A kuflik színpadi berándulása – Kritika a Budapest Bábszínház Mindenki legyen kufli! című előadásáról

A Kufli-sorozat 11 éve tartó töretlen sikere után talán ma már vajmi kevés olyan kisgyermekes háztartás létezik Magyarországon, amely az elmúlt években legalább egyszer ne visszhangzott volna az elhagyatott rét lakóinak kalandjaitól. A nem is kiflik, nem is kukacok, nem is babok, de nem is kavicsok, azaz a kuflik olyan alternatív és egyben bájos lények, akik – ahogyan a képeskönyvek színes oldalaira és a digitális eszközök villogó képernyőire, úgy – a színpadra is szórakoztatni és tanítani érkeztek. Nem is akárkiket: a legőszintébb, legvalódibb közönséget, azaz 4-5 éves gyerekeket.

„Minden történetünk pont ugyanúgy kezdődik”

A fenti mondat ismerősen csenghet a bábszínházi előadásban feldolgozott Szerintem mindenki legyen kufli! című képeskönyv oldalairól is. Már az előadás első perceiben feltűnik a naiv és mindig a fellegekben járó Pofánka (Csarkó Bettina), a kedves, anyáskodó Hilda (Krucsó Rita), a bölcs Bélabá (Hannus Zoltán), a feneketlen bendőjű Zödön (Ács Norbert), az álmodozó, de annál tettre készebb Valér (Szolár Tibor), az erős és bátor Titusz (Barna Zsombor) és nem utolsósorban a lusta Fityirc (Márkus Sándor) is.

A szereplők bemutatása elengedhetetlen, ha netán valamelyik, a nézőtéren ülő gyerek számára a színpadon megelevenedő főszereplők – akik meseszerűen szám szerint pont heten vannak – még ismeretlenek lennének. Az elhagyatott rét varázslatos látványvilágát Fekete Anna látványtervező munkájának és fantáziavilágának köszönhetjük. 

A padlótól a plafonig kufliuniverzumba öltöztetett színpad „hangos” a rét uralkodó színeitől.

Az árgus tekinteteket megigézheti a tengernyi zöld és a végtelen kék, ebben a világban ugyanis minden olyan élénk és tiszta, akár a gyermeki képzelet. A két uralkodó szín visszaköszön a bábszínészek öltözetén is, amely így teljes összhangban van a díszlettel. A nappalok és éjszakák fényjáték segítségével váltják egymást.

„Játsszuk el, hogy azok vagyunk, akik lenni szeretnénk”

Az adaptációért felelős Cseri Hanna munkáját dicséri, hogy a bábszínházi adaptáció több, a képeskönyvekből és a mesesorozatból – a rajongók által vélhetően jól – ismert fabulát is beemel a színdarabba. A történet alapszála, hogy az elhagyatott rét lakói elhatározzák, kirándulni mennek (ez a cselekménysor a Kiránduló kuflik [2023] című történetből lehet ismerős a nézőközönségnek). A felhőtlen élmény elérése érdekében főhőseink listát készítenek, amelyre alaposan, pontról-pontra összegyűjtik, mit vigyenek magukkal a „berándulásra”. Az eredeti képeskönyv történetétől eltérően a „fegyverhordozó” Zödön sálja elvesztése helyett most a nadrágját szakítja el a nagy batyu cipelésének közepette. A kuflik egy kupaktanács keretében arra jutnak, segítség nélkül nem tudják megmenteni kedves barátjuk elfáradt „alsóját”, így hát útra kelnek, hogy patrónusokat találjanak. Barangolásuk során találkoznak többek között a varázserejű Fatuskóval (Pethő Gergő), a varázsgombákkal és a manótevékkel is, akik nemcsak kisegítik főhőseinket, de sok mindenre meg is tanítják őket.

A kuflik kalandozásának egyik fő állomása a Máshogyoszkóp (Pethő Gergő). Itt ugyancsak felidéződhet a nézőközönségben Dániel András A kuflik és a máshogyoszkóp (2019) című képeskönyvének története: mikor főhőseink a varázserejű sámlira ülnek, az eredeti történettel megegyezően azzá válnak, akik valójában lenni szeretnének. Így történik, hogy az idősebb, telt kufli, Hilda karcsúnak lát(tat)ja magát, Titusz izmos és egyben óriási emberré változik, és Pofánka rózsaszín pillangóként trillázik a számára legkedvesebb elhagyatott rét felett. Egyedül Fityirc az, aki önmaga marad.

A következő nap a tanult leckék magjainak elültetéséről szól, amelyet történetünkben egy talált virágmag földbe helyezése is szimbolizál. Hilda Micinek nevezi el az „új életet”. Habár a virág gyorsan növekszik, „sajnos” nem hozza el a várt szépséget, amelyre hőseink számítanak. A nézőtéren ülő szülőknek ennél a jelenetnél eszükbe juthat Saint-Exupéry A kis herceg című könyvének jól ismert története és virága is, aki Micihez hasonlóan a főhős egyetlen rózsája.

