Tisztaság szenvedély által – Interjú Robin Sperling Magyarországon élő brit képzőművésszel

Életed korai éveit Afrika kontinensén töltötted, ott szólított meg először a folyók kiszáradt, szétrepedt törésvonalainak nagysága, amelyek az évek során művészeted kulcsmotívumaivá váltak. Életműved folyamatos visszatérő eleme a gyermekkorba való visszavágyódás. Egyszer úgy fogalmaztál, amikor 24 éve „az isten háta mögé”, az Alföldre költöztél, visszataláltál az elveszettnek hitt csendbe.

A tiszta csend számomra önmagában a létezés megélését jelenti, amely segít visszatalálni a gyökereimhez. Ahogyan a legtöbb embernek, a nagyváros nekem sem nyújtott megnyugvást, azt a keretet, amelyre ösztönösen vágytam. Afrika után az Egyesült Királyságba, majd Berlinbe költöztem – itt találkoztam, majd kötöttem mély barátságot Király Tamás divattervezővel. Az underground művész felkeltette az érdeklődésemet a magyar kultúra iránt, és részben az éppen Berlinben élő magyar művészekkel történő találkozásaim hatására kezdtem otthon után kutatni Magyarországon.

Amikor Monori Zénó barátommal rátaláltunk a tiszainokai Zsoldos-kastélyra, ősöm kenyai szarvasmarhafarmját, annak épületeit és az akkori boldogság emlékeit éreztem újraéledni magyar környezetben.

Olyan volt, mintha Afrika egy törzsi falujába érkeztem volna, ott láttam korábban ilyen sárból készült, vályogfalú, szalmatetős házakat.

Egy hatalmas tér terült elém, szinte láttam magam előtt, ahogy a falu vénei körben üldögélnek. Az egyik szobában egy lámpa tökéletes gömbként sugározta magából a sziénai vörös sugarakat. Ez a látvány az említett törzsi világra emlékeztetett. A melankólia megalvadt vérhez hasonló színét nem látni sem Angliában, sem Franciaországban. Arra gondoltam, ez valamiképp a magyar szellemhez kapcsolódik, amely bár kísértetiesnek hat, egyben páratlanul gyönyörű is.

„Ez volt számomra a megérkezés szimbóluma” – jól gondolom, hogy így érezted?

Ahogyan néztem a tájat, úgy éreztem, a testem függőleges vonala metszi a horizontot, akár egy kereszt, de nem feltétlenül keresztény minőségben, inkább mint ahogy a tér és az idő keresztezik egymást. Ha a horizont a végtelen jövőt szimbolizálja, a függőleges pedig a megismételhetetlen jelen, a kettő között bizonyosan meg kell jelennie egyfajta térnek is. Ennek az átkelőhelynek, kereszteződésnek a gondolata rendkívül foglalkoztatott. Vajon milyen kapcsolatban lehet az egyén a világgal, amelyben egyszerre tartozik magához és a végtelenhez? Úgy láttam magam előtt ezt a pillanatot, mint egy festményt, amelyet a görög apeiron, azaz a végtelen tér, a lét teljességének gondolata inspirált.

A kiszáradt folyómedren túl a természet mely motívumai inspirálnak még a művészetedben?

A konceptuális művészet és a land art határterületén alkotó nagy amerikai képzőművészhez, Robert Smithsonhoz hasonlóan nagymértékben érdekelnek a talajban, illetve annak alkotóelemeiben rejlő kifejezőlehetőségek is. A talajban található elemi színek archaikusak abban az értelemben, hogy különböző sziklákból, kövületekből származnak.

Műalkotásaimban homokot, agyagot és minden egyebet felhasználok, ami a kezem ügyébe kerül; ezt alakítom át művészetté, vagy már eleve művészeti anyagként használom őket.

Az alkotás bizonyos értelemben érzések játéka, örökös döntések sorozata; csak a művész tudja pontosan, milyen filozófiai döntés húzódik valójában az anyagválasztása mögött. Édesapám építészként homokkal, cementtel dolgozott; őt figyelve láttam, ahogyan a különféle porok és anyagok – mint például a víz – képesek voltak befolyásolni a színek alakulását. Nincs ez másképp a festészetben sem. Esetemben az alkotás alkímiai házasságként is tekintendő, amely egyszerre jelenti számomra az új anyagok létrehozására való törekvést, valamint a műalkotások szellemi hátterének megteremtését.

A képeiden láthatunk csírázott vaddohánymagvakat, pihéket, vulkáni hamut, olvadt viaszt, illetve ipari, elektronikai hulladékot is. Máskor az olajfoltokat használod a kőolaj alapú gazdaság szimbólumaként. Habár a fentiekből mind körvonalazódik az a mély szenvedély és tisztelet, amellyel a természethez fordulsz, mi határozza meg, hogy éppen milyen anyaghoz nyúlsz?

Művészként kötelességemnek érzem, hogy alternatívákat keressek a természet iránti tisztelet kifejezésére, valamint reflektáljak olyan globális méretű társadalmi problémákra, mint például a kőolaj-felhasználásra épülő gazdaság veszélyei.

Amikor először találkoztam a kőolaj-kitermelés nyomaival a vajdasági kukoricaföldeken, az egyfajta „smithsoni” pillanat volt:

amikor az ember kilép a tájba, és felfedez egy anyagot, amellyel aztán dolgozhat. Minden ilyen folyamat helyspecifikus abban az értelemben, hogy a műalkotások abban a tényleges térben jönnek létre, ahonnan a gondolatot, illetve az anyag nyers formáját merítettük. Ezeknek a döntéseknek a sorozata olvasatomban maga az alkotás folyamata (poiészisz).

