„Az örök kísérletező” – Papp Tiborra emlékezve

Papp Tibor a magyar irodalom egyik legtermékenyebb írója volt, aki egy páratlanul változatos életművet hagyott hátra olvasóinak. A Kortárs folyóiratban évtizedeken keresztül folyamatosan jelentek meg képversei, különleges intellektuális élményeket nyújtó vizuális költeményei, de a 2003–2004-es évfolyamban önéletrajzi regényének fejezeteit, majd 2006-ban életinterjújának egy részletét is közölte lapunk. Sőt, irodalomtörténeti kuriózumként egy addig kiadatlan, 1965-ben Cs. Szabó Lászlóval Franciaországban készített beszélgetését is a Kortársban publikálta.

Osztroluczky Sarolta és Rédai Gergely Versanimáció és versösvény – A líra közvetítésének új útjai című, a Kortárs 2019. decemberi számában megjelent tanulmányukban egy Tandori Dezső költészetéhez hasonló „jövőorientált, innovatív költői korpusznak” nevezik életművét, és hozzáteszik, hogy Papp Tibor „több, mint fél évszázados alkotói pályáját (1964–2018) a költőiség új formáinak folytonos keresése jellemezte. A párizsi Magyar Műhely alapítójának, a magyar neoavantgárd líra meghatározó alakjának számos új műfaji és formai újítást köszönhet a magyar irodalom. Konceptuális, vizuális és számítógépes költészete mögött mindig érezhető a kifejezés egyediségének, a költői jelenlét művészi megvalósulásának szándéka”.

Azt, hogy milyen változatos műfajokban alkotott, kiválóan példázzák G. Komoróczy Emőke sorai, melyeket a Kortárs 2020. novemberi számában Papp Tibor utolsó könyvéről írt recenziójából idézhetünk:

„Órakölteményei, logomandalái, képverseinek számtalan műfajbeli változata a modern magyar költészet kimeríthetetlen gazdagságát gyarapítják – az ő újításainak továbbgondolásával, az általa teremtett formák gyarapításával máris több fiatal poétánk vált ismertté és megkerülhetetlenné az irodalmi életben. Tehát szervesen beépült életművével a magyar irodalom szövetébe. Élő hagyománnyá vált.”

Kis Pintér Imre, a Kortárs legendás főszerkesztője említi egy rövid és frappáns esszéjében, hogy a rendszerváltás után az addigi emigráns magyar írók túlnyomó többsége a Kortársat választotta támaszpontjának. „Hídfőállás” lett lapunk akkoriban, ahogy Kis Pintér Imre megfogalmazta, különösen a „nyumírók” számára. (Ez utóbbi kifejezés Kemenes Géfin László keserűen gúnyos szótömörítése a „nyugati magyar írók”-ból.) Rónay László 2013-ban pedig így emlékezett vissza, hogy milyen öröm volt számára a költő „jelképes” visszatérése: „Papp Tibornak és legtöbb műhelyes szövetségesének Párizs, Bécs vagy más nyugati nagyváros a valóságos otthona. De van szellemi otthonuk is, idehaza, itthon, a magyar nyelvhagyományban és gondolkodásban, amellyel, mint Papp Tibor is teszi, azonosulnak.”

A Kortárs 2003-ban fogadta Papp Tibort díjazottjai közé, laudációját L. Simon László tartotta Az avantgárd paradoxon címmel. A Kortárs archívumában szinte minden kötetéről olvashatnak recenziókat és elemzéseket. Azonban elég csak néhány példát kiragadnunk, hogy szembetűnő legyen műveinek már emlegetett változatossága: Kelemen Erzsébet 2009 áprilisában Papp Tibor logo-mandaláiról és a meditatív irodalmi műfajokról írt elemzést, 2010-ben pedig a költő mágikus betűnégyzeteit vette számba.