Ez a cselekményszál nem csak szép, tanító szándéka miatt különleges a színházélmény szempontjából: Mici története az egyetlen olyan eseménysor a színpadon, amelyet sem a képeskönyvek színes oldalairól, sem a képernyőről nem ismerhet még a nézőközönség, ezáltal az előadás garantáltan új élménnyel gazdagíthatja azokat a nézőket is – gyerekeket és szülőket egyaránt –, akik már kívülről fújják a kufliuniverzum megannyi kalandját.

A szavak erejéről és az idő múlásáról

A kuflik minden percet kihasználnak, nem múlhat el idő tétlenül, lábat lógatva. Gyermeki kíváncsiság hajtja őket, amikor olyan szavakról kezdenek fantáziálni, amelyeket senki sem ismer, ezáltal a Kufli-könyvek nyelvi játékosságát is megidézve a színdarabba. Izgalmasnak tartják, hogy vannak olyan tárgyak, amelyeknek még nincs nevük, és vannak olyan szavak, amelyeknek még nincsen jelentésük.

Nemcsak ízlelgetik a szorosan kapcsolódó morfémákat, de érteni is akarják, sőt még játékra is hívják őket,

így születik meg többek között a zsunyér és koppolla is mint sportág. Ez a jelenetsor azért is esszenciális, mert felhív(hat)ja mind a fiatal, mind a szülői szerepbe bújt nézőközönség figyelmét nyelvünk szépségére, sokszínűségére és játékosságára, valamint elültetheti annak a gondolatnak a magját, miszerint sosincs késő játszani és ízlelgetni azt, ami már „miénk”. Vajon valóban érthetem-e azt (a szót), amelyet csak egyik oldaláról ismerek?

Mindenki legyen kufli!

A történet megkoronázása a varázsgombák által szervezett álarcosbál. A jeles eseményre minden kufli egy, a személyiségéhez leginkább passzoló, meseszerű karakter bőrébe bújik. Egyedül Fityirc az, aki előkelő kufliként prezentálja önmagát. A Varázsgombák ezt, az Orrán Lila Gombot Egyensúlyozó Elegáns Kufli jelmezt minősítik a legkiválóbbnak, ám hőseink nem értik, miért pont azt illeti a legnemesebb kitüntetés, aki látszólag a legkevesebb energiát ölte kosztümje elkészítésébe. Mikor azonban a kezdeti csalódottság után együtt kimondják: „Mindenki legyen kufli!” velük együtt, mi nézők is megértjük a tanítást:

nincs annál fontosabb, hogy önazonosak legyünk, álarcok és szerepek nélkül vállaljuk magunkat mások előtt.

Ezt az üzenetet nemcsak hogy nem lehet elég korán hangsúlyozni, de egy életen át tartó, komoly belső munka eszerint élni, ennek mentén súrlódni embertársaink között. Az üzenet kristálytiszta, nem kérdés, miért ezzel a címmel koronázta meg történetünket a szerző. Az eredeti képeskönyv címe (Szerintem mindenki legyen kufli!) egy szó híján teljesen megegyezik a színdarabéval, a „szerintem” szó elhagyásával azonban érezhetően súlyosabb, ugyanis úgy érezzük, már nem csak a szerző, Dániel András szerint fontos, hogy mindenki kufli legyen. A cím és a színdarab egyöntetűen, mintegy egyetemes igazságként kijelenti: itt az ideje, hogy mindenki önazonos legyen. A kuflik ezen végső, közös érzéseken és felismerésen alapuló felkiáltása a címmel párhuzamba hozva mintegy keretbe zárja a művet.

Báb és játék

A bábszínészek az előadás során végig bunraku asztali bábjátékot és tárgyjátékot használnak. A Japánból induló bunraku előadó-művészet eredendően két művészeti ág ötvözete, amely az elbeszélő éneklésből (dzsóruri), valamint a bábjátékból (ningjó) fejlődött ki. A bunraku asztali bábjáték esetén a színészek nemcsak a bábok mozgásáért felelősek, hanem azok érzelmi kifejezéséért is.

A Mindenki legyen kufli!-ban a főszereplőink nemcsak vizuális hasonmásai Dániel András grafikáinak, de mind egyedi módon, rendkívül élethűen adják vissza azok karakterjegyeit, érzelmeit.

A bábelőadást élő koncert kíséri, amely szintén a bunraku egyik sajátja. Az élénkítő, nagy sikerű dallamokról Cseri Hanna, Hoffer Károly és Szekeres Norbert személyében a Varázsgombák Zenekara gondoskodik, amely még inkább színesíti az előadást, mi több, segíthet a gyermekek koncentrációjának és figyelmének fenntartásában is. Mindez azért lehet kiváló kifejezőeszköz a gyerekek számára, mert a minden szempontból színes színpadi és színészi játékot kellemes, pezsdítő dallamok hozzák még közelebbivé, és emelik még magasabb minőségűvé.

A bunraku során kardinális szerepe van a narrátornak is; ő az, aki a történet elmesélésén túl nagyszerű színészi játékkal is gazdagítja az előadást. Ez a szereplő történetünkben − értelmezésemben − Felhő Ferenc (Pethő Gergő), aki már a képeskönyvek oldalairól ismerős lehet a Kufli-olvasóknak. Karaktere időről-időre feltűnik a bábszínházi előadásban, ugyanis ő is a kuflik mindennapjainak részese szeretne lenni. Beköszönései, személyes monológjai keretet adnak a színdarabnak.

Az előadás másik jelentős kifejezési módja a tárgyjáték.

A tárgyak ebben a különleges művészeti megnyilvánulásban szereplőkké avanzsálódnak, azaz aktív szerepet vállalnak a történetmesélésben.

A tárgyak nem csupán életre kelnek, személyiséggel és érzésekkel rendelkeznek, de gazdag szimbolikus jelentéssel is bírnak. Ilyen tárgy például Máshogyoszkóp vagy Fatuskó karaktere, illetve a gyomfoci is, amelyek egyszerre képviselhetik például a szabadságot, a bátorságot vagy belső vágyainkat. A tárgyjátéknál mérvadó szerepe van a közönségnek is, ugyanis a tárgyak értelmezése részben az ő képzelőerejükön, képzettársításukon is múlik.

„A gyémántból jó, meleg dalok nőnek, ha elültetjük a szívünk alá” (József Attila)

Ellinger Edina rendezői, Cseri Hanna írói és Gimesi Dóra dramaturgi munkáját dicséri, hogy a gyermekek végig bevonódtak az előadásba, egy percig sem zökkentek ki a színdarabból. Hol tapsoltak, hol kuncogtak, hol énekeltek, néha magukban kommenteltek, máskor még válaszoltak is a színészeknek – akarom mondani, a kufliknak. S láthatóan a szülők is boldogan távoztak a színdarab után, mert gyermekük arcáról visszatükröződött: most valami igazi, valódi élményt kaptak, egy olyan élettel teli, fantáziadús történetet, amely a kezükben szorongatott, s hőn szeretett plüssfigurákkal együtt otthon is tovább él; és amiről lehet együtt beszélgetni.

Jó szívvel kijelenthető, hogy a színdarab nevelni, tanítani szeretne, és ezt élményszerűen, szórakoztatóan viszi véghez.

Nemcsak olyan kardinális kérdésekben áll a gyermekek egészséges önképe mellé, mint hogy merjenek önmaguk lenni, sose adják fel, mindig maradjanak gyerekek (már ami a kíváncsiságot és játékosságot illeti), továbbá játsszanak a szavakkal, ízlelgessék azokat, és nevelgessenek sok virágot (főleg a szívük alatt); de a bábelőadás vége színházra is nevel.

A darab végén ugyanis a színészek „felfedik önmagukat”, kilépnek a bábok mögül, megmutatják, valamint elmagyarázzák a gyerekeknek, hogy ők azok, akik életre keltették a színes kis lényeket: ők kölcsönöztek számukra hangot, mozgást imitáló mozdulatokat, na és persze érzéseket is. Ez a gesztus személyes véleményem szerint nagyon fontos és hatásos. A gyermekek egytől-egyig együtt nevettek, énekeltek, kuncogtak, beszédbe elegyedtek a színpadon kiránduló kuflikkal; ezekből a reakciókból a nézőtéren ülve azt az üzenetet kaptam, hogy az elejétől végéig bevonódott, elkötelezett és felhőtlenül szórakozó fiatal közönség igenis kapcsolódni szeretett volna a színészekhez. Úgy vélem, ez a „leleplezés” az esetek jelentős százalékában erőltetett, s egyben illúzióromboló lehetett volna, jelen esetben mégis teljességgel megállta a helyét. Nem volt sem megalapozatlan, sem felelőtlen döntés; Ellinger Edina megtalálta azt az arany középutat, amelyen keresztül finoman, de annál természetesebben és hatásosabban érvényesülhetett a tanítás. Mindezt mi sem mutatja pontosabban, mint hogy miután a színészek lerántották magukról a leplet, a közönség vastapssal ajándékozta meg őket. Ha mégis elbizonytalanodnánk a gesztus helyességében, újra feltehetjük a kérdést: ki is lehetne őszintébb a 4-5 éves közönségnél?