Olajfoltok (2009) című sorozatod tanulmányozásakor szembeötlik az az ősi erő, amely a művészetedet áthatja. Egyes műalkotásokon a kirajzolódó kőolajfoltok szinte magukban hordozzák a teremtés pillanatát, miképp egy sejt osztódni kezd, vagy ahogy mikroszkóp alatt a mikroorganizmusok „működését” láthatjuk. A sorozat további alkotásaiból ugyanezt az üzenetet olvasom ki, viszont már „rácsok közé” kódolva. A teljes sorozatot együttesen nézve az az érzés bontakozik ki a befogadóban, mintha az élet születésétől indulva, majd több milliárd évet előre ugorva egy már szabályozott, fejlett civilizációig érkeznénk. Mesélnél erről?

Az olajfoltok ebben a kontextusban „vizuális költeményként” értendők. Az Olajfoltok középpontjában a „fosszilizált napfény”, „a Föld vére” áll. A sorozat gondolatisága részben Smithson filozófiájához kapcsolódik, miszerint az idő megváltoztatja az anyag állagát és minőségét, ez a transzmutáció örökös. A másik kulcsmotívumként szolgáló rács a tudomány és technológia mátrixa, amely összeolvad a természetben található analóg anyagokkal. Azért esett a választásom ezekre a geometriai mintázatokra, mert a matematika érvelései jól felhasználhatók arra, hogy betekintést vagy előrejelzéseket nyújtsanak a természet folyamatairól – nemcsak a gyakorlatban, hanem a művészetben is.

Viasz karcok (2021) címet viselő sorozatod darabjai falemezekre felvitt, pigmenttel vegyített viasz rétegződésekből készültek. Megjelenésük erőteljes, kontúros, monumentális, akárcsak a kozmosz maga. A viharba című festményed olyan, mintha az ősi sötétségben először megjelenne a fény; a Jelenlét című műalkotásod teremtő, spirituális erőt sugároz magából, a Kromatikus Kronosz pedig a világ születésének azon szakaszát idézi fel, mikor a légnemű anyagok még nem sűrűsödtek szilárd anyaggá. Mennyire járok messze a valóságtól?

A sorozatra Gottfried Wilhelm Leibniz német polihisztor és Immanuel Kant német filozófus gondolatai hatottak leginkább. Leibniz szerint isteni, tiszta rend, valamint egyetemes harmónia vesz minket körül, ezzel mintegy szembe állítható Kant filozófiája, amely – nagy vonalakban – azt igyekszik bizonyítani, hogy a rend mögött empirizmus, azaz megtapasztalás van. Mindennek tudatában a sorozat mögött az isteni rend és a tapasztalat, valamint a forma és az ötlet egyesülésének kérdése áll. Ezek örökös tánca, körforgása jelenti számomra az élet szellemét.

A Saint Martin’s School of Arton folytatott tanulmányaim alatt elsajátíthattam az úgynevezett „üres vászon” technikáját, amelynek szinte megszállottja lettem. A módszer alapja az újrafelfedezés: ahelyett, hogy egy csendéletet festenénk, vagy egy aktot ábrázolnánk, inkább az üres térbe lépünk, ahol lehetőségünk nyílik tudatalattink megismerésére, hogy az aztán kiszorítsa a szem számára látható világot. Ilyenkor az alkotókban nagyon korai, olykor ősi, primordiális formák kezdenek kirajzolódni.

Valójában ekkor „kezdődik” az igazi élet: az „újjászületés” e tudatos szintről indul, annak felfedezésétől, hogy tulajdonképpen mi is rejtőzik benned, mi az, amit valójában átéltél.

Ebből kifolyólag mindez egyfajta pszichológiai harccá is válik, az így született elemek pedig a művész saját „őselemei” lesznek, amelyekkel elkezd alkotni, játszani, és ebből születik meg a művészet.

A Gestell címet viselő alkotásod nemrég ért ki Rómába. Ha jól értettem, szeretnéd, hogy a mű egy helyi pap tulajdonába kerüljön. Emögött Isten tisztelete és a keresztény hit gyakorlása húzódik, vagy „túlmutat” ezen?

Emögött egyrészt a remény húzódik, mint a béke és a kereszténységgel együtt járó értékek szimbóluma, másrészt a római katolikus egyház naprakészsége is, amelynek vezetői felismerték az ember terhelt viszonyát a technológiához, a gazdasághoz és a társadalomhoz. Nehezen tudnék egy hívő ember falánál nemesebb helyet elképzelni ennek a műnek.

A Gestell című műalkotás – amely Vojnits-Purcsár Vító kurátorasszisztensem közreműködésével jöhetett létre – az ember és technológia közötti összetett kapcsolat felidézésére és kritikájára vállalkozik. Nem feltétlenül Istenről és a teremtésről szól, sokkal inkább arról, hogy az ember hogyan találhat vissza a teremtőhöz a teremtés által, miközben megszabadul a technológia által hordozott bilincsektől. A műalkotás Heidegger Gestell fogalmának művészi eszközökkel való megjelenítésére tesz kísérletet.

Tervezel a jövőben kiállítást? Amennyiben igen, hol?

Igen, jelenleg Rómában, illetve hamarosan Berlinben is nyílnak kiállításaim, de Tokióba is meghívtak – a japán kiállítás viszont még egyelőre egyeztetés alatt áll.