színházi előadásokra, főleg egy négyszereplős, egy térben játszódó McDonagh-dráma fér el benne. Az ír szerző mind a színpadon, mind a filmvásznon bizonyította: egyedi cselekménykonstrukciója, „konfliktusreceptje” mellett szinte garantált a siker. A munkássága kapcsán nem túlzó általánosítani: mindig demoralizált környezetben vet föl alapvető morális kérdéseket – ez alapozza meg a konfliktust a Vaknyugatban, ahol a mindennapi halálesetek mellett egy apát is megölnek, vagy A koponyában, ahol egy rutinszerű sírásás során elevenedik meg a családi dráma. Ezekhez hasonlóan a nemrég bemutatott Leenane szépe is rideg, szinte dehumanizált közegben jeleníti meg az intimitás és a szerelem természetét, vagy legalábbis annak reményét. McDonagh Isten háta mögötti ír faluja, Leenane – mely a felsorolt műveinek helyszíne is egyben, így e három drámát Leenane-trilógiaként is emlegetik –

mintha tényleg mentes lenne a szeretettől és a szakralitástól, a családtagok egymást kínozzák, a pap alkoholista, a Mária-szobrok és a feszületek csak díszként szolgálnak.

Mindemellett McDonagh művein leginkább nevetni lehet, ha nem is mindig térdcsapkodós, felszabadult nevetéssel, de a fekete humor kedvelőinek elégedett kacajával. A legenda szerint McDonagh bő egy hét alatt, egy Hogyan írjunk drámát? kézikönyv segítségével vetette papírra a szabályos struktúrájú Leenane szépét, debütdarabját, amivel rövid idő alatt beírta magát a szigetország, később a világ drámairodalmába. A jól bevált konstrukció később sem hagyta cserben a szerzőt, minden egyes karaktere ajándék az azokat játszó színészeknek.

A szöveg húzására, komolyabb dramaturgi munkára alig van szükség, a rendezés a szerző diktálta arányok szerint választhat: vagy McDonagh komikus oldalát emeli ki, szinte megfeledkezve a morális tartalomról, vagy alapvetően az egzisztenciális dráma síkjából és a kegyetlen erőszakból indul ki, és ezeket fűszerezi a szerző sötét vicceivel – ahogy ez nagyon szerencsésen működik a Radnóti Színház Párnaembere esetében. Kovács Lehel is hasonló utat választott, jóllehet a Nézőművészeti Kft. munkásságának ismeretében a komikus vonal kézenfekvőbb lett volna.

Az előadást beharangozó hírekben a legelső információk közt szerepelt, hogy Mucsi Zoltán fogja alakítani Írország talán legcsapnivalóbb édesanyját. Mindez arra engedett következtetni, hogy a színész „klasszikus szerepköréből”, a harsány Kapából merít majd, ezzel valamelyest megkötve a McDonagh-darab szélesebb értelmezését, ellenben kiváló komédiát ajándékozva a nagyérdeműnek. A Nézőművészeti Kft. új előadásában – bár Mucsi Zoltán szerepformálása a legértékesebb pontja – mégsem ez történik. Hogy férfi alakítja Maget, némiképp újdonságként hat. A játékhagyomány szerint Mag karakterét idősebb színésznők játsszák, hazánkban Tábori Nóra, Máhr Ági, Lázár Kati, Pogány Judit és Béres Ilona is megformálta már a társas magányban éldegélő nőt. Bérczes László 2018-as kassai rendezése volt az első hazai kísérlet, amikor Mag szerepét férfi alakította, nevezetesen Szarvas József. Nem kizárt, hogy az Ördögkatlan fesztiválon ezt az előadást látta Mucsi Zoltán is. De akár így volt, akár nem, annyi bizonyos: jó választás volt a részéről a házsártos Mag karaktere.

Mucsi Zoltán Magje meglepően visszafogott, az első jelenetekben spiccbe vágott lábbal üldögél, de nem affektálva, tényleg olyan, mintha egyedül, a nézők nélkül létezne szűkre szabott életterében. A színész jelmeze nem túlzó: otthonkában és cicanadrágban játszik, mégsem válik humorforrássá még a parókája ellenére sem (jelmez: Pirityi Emese). Mucsi Zoltán, bár a helyzet szinte adná magát, egyáltalán nem ripacskodik, nem is viselkedik nőként, pláne nem öregasszonyként. Tovább is elnéznénk színpadi magányában, kissé hamar töri meg az összhangot Maureen (Jankovics Anna) érkezése.