Papp Tibor emlékmeder című kötete kapcsán pedig Papp Máté 2017-ben így helyezte költészetét irodalomtörténeti kontextusba: „»A költő megállítja az időt. A vizuális költemény pedig a befogadás pillanatát időtleníti« – írja Papp Tibor Avantgárd szemmel költészetről, irodalomról című kötetében, nem kényszerítve be a képversek kategóriájába az általa látható nyelvnek nevezett kísérletező költői közeg alakzatait. Az itthon Kassáktól induló európai avantgárd hagyományaira, illetve a széles körben kevésbé ismert vizuális költészet (már a 16. századtól kezdve alkotó) formaművészeire támaszkodva Papp egy elfeledett, legalábbis kevésbé hivatkozott lírai vonulat megelevenítésén keresztül lép fel az újító, frissítő szándék igényével. Az emlékmeder. vizuális költemények című összeállítással pedig valóban olyan esztétizált érzethalmazokat nyit meg – nemcsak az olvasó, hanem a szemlélő befogadó előtt is –, amelyek nem simulnak bele a kortárs költészet kontextusába, s amelyek elsősorban nem a lineáris szövegszervezés mentén hozzák létre sajátos időstruktúrájukat.”

„Mintha a fény énekelne, a költészet felszabadít…”

Papp Tiborra születésének kilencvenedik évfordulója alkalmából G. Komoróczy Emőkének a költő utolsó kötetéről írott recenziójával emlékezünk:

Papp Tibor utolsó kötete – immár halála által lezárva és lepecsételve – szimbolikus „végrendeletként” (is) értelmezhető: a költészetben a Jövő útja a hagyomány és újítás egymást átható, dialektikus szintézisén át vezet (amint azt már Kassák meghirdette a múlt század derekán). Könyve életszámvetés és irányjelzés egyszerre: Múlt és Jövő összekötése egymással a Jelen hídja segítségével. Aláereszkedve a múlt mélyvizébe, költőnk a tudatalatti régiókból kiemeli és átmenti azokat az emlékrögöket, amelyeket életszemlélete és költészete alappilléreinek tekint. Visszanyúlva a 17–18. századi magyar irodalmi tradíció egyik kevésbé ismert rétegéhez („mesterkedő költészet”, képversek), annak formaújításait a modern költészet különös vívmánya, a digitalizáció által lehetővé tett változatos megoldásokkal emeli át a jelenbe. A párizsi Magyar Műhely egyik alapító szerkesztőjeként már a nyolcvanas évek derekán bombázni kezdte a hazai közízlést érthetetlennek minősített „látható” költészetével. A Kalocsán 1985 augusztusában tartott első hazai Magyar Műhely-szemináriumon mutatta be (magyar és francia nyelvű, már a hetvenes évek elején készült) Vendégszövegek 1. című munkáját, amely elképesztő vihart kavart a hazai (szocreálon iskolázott) irodalompoli­tikusok, irodalomtörténészek körében. Ugyanakkor a mozgékonyabb fantáziájú irodalmárok és az ifjabb költőgenerációk zöme nagy elismeréssel fogadta (mint minden „tiltott” jelenséget, amely megzavarta a hazai, mesterségesen fenntartott állóvizet). Azóta persze már hozzászokott az egész irodalmi közélet és a laikus befogadói közeg is, hogy az „érthetetlen” verseket meg lehet fejteni; sőt, hogy a digitalizációt is az alkotás szolgálatába lehet állítani. Ma már online folyóiratok is az érdeklődők rendelkezésére állnak, amelyekben kedvük szerint tallózhatnak, ha „szép verset” keresnek.

Papp Tibor szinte forradalmasította a magyar költészettörténetet, amikor szöveggenerálással készült Disztichon alfa című – több száz billió hexameter/pentameter együttállására épített, csak egyszer előhívható – virtuális kompozíciósorozatát az ELTE Tanárképző Karán első ízben bemutatta (1994). A görögös, nyugat-európai versformát (amely a magyar költészetben Janus Pannonius óta honos) modern (olykor bizarr) szövegegységekkel feltöltve, számítógépén valódi disztichonok sorát „állította elő”. Ezek után kimeríthetetlen fantáziával és kifinomult technikai készséggel megalkotta az ősi magyar felező tizenkettesekből kialakított, kép- és szöveggenerálásra épülő, hangversekkel kombinált Hinta-palinta című dinamikus művét (2000), amely játékos ritmikájával szinte belesimul a magyar vershagyományba, s esztétikai értelemben is páratlan kincse a modern költészetnek. Hódolat ciklusa főhajtás a MÚZSA és a NŐK előtt. Ezekből a dinamikus képversekből is beépít néhányat költőnk jelen könyvébe.

Utolsó kötetével, mintegy „végső üzenetként”, azt a feladatot hagyta ránk, hogy végre – „oly sok viszály után”! – teremtsünk békét „hagyomány és lelemény” évszázados vad vitájában, elismerve, hogy minden újító törekvés beépül egy idő után a poétikai tradícióba.

Tehát nincs okunk arra, hogy „kiátkozzuk” a kísérletezőket, a megszokott ízlésrendtől eltérőket a Költészet fellegvárából. E kötetében a 17–18. században virágzó képverselési technikákkal ötvözi nagyon is modern mondandóit – vagyis tudatosan hozzákezd a tradíciót megújító látványos szintézis megteremtéséhez. Költeményeit kinagyított, dekoratívan vastag betűkkel szedett akrosztichonok (sorkezdő betűk), mezzo- és telesztichonok (azaz sorközépi és/vagy sorzáró betűk) egymással értelmes szöveggé összeolvasható sorozatával díszíti, amelyek egyúttal önálló, sokszor az alapszöveggel ellentétes értelmű „üzeneteket” hordoznak. Így sajátos esztétikai feszültség forrásai is. Itt-ott kronosztichonokat rejt el a szövegben, amelyek időbeli tájékozódásunkat segítik. A kötetet lapozgatva akár úgy is érezhetjük, mintha egy régi magyar képvers-antológiát tartanánk a kezünkben; azonban a szövegeket, a „rejtvényszerű üzeneteket” olvasva nyilvánvalóvá válik, hogy a gazdag asszociációs mezőt maguk köré vonzó szavaknak, kifejezéseknek mennyire konkrét élményhátterük van. Vagyis a lírai én megélt-megszenvedett emlékei adják a kompozíciók alapját.

Az Emlékmeder első pillantásra különleges szépségével hat ránk. Költőnket olykor meg-megcsapja már a feltartóztathatatlan öregedés, sőt a halál előérzetének a szele; de még szilárdan áll a lábán. Egy-egy életmozzanat fel-felködlik emlékezetében, vagy – mint fájdalmas dallam – feltépi benne a régi sebeket; és feltámad benne a múlt. Fagott című költeménye gyönyörűen örökíti meg ezt a belső folyamatot: „Már majdnem eltemettelek”, de hirtelen feláradt benne a ZOKOGÁS (amit a verstesten pontosan középen végighúzódó mezzosztichonnal érzékeltet): „ajkad hídjai moZogni kezdenek / ma földrengés vOltál a mellkasom alatt / fölszaKítottad behegedt álmomat / cafatOkra tépted az ingemet / tanítottalak és meGkövettelek / most eltöltsz mint szÁmat a kenyér / mint völgyet a kő, a fa éS a tengerek // miközben egy fagott nő az égből lefelé / s én elmegyek MAKULÁTLAN EMLÉKED elé”.