Anya és lánya negyven éve él együtt a világtól, de még a falu közösségétől is elszigetelten. Maureen nővérei már rég házasságban élnek, de neki nem sikerült otthagynia hipochonder édesanyját, aki magához láncolta, megnyomorítva lányát. A két nő életét az örökös civakodás határozza meg, ebbe lép be egy nap Pato Dooley (Kovács Krisztián), az Angliában dolgozó falubeli, aki egy estét tölt Maureennal. A történet menetét innen egészen shakespeare-i módon a későn érkező információk alakítják, ebben kap hatalmas szerepet Pato testvére, Ray (Katona László).

„Az otthon az, ahol valaki szeretné, ha tovább maradnál” – áll a falvédőn a felirat, bár a fémkalitka otthonosnak egyáltalán nem nevezhető. Az előadás tere egyébként nem szolgálja a játékot: nemtelensége, fémes fényei épp az emberi életet, az egy térben való létezés esetleg fájdalmas, de mindenki számára ismerős érzését vonja meg a nézőtől. McDonagh Leenane-trilógiájának vannak visszatérő elemei és fordulatai, az egyik ilyen a szóbeszédben vagy ténylegesen megjelenő ír étel- vagy italmárkák, amelyek a szereplők beszűkült világának meghatározó részét alkotják. A Leenane szépe sem mentes ezektől, de Kovács Lehel rendezésében alig válik központivá a Kimberley keksz ízének kérdése, pedig ebben a világban ez a lényegi téma. A rendező korábban egy interjúban úgy fogalmazott, megpróbáltak úgy hozzányúlni a darabhoz, hogy azt ne feltétlenül az ír környezet határozza meg. Jogos megközelítés, hiszen McDonagh darabjának aljas, a szomszéd tehenének elhalálozását kívánó karakterei ismerősek lehetnek a magyar néző számára is, így viszont Leenane világa kissé hézagos maradt. Mag és Maureen esete bárhol megtörténhet, de az a bizonyos otthon, amit a falvédő hirdet, minden hihetetlensége ellenére igencsak konkrét környezet.

Felvállaltan a semmit töltögetik a teáskannából a műanyag pohárba az előadás alatt, így azonban nem hiteles, ahogy a forró tárgy megégeti a kezet, miközben a vízgőztől sípoló hangot többször bejátsszák. Nem a balesetveszélyes forró víz hiányzik a produkcióból, hanem némi aránytalanság jelenik meg, ugyanis mindezek ellenére a Leenane szépe bizonyos pontjain kifejezetten naturalista: Mag olyan istentelen köpetet lő édesgyermeke arcába, hogy még a nézőtér leghátsó soraiból is látszik.

A hiányérzetünk talán nem is amiatt lehet, mert nem születik meg McDonagh Leenane-je, hanem mert 

nem jön létre egy olyan organikus tér, amelyben Mag és Maureen évtizedek óta tartó, csendes agressziójában egy kicsit megmerítkezhetnénk.

A színpad az első pillanattól egy nem mindennapi konfliktus terepe, pedig az csak igazán Pato megjelenésével harapódzik el. Sokszor ritmustalanná válik az előadás, a négy szereplő közül igazán Katona László és Mucsi Zoltán teljesedik ki, előbbi mindig nevettető a teszetosza Ray megformálójaként, utóbbi pedig igazán jó ízléssel játssza az elégedetlenkedő öreglányt. Jankovics Anna szerelmi ragaszkodásában a legteljesebb, csodás pillanatai vannak, ahogy a partnerének, Kovács Krisztiánnak is, de a már taglalt díszlet kettejüket sem segíti. Pato legfontosabb jelenését, amikor elmondja a Maureennak szánt levelét, egy háttérbe vetített felvétel töri meg, amelyen a szintén karaktert játszó Kovács Krisztián szerepel, de ez inkább elvesz a színész jelenlétéből, mintsem hozzáad.

Mindezek ellenére a Nézőművészeti Kft. új előadása izgalmas és szórakoztató. A premieren talán még hiányzott az az összhang és brillírozás, ami ezt a formációt jellemzi, de szerencsére egy előadás élete nem a bemutatóig tart. A társulat profiljába jól illeszkedik a kabarészerű létdráma, és nem utolsósorban fájóan ismerős brutalitása miatt McDonagh-drámát nézni hazánkban igazán fölszabadító.