A szépen megformált művészkönyv ízelítőt ad a szerző létszemléletéről, a világhoz, az emberekhez, a művészethez fűződő viszonyáról (a társadalmi, poétikai tabukkal való szembenézéséről, olthatatlan újító kedvéről, nonkonformizmusáról). Költőnk átformálja a nyelvi kliséket, egyéni szóteremtéseivel, kifacsart szóalakzataival, szófonataival (mint pl. „falragasszony”, „reszelőzékeny”, „mazsolánnyal”), szójátékaival, meghökkentő szintagmáival, hangutánzó-hangulatfestő szavaival stb. egy többdimenziós világképet varázsol elénk. Mesteréhez, Kassákhoz hasonlóan járja a maga útját, bepillantást engedve ezáltal a Jövő költészetébe is: megnyitja az utat egy differenciáltabb, dinamikusabb, az ellentmondásokkal is számoló s azokat elfogadó valóságlátás felé. A borítóbelsőn kicsit megfáradt, a kemény harcoktól megviselt, mégis bizakodó tekintettel néz a távolba, mint aki tudja: előbb-utóbb győzni fog. A tudatalattijából előhívott emlékrögök az irodalmi élet mélyáramába bekerülve megzavarják majd a felszín nyugalmát, s nagy hullámokat vetnek, mint már annyiszor.

Az emlékfolyó medrében rejtező aranyrögök Papp Tibor költészetének végtelen gazdagságáról, vizuális és akusztikai törekvéseiről, sokrétű gondolati/metafizikai/érzékletes és érzetbeli tapasztalati világáról tanúskodnak.

Erotikus utalásokkal, érzéki asszociációkkal erősen átitatott nyelvi és képanyaga jelzi, hogy számára az Élet minden szférája és mozzanata „meghódítandó” és „meghódítható” terület, amelyet az alkotó szellem alakító erejével a „maga képére” formál. Valójában azonban ezáltal (is) az Erószon túli régiókba világít be: az erotikus mozzanatok magához az Élethez, a világegészhez való viszonyulását szimbolizálják. Az értelmezést illetően költőnk rendkívüli szabadságot biztosít a befogadónak a tekintetben, hogy mely jelentéstartalmakat tartson hangsúlyosnak, bontson ki az adott alapszövegből („nyitott mű”); amihez azonban segítséget kínál a számítógéppel kialakított sajátos, változatos tipográfiai formáival. A címet, sorkezdetet sohasem jelöli nagybetűvel, a központozást teljesen elhagyja (ez is a többértelműséget „szolgálja”), viszont az acro- és mezzosztichonok képzésében a legváratlanabb helyeken különböző formájú nagybetűket, vagy kinagyított méretű fett kisbetűket használ. A szótaghatárokat sem tartja be, szóvégeket, félszavakat, olykor csak egy-egy betűt egyszerűen átvisz a másik sorba, gyakori az enjambement. Érzelmeit, gondolatait, egész világképét mintegy „bekódolja” a nyelvbe, nyelvi jelekbe – sajátos módon alakítva, hajlítva a szavakat, szintagmákat; az alapszöveget gyakorta bizarr gondolatfutamokkal tarkítva. Egyedi képalkotásmódja, merész asszociációi, a különböző gondolati síkok montázs-szerű egybekapcsolása kissé megnehezítik szövegei értelmezését, ugyanakkor többféle megoldásra is lehetőséget adnak. Vagyis: költőnk a látvánnyal kielégíti a felszín „szép”-igényét, megtöri az oldalak szokásos, hagyományosan „egyhangú” képét; a sorvégi tördelés változatosságával, szövegszervezési módjával mélyen a felszín alá hatolva példát ad a teremtő esztétikumra.

Mindezekkel együtt a vizuális összkép mindig rendezett, dekoratív; a szerző az akro- és telesztichonok segítségével olykor szabályos „keretbe” zárja a kompozíciót – máskor mez­zo­sz­tichon-technikával változatos vizuális alakzatokat rajzol ki a szövegben; bizonyítva, hogy a „felszín” maga is jelentésességet hordoz (mint arra Kelemen Erzsébet a kötetről írt recenziójában felhívja a figyelmet – Magyar Napló, 2017. április). Így a kötet a régi és az új „verstechnikák” rendkívül érdekes, sajátos szintézisét teremti meg. A költemények olykor képvers-formát öltenek; a bennük különböző alakzatokba rendezett mezzosztichonok pedig kifejezetten virágszerűvé varázsolják látványszintjüket.

A teljes írás ezen a linken érhető